2021. január 04. /
Izgalmas olvasmánynak kínálkozik a szerző huszonegyedik szépirodalmi kötete. Az Egyszer az időben öt kisregényt és nyolc novellát tartalmaz. Mindegyik napjainkban játszódik, mondanivalójuk azonban túlmutat ezen. A művészet, jelesül az irodalom érvényessége – vallja az író –
átível a történelmen, ugyanis az igazi alkotás az ember természetének évezredek óta változatlan mélyrétegeit érinti meg. A megrendülés erejével – az adott kor emberének nyelvén, az általa ismert cselekménykörnyezetben. Erről a megrendülésről – katarzisról – tanúskodnak már az ókori görög irodalmi művek, s a ma élő embertől sem idegen a megrendülés, vagy más szóval a katarzis.
Előbb-utóbb minden ember szembesül, mindenféle mellébeszéléstől, elodázástól, önhazugságtól megtisztulva, életének valóban fontos kérdéseivel. Hiába a világ zaja, a rengeteg frenetikus böffenet, a látványélet – egyszer csak ott áll, halandóként, pucéran, önmagával szemben. És a kérdések minden hétköznapi zajnál, zörejnél hangosabban, ám azoknál sokkal tisztábban hangzanak.
Az élet játék, már az ókori latinok a homo ludensről, a játékos emberről beszéltek. Csakhogy ennek a játéknak igazi tétje van, s ez nem más, mint az ember saját élete: kicsoda ő, honnan és hová tart, s ezenközben hogyan éljen?
Az Egyszer az időben történetei ehhez a kérdés-játékhoz, élet-játékhoz kívánnak élmény-segédletet nyújtani. Az olvasó egyszer csak rádöbben: de hiszen ő is hasonló érzések, gondolatok vagy események részese.
A kötet címadó kisregénye azzal a gondolattal szembesít: vajon értelmi-logikai alapon mi mondhat ellent annak, hogy valamely esemény csak egyetlen alkalommal forduljon elő a történelemben? S ha így van, a futó időben minden korra érvényes üzenetet hordozzon. Ezért aztán a kisregény különös, ám nagyon is „emberszabású”, vagy pontosabban emberhez méltó cselekménye, miközben kétezer évvel ezelőtti emlékeket ébreszt, ma is kikerülhetetlenül eleven.
Napkút Kiadó, Budapest, 2020
424 oldal / 3990 Ft
átível a történelmen, ugyanis az igazi alkotás az ember természetének évezredek óta változatlan mélyrétegeit érinti meg. A megrendülés erejével – az adott kor emberének nyelvén, az általa ismert cselekménykörnyezetben. Erről a megrendülésről – katarzisról – tanúskodnak már az ókori görög irodalmi művek, s a ma élő embertől sem idegen a megrendülés, vagy más szóval a katarzis.
Előbb-utóbb minden ember szembesül, mindenféle mellébeszéléstől, elodázástól, önhazugságtól megtisztulva, életének valóban fontos kérdéseivel. Hiába a világ zaja, a rengeteg frenetikus böffenet, a látványélet – egyszer csak ott áll, halandóként, pucéran, önmagával szemben. És a kérdések minden hétköznapi zajnál, zörejnél hangosabban, ám azoknál sokkal tisztábban hangzanak.
Az élet játék, már az ókori latinok a homo ludensről, a játékos emberről beszéltek. Csakhogy ennek a játéknak igazi tétje van, s ez nem más, mint az ember saját élete: kicsoda ő, honnan és hová tart, s ezenközben hogyan éljen?
Az Egyszer az időben történetei ehhez a kérdés-játékhoz, élet-játékhoz kívánnak élmény-segédletet nyújtani. Az olvasó egyszer csak rádöbben: de hiszen ő is hasonló érzések, gondolatok vagy események részese.
A kötet címadó kisregénye azzal a gondolattal szembesít: vajon értelmi-logikai alapon mi mondhat ellent annak, hogy valamely esemény csak egyetlen alkalommal forduljon elő a történelemben? S ha így van, a futó időben minden korra érvényes üzenetet hordozzon. Ezért aztán a kisregény különös, ám nagyon is „emberszabású”, vagy pontosabban emberhez méltó cselekménye, miközben kétezer évvel ezelőtti emlékeket ébreszt, ma is kikerülhetetlenül eleven.
Napkút Kiadó, Budapest, 2020
424 oldal / 3990 Ft