2021. március 25. /
A bel canto és a francia operairodalom ritkán hallható csemegéiből összeállított, vadonatúj műsorral készül önálló áriaestjére Kolonits Klára, ami 2021. április 24-én lesz elérhető a Magyar Állami Operaház „Opera Otthonra” fizetős online szolgáltatásában.
A Kossuth-díjas koloratúrszoprán a felkészülés során a koronavírussal is megküzdött, és vallja, ismeretlen művek bemutatása is hasonló kihívást jeleni, mint bravúráriákat énekelni.
Hogyan állította össze az áriaestje műsorát?
K. K.: Nagyon bátran válogattam, a kíváncsiság mellett próbára is akartam magam tenni: az elmúlt évben ugyanis nagyon kevés lehetőség adódott, hogy vokális vagy művészi kihívásoknak tegyek eleget. Kijöttünk a gyakorlatból, a bravúrénekléssel kapcsolatos képességeket viszont folyamatosan fejleszteni kell, és a régebbi darabok nem biztos, hogy a fejlődés irányába hatnának. Összesen két Bellini-részlet szerepel a műsorban a korábbi repertoáromból: a Rómeó és Júliájából és a Normából, utóbbi egy duett, amire partnernek Brickner Szabolcs kollégámat kértem fel. Schöck Atalával egy különleges és virtuóz Rossini-duettbe vágtunk bele a Szemiramiszból, de Donizetti Lucrezia Borgiájából a belépőáriáját sem énekeltem még közönség előtt, majd Giselda áriája Verdi Lombardokjából zárja az olasz blokkot. Az est második felében a francia repertoárból válogattam, köztük lesz Charpentier Louise című operájából egy szopránária, Brickner Szabolccsal szeretném előadni Massenet Manonjából a francia operairodalom egyik híres szerelmi jelentét, és egy egészen kivételes, ritkán hallható bravúráriát szánok az est végére Meyerbeer Az észak csillaga című operájából.
Milyen felkészülést igényel ez az áriaest, és milyen kihívásokat támaszt Önnel szemben, hiszen a koncert előtt egy hónappal még a COVID-betegséggel küzdött?
K. K.: Egészen kísérleti technikával kell most ezeket a darabokat betanulnom, ami nagyon tudatos, edzőtáborszerű felkészülést igényel. Figyelnem kellett a fizikai visszajelzésekre, nem volt szabad semmi megerőltetőt elkövetnem gyakorlás közben, mert az visszaveti az embert. A műsoron bravúráriák szerepelnek ugyan, de nem sportmutatványra készülök, a hangsúlyt a lírai, a drámai, szenvedélyes interpretációra helyezem, mivel ezek a művek önmagukban is gyönyörű zenei értéket képviselnek. Szerencsére most elég sok idő jutott a felkészülésre, és bár a betegség igen kellemetlen volt, de olyan figyelmet és gyógyszert kaptam, ami megkímélt a nagy veszélytől. Ez a koncert így egyfajta visszatérés az életbe, és ezért is nagyon hálás vagyok, hogy van cél, van mire készülni.
Egy áriaesten olyan részletek követik egymást, amiknek egy darabon belül íve van, fel lehet készülni rájuk érzelmileg és fizikailag is. Egy ilyen koncerten, ahol bravúráriák követik egymást, mi segít a kellő „hőfok” elérésében?
K. K.: Ez a műsor hosszas keresés eredménye, legalább egy éve érleltem, mivel a koncertre – eredetileg más időpontban – már tavaly felkértek. Azáltal, hogy ezek mind új betanulások és olyan új érzelmeket tartalmaznak, amik szó szerint gyógyítanak, nagy öröm velük foglalkozni, és ez ad egyfajta töltekezést. Mivel egyik mű sem tartozik a törzsrepertoárba, bízom benne, hogy másoknak is annyi örömöt tartogat majd ezeknek a műveknek a felfedezése, mint nekem.
Külföldön is keresett, vezető szólistája a Magyar Állami Operaháznak, a bel canto irodalom legszebb koloratúr szerepeit énekelte, munkásságát tavaly Kossuth-díjjal is elismerték. Mi az, ami mindezek után még feladatot, célt adhat az Ön számára?
K. K.: Az elmúlt években mindenféleképpen megtörtént egyfajta célba érés azáltal, hogy elénekelhettem a bel canto repertoár legemblematikusabb szerepeit. Azonban az a fantasztikus az éneklésben és a zeneirodalomban, hogy amikor az ember kimerít egy részt, például a saját bravúrlehetőségeit, akkor rájön, hogy zeneileg a fejlődési lehetőség végtelen. Az, hogy minél kifinomultabban, árnyaltabban, szövegcentrikusabban, plasztikusabban előadjak egy olyan áriát, ami nem közismert, az ugyanolyan hatalmas feladat.
A Kossuth-díjas koloratúrszoprán a felkészülés során a koronavírussal is megküzdött, és vallja, ismeretlen művek bemutatása is hasonló kihívást jeleni, mint bravúráriákat énekelni.
Hogyan állította össze az áriaestje műsorát?
K. K.: Nagyon bátran válogattam, a kíváncsiság mellett próbára is akartam magam tenni: az elmúlt évben ugyanis nagyon kevés lehetőség adódott, hogy vokális vagy művészi kihívásoknak tegyek eleget. Kijöttünk a gyakorlatból, a bravúrénekléssel kapcsolatos képességeket viszont folyamatosan fejleszteni kell, és a régebbi darabok nem biztos, hogy a fejlődés irányába hatnának. Összesen két Bellini-részlet szerepel a műsorban a korábbi repertoáromból: a Rómeó és Júliájából és a Normából, utóbbi egy duett, amire partnernek Brickner Szabolcs kollégámat kértem fel. Schöck Atalával egy különleges és virtuóz Rossini-duettbe vágtunk bele a Szemiramiszból, de Donizetti Lucrezia Borgiájából a belépőáriáját sem énekeltem még közönség előtt, majd Giselda áriája Verdi Lombardokjából zárja az olasz blokkot. Az est második felében a francia repertoárból válogattam, köztük lesz Charpentier Louise című operájából egy szopránária, Brickner Szabolccsal szeretném előadni Massenet Manonjából a francia operairodalom egyik híres szerelmi jelentét, és egy egészen kivételes, ritkán hallható bravúráriát szánok az est végére Meyerbeer Az észak csillaga című operájából.
Milyen felkészülést igényel ez az áriaest, és milyen kihívásokat támaszt Önnel szemben, hiszen a koncert előtt egy hónappal még a COVID-betegséggel küzdött?
K. K.: Egészen kísérleti technikával kell most ezeket a darabokat betanulnom, ami nagyon tudatos, edzőtáborszerű felkészülést igényel. Figyelnem kellett a fizikai visszajelzésekre, nem volt szabad semmi megerőltetőt elkövetnem gyakorlás közben, mert az visszaveti az embert. A műsoron bravúráriák szerepelnek ugyan, de nem sportmutatványra készülök, a hangsúlyt a lírai, a drámai, szenvedélyes interpretációra helyezem, mivel ezek a művek önmagukban is gyönyörű zenei értéket képviselnek. Szerencsére most elég sok idő jutott a felkészülésre, és bár a betegség igen kellemetlen volt, de olyan figyelmet és gyógyszert kaptam, ami megkímélt a nagy veszélytől. Ez a koncert így egyfajta visszatérés az életbe, és ezért is nagyon hálás vagyok, hogy van cél, van mire készülni.
Egy áriaesten olyan részletek követik egymást, amiknek egy darabon belül íve van, fel lehet készülni rájuk érzelmileg és fizikailag is. Egy ilyen koncerten, ahol bravúráriák követik egymást, mi segít a kellő „hőfok” elérésében?
K. K.: Ez a műsor hosszas keresés eredménye, legalább egy éve érleltem, mivel a koncertre – eredetileg más időpontban – már tavaly felkértek. Azáltal, hogy ezek mind új betanulások és olyan új érzelmeket tartalmaznak, amik szó szerint gyógyítanak, nagy öröm velük foglalkozni, és ez ad egyfajta töltekezést. Mivel egyik mű sem tartozik a törzsrepertoárba, bízom benne, hogy másoknak is annyi örömöt tartogat majd ezeknek a műveknek a felfedezése, mint nekem.
Külföldön is keresett, vezető szólistája a Magyar Állami Operaháznak, a bel canto irodalom legszebb koloratúr szerepeit énekelte, munkásságát tavaly Kossuth-díjjal is elismerték. Mi az, ami mindezek után még feladatot, célt adhat az Ön számára?
K. K.: Az elmúlt években mindenféleképpen megtörtént egyfajta célba érés azáltal, hogy elénekelhettem a bel canto repertoár legemblematikusabb szerepeit. Azonban az a fantasztikus az éneklésben és a zeneirodalomban, hogy amikor az ember kimerít egy részt, például a saját bravúrlehetőségeit, akkor rájön, hogy zeneileg a fejlődési lehetőség végtelen. Az, hogy minél kifinomultabban, árnyaltabban, szövegcentrikusabban, plasztikusabban előadjak egy olyan áriát, ami nem közismert, az ugyanolyan hatalmas feladat.