2021. május 07. /
Az idén 70 esztendős Kukorelly Endrének utoljára épp tíz éve jelent meg verseskötete (Mennyit hibázok, te úristen, Kalligram, 2011), idei könyve, az Istenem, ne romolj sorrendben a kilencedik (ha a Mind, átjavított, újabb, régiek című gyűjteményt nem számoljuk).
A kivételesen nagy formakultúrával megírt, végletekig csiszolt, klasszikusnak számító, egyszersmind az avantgárd felé is (vissza)mutató versek leginkább a halált-elmúlást-elromlást-fonnyadást tematizálják, ám a dikció hangütése, bája-üdesége, (ön)iróniája, a játékosság mintegy „kioldja” a téma olykori komorságát. Az olvasás során a befogadó meghökken és elmosolyodik, a bravúros szóelválasztások, rímek a legnehezebb-fajsúlyosabb témát is milyen „könnyeden” prezentálják.
Az első három könyve (A valóság édessége, Magvető, 1984; Manière, Magvető, 1986; Én senkivel sem üldögélek, Pannon, 1989) után szabályosan tízévenként önálló kötettel jelentkező szerzőnek (Azt mondja aki él, Pécs, Jelenkor, 1991; Kicsit majd kevesebbet járkálok, Pécs, Jelenkor, 2000) minden bizonnyal ez a legerősebb költői munkája.
A kivételesen nagy formakultúrával megírt, végletekig csiszolt, klasszikusnak számító, egyszersmind az avantgárd felé is (vissza)mutató versek leginkább a halált-elmúlást-elromlást-fonnyadást tematizálják, ám a dikció hangütése, bája-üdesége, (ön)iróniája, a játékosság mintegy „kioldja” a téma olykori komorságát. Az olvasás során a befogadó meghökken és elmosolyodik, a bravúros szóelválasztások, rímek a legnehezebb-fajsúlyosabb témát is milyen „könnyeden” prezentálják.
Az első három könyve (A valóság édessége, Magvető, 1984; Manière, Magvető, 1986; Én senkivel sem üldögélek, Pannon, 1989) után szabályosan tízévenként önálló kötettel jelentkező szerzőnek (Azt mondja aki él, Pécs, Jelenkor, 1991; Kicsit majd kevesebbet járkálok, Pécs, Jelenkor, 2000) minden bizonnyal ez a legerősebb költői munkája.