2021. november 04. / Nagy Klaudia
A Kaposvári Egyetem színművész szakának elvégzése után 2017-ben a Nemzeti Színházhoz szerződött, ahol olyan rendezőkkel dolgozik együtt, mint Viktor Rizsakov, Silviu Purcarete, ifj. Vidnyánszky Attila, Alekszandar Popovszki, Andrzej Bubien.
Egykori osztályfőnökével, Vidnyánszky Attilával az egyetem óta dolgoznak együtt, akivel izgalmasnak, inspirálónak tartja a közös munkát. Egyike azoknak a fiatal tehetségeknek, akik idén is elnyerték a „legjobb a legjobbak közt” címet, a Junior Prima Díjat. Bordás Roland színművésszel legújabb bemutatója, a Vadászat kapcsán beszélgettünk.
Mire ösztönöz egy ilyen rangos elismerés, mint a Junior Prima Díj?
B. R.: Az idősebb pályatársak szokták mondani, hogy ez egy hosszú távú pálya. Én arra törekszem, hogy példaértékű, hosszú távú pályát építsek fel. Az elismerés mindig jólesik egy színész számára. Ha a fiatalabb kollégák a későbbiekben azt mondják, hogy ennek az életpályának bizonyos szegmenseit érdemes követni, az jó érzéssel fog eltölteni, de a legfontosabb mindeközben az, hogy jól érezzem magam abban, amit csinálok.
A Covid-járvány sokunkat ráébresztett, mik az igazán fontos dolgok az életünkben.
B. R.: Szerintem minden színész életében eljön az a pont, amikor sok minden teherré válik, éjjel-nappal próbálunk, felújítózunk, rohanunk egyik előadásról a másikra. Egy ilyen hosszú leállás után rájöttem, mennyire sokat jelent a munkám, és nem szeretném, ha megint abba kellene hagyni. Az ember gyarló, akkor jön rá, mi a fontos neki, ha megérzi azt, hogy elvesztheti vagy már elvesztette. Teljesen mások a próbák is, minden percét élvezem, még azt is, amivel kevésbé szeretek foglalkozni. A színpadra lépés előtt sem a klasszikus értelemben vett lámpalázat érzem, hanem türelmetlenül várom, mikor mehetek már be. A Covid-járvány és a karanténidőszak megerősítette bennem ezt az érzést.
Vidnyánszky Attila tanítványa voltál a Kaposvári Egyetemen, a Nemzeti Színházban is folyamatosan dolgoztok együtt, legutóbb a Vadászat című előadásban. Miért jó a vele való közös munka?
B. R.: Azért, mert ennyi idő után is tud újat mutatni. Minden előadás egy új vagy másfajta kihívás. A Vadászaton sem tudtam előre, mit fog kérni tőlem. Ez az előadás az általa képviselt színházcsinálás egy másfajta szegmense. Nem lehet ráunni, ezért jó vele dolgozni.
A Vadászat a Hobo Blues Band 1984-es koncertalbuma, amelynek anyaga pontosan megtervezett, egy téma köré épül zeneileg és szövegileg is. Ebben mi volt a kihívás?
B. R.: Nem játszottam még ehhez hasonlóban. Tanár úr megrendezte már kétszer is, az elsőt 2002-ben, a másodikat 2009-ben a debreceni Csokonai Színházban. Ez tulajdonképpen koncertszínház, nem kategorizálható egy zenés műfajba sem. Egymás után jönnek a Hobo-dalok, amik alatt játszódnak a jelenetek. Nem feltétlenül lehet begyakorolni a dalokat az énekkorrepetálások alkalmával, hiszen Hobo és Deák Bill Gyula énekel az eredeti albumon, két olyan ember, akik egy műfajt hoztak be Magyarországra, a dalaikat nem lehet úgy kezelni, mint egy klasszikus operettet vagy musicalt. Ezeket a dalokat máshogy kellett színházi formába önteni és élvezhetővé tenni a nézők számára. Ez egy elég nagy kihívás volt.
Az egyik Vadászt alakítod az előadásban. Adott volt egy előre megírt karakter és egy történet, mint egy színdarabnál, vagy teljesen máshogy fogtatok hozzá a figurák felépítéséhez?
B. R.: Nem úgy kell elképzelni, hogy adott a zene és egy szövegkönyv kidolgozott dramaturgiával. Elkezdtünk gondolkodni közösen, hogy a dalokhoz fel tudjunk építeni egy történetet. Egy közös, kreatív munka részesei lehettünk. Tanár úr azokból merítkezik, akikkel éppen dolgozik. A nulláról kell felépítenünk közösen a karaktert, meg kell nézni azokat a képeket, ahogy egymás mellett állunk öten vadászok, ki mit jelent a másikhoz képest. Nem ki lettek osztva a szerepek, hanem a próbafolyamat során alakultak ki. Nehéz volt színészileg, mert figyelni kellett a többieket, hogy ki mit játszik, mert mindenkinek eltérőnek, önálló entitásnak kell lennie. Persze az alapvetéseket letisztáztuk, de sokszor ő is abból építkezett, amiket mi ajánlottunk.
Gyakran jársz haza Hetefejércsére, ahol vadásztál is régebben. Mit jelent számodra a vadászat?
B. R.: A vadászat egy életforma, ha belenézek egy őz szemébe, megszakad a szívem. Máris ellent mondtam magamnak. Inkább csak órák hosszat nézem a lesen az állatokat. Ha egy vaddisznó kijön elém, megtisztel, hogy megmutatja magát. Sokáig voltam hajtó, ugyanolyan üldözöttnek éreztem magam, mint a vad. De a mészárlást nem szeretem, arról megvan a véleményem.
Milyen szerepek várnak még rád ebben az évadban?
B. R.: Nyikolaj Roscsin rendezi Dosztojevszkij Ördögök című művét, amiben Pjotr Verhovenszkij anarchistát játszom. Theodórosz Terzopoulosz legendás görög rendező tavasszal a Bakkhánsnőket állítja színpadra, ebben Dionüszoszt alakítom majd. De ne kiabáljunk el semmit.
Egykori osztályfőnökével, Vidnyánszky Attilával az egyetem óta dolgoznak együtt, akivel izgalmasnak, inspirálónak tartja a közös munkát. Egyike azoknak a fiatal tehetségeknek, akik idén is elnyerték a „legjobb a legjobbak közt” címet, a Junior Prima Díjat. Bordás Roland színművésszel legújabb bemutatója, a Vadászat kapcsán beszélgettünk.
Mire ösztönöz egy ilyen rangos elismerés, mint a Junior Prima Díj?
B. R.: Az idősebb pályatársak szokták mondani, hogy ez egy hosszú távú pálya. Én arra törekszem, hogy példaértékű, hosszú távú pályát építsek fel. Az elismerés mindig jólesik egy színész számára. Ha a fiatalabb kollégák a későbbiekben azt mondják, hogy ennek az életpályának bizonyos szegmenseit érdemes követni, az jó érzéssel fog eltölteni, de a legfontosabb mindeközben az, hogy jól érezzem magam abban, amit csinálok.
A Covid-járvány sokunkat ráébresztett, mik az igazán fontos dolgok az életünkben.
B. R.: Szerintem minden színész életében eljön az a pont, amikor sok minden teherré válik, éjjel-nappal próbálunk, felújítózunk, rohanunk egyik előadásról a másikra. Egy ilyen hosszú leállás után rájöttem, mennyire sokat jelent a munkám, és nem szeretném, ha megint abba kellene hagyni. Az ember gyarló, akkor jön rá, mi a fontos neki, ha megérzi azt, hogy elvesztheti vagy már elvesztette. Teljesen mások a próbák is, minden percét élvezem, még azt is, amivel kevésbé szeretek foglalkozni. A színpadra lépés előtt sem a klasszikus értelemben vett lámpalázat érzem, hanem türelmetlenül várom, mikor mehetek már be. A Covid-járvány és a karanténidőszak megerősítette bennem ezt az érzést.
Vidnyánszky Attila tanítványa voltál a Kaposvári Egyetemen, a Nemzeti Színházban is folyamatosan dolgoztok együtt, legutóbb a Vadászat című előadásban. Miért jó a vele való közös munka?
B. R.: Azért, mert ennyi idő után is tud újat mutatni. Minden előadás egy új vagy másfajta kihívás. A Vadászaton sem tudtam előre, mit fog kérni tőlem. Ez az előadás az általa képviselt színházcsinálás egy másfajta szegmense. Nem lehet ráunni, ezért jó vele dolgozni.
A Vadászat a Hobo Blues Band 1984-es koncertalbuma, amelynek anyaga pontosan megtervezett, egy téma köré épül zeneileg és szövegileg is. Ebben mi volt a kihívás?
B. R.: Nem játszottam még ehhez hasonlóban. Tanár úr megrendezte már kétszer is, az elsőt 2002-ben, a másodikat 2009-ben a debreceni Csokonai Színházban. Ez tulajdonképpen koncertszínház, nem kategorizálható egy zenés műfajba sem. Egymás után jönnek a Hobo-dalok, amik alatt játszódnak a jelenetek. Nem feltétlenül lehet begyakorolni a dalokat az énekkorrepetálások alkalmával, hiszen Hobo és Deák Bill Gyula énekel az eredeti albumon, két olyan ember, akik egy műfajt hoztak be Magyarországra, a dalaikat nem lehet úgy kezelni, mint egy klasszikus operettet vagy musicalt. Ezeket a dalokat máshogy kellett színházi formába önteni és élvezhetővé tenni a nézők számára. Ez egy elég nagy kihívás volt.
Az egyik Vadászt alakítod az előadásban. Adott volt egy előre megírt karakter és egy történet, mint egy színdarabnál, vagy teljesen máshogy fogtatok hozzá a figurák felépítéséhez?
B. R.: Nem úgy kell elképzelni, hogy adott a zene és egy szövegkönyv kidolgozott dramaturgiával. Elkezdtünk gondolkodni közösen, hogy a dalokhoz fel tudjunk építeni egy történetet. Egy közös, kreatív munka részesei lehettünk. Tanár úr azokból merítkezik, akikkel éppen dolgozik. A nulláról kell felépítenünk közösen a karaktert, meg kell nézni azokat a képeket, ahogy egymás mellett állunk öten vadászok, ki mit jelent a másikhoz képest. Nem ki lettek osztva a szerepek, hanem a próbafolyamat során alakultak ki. Nehéz volt színészileg, mert figyelni kellett a többieket, hogy ki mit játszik, mert mindenkinek eltérőnek, önálló entitásnak kell lennie. Persze az alapvetéseket letisztáztuk, de sokszor ő is abból építkezett, amiket mi ajánlottunk.
Gyakran jársz haza Hetefejércsére, ahol vadásztál is régebben. Mit jelent számodra a vadászat?
B. R.: A vadászat egy életforma, ha belenézek egy őz szemébe, megszakad a szívem. Máris ellent mondtam magamnak. Inkább csak órák hosszat nézem a lesen az állatokat. Ha egy vaddisznó kijön elém, megtisztel, hogy megmutatja magát. Sokáig voltam hajtó, ugyanolyan üldözöttnek éreztem magam, mint a vad. De a mészárlást nem szeretem, arról megvan a véleményem.
Milyen szerepek várnak még rád ebben az évadban?
B. R.: Nyikolaj Roscsin rendezi Dosztojevszkij Ördögök című művét, amiben Pjotr Verhovenszkij anarchistát játszom. Theodórosz Terzopoulosz legendás görög rendező tavasszal a Bakkhánsnőket állítja színpadra, ebben Dionüszoszt alakítom majd. De ne kiabáljunk el semmit.