2021. november 11. / Nagy Klaudia
Zenei tanulmányait gyerekkorában kezdte, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem elvégzése után 1973-tól 1990-ig a Jézus Szíve templom karnagya lett. Tíz éven keresztül a Kosciuszkó Tádé utcai ének-zenei általános iskola énektanára, itt hozta létre a Jubilate Gyermekkart,
amellyel hatalmas hazai és nemzetközi sikereket ért el. Alapítója és művészeti vezetője a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskolának. Erdő Péter bíboros kérte fel a megtisztelő feladatra, hogy tervezze meg az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) zenei programját. Sapszon Ferenc Kossuth-, Liszt- és Magyar Örökség-díjas karnagyot, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagját a kongresszuson szerzett élményeiről kérdeztük.
Milyen fő szempontok alapján válogatta össze a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus zenei anyagát?
S. F.: Én a központi liturgikus események (szentmisék, zsolozsma) zenei felelőse voltam két társammal, Tóth Mártonnal és Vadas Tamással. A zenék összeválogatásánál sok szempontnak kellett megfelelni. Természetesen a minőség volt a meghatározó tényező, hiszen csak ez méltó a liturgiához. A másik a résztvevők minél aktívabb és teljesebb részvétele, hiszen az egész Egyház vesz részt az áldozat bemutatásában. Ennek pedig legteljesebb, legméltóbb és legszebb módja, ha mindenki énekel! Ehhez könnyen énekelhető énekek kellettek. Fontos volt a „műsor” színessége. Ezért nagyon sok énekhez zenekari kíséretet vagy kórusfeldolgozást kellett komponálnunk. Az énekek kiválasztásánál az adott liturgia „hivatalos” szövege, tartalma meghatározó. Ez megadja az állandó részek, a bevonulás és áldoztatás alatti ének, a zsoltár és alleluja szövegét. Fontos volt figyelembe venni a kongresszus nemzetközi, ugyanakkor magyar jellegét is. Szerepeljenek énekek, melyek világszerte ismertek, de mutassuk meg a páratlan értékű hazai egyházzenénket és népénekeinket is. Szép gesztus volt, hogy a hétköznap szentmiséin elhangzott egy-egy nemzetiség éneke. Hallhattunk ukrán, horvát énekeseket, de ahol kevesen voltak, vagy nem tudtak eljönni, ott a kongresszus „báziskórusa besegített”. Így szlovénul, németül is énekeltünk. Megszólalt lovári mise és klezmer mise is. Még a főcelebráns nemzetiségére is figyeltünk. Ha olasz püspök misézett, a gyülekező alatt olasz éneket énekeltünk. Minden éneknek megvan a „maga története”. Itthon érezhette magát mindenki, fiatal, idős, katolikus vagy testvér egyházból való, hívő és kereső, külföldi vagy magyar egyaránt.
Kik szólaltatták meg a műveket?
S. F.: A „báziskórus” a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola régi növendékekkel kiegészített Vegyeskara volt, akik szombat kivételével minden nap szolgáltak, és még egy latin Laudest is énekeltek. Szombaton a Váci Székesegyház Énekkara és az Egyetemi templom Don Bosco Kórusa énekelt. Kiváló zenekarok, orgonisták és karnagyok működtek közre, így például a Weiner Szakközépiskola zenekara, a Budapesti Vonósok, a Honvédség fúvószenekarai vagy az Opera kórusa és zenekara. A nyitómisén egy 700 fős egyesített gyermekkar végezte az énekes szolgálatot.
Egy 82 énekkarból szerveződő, 2100 fős kórus énekelt az ön vezényletével a Hősök terén, Ferenc pápa zárómiséje előtt. Milyen érzés volt a zárómise zenei szolgálata?
S. F.: Az egész Kongresszus alatt éreztem a Szentlélek irányítását és segítségét. A zárómisén mintha átélhettük volna az ősegyház tapasztalatát: „a sok hívő mind egy szív, egy lélek volt”; és mintha megvalósult volna Szent Pál buzdítása: „Egymás közt énekeljetek zsoltárt, himnuszt és szent énekeket. Énekeljetek és ujjongjatok szívből az Úrnak.” (Ef 5, 19) Igazi ünnep volt. Hála érte!
A Kongresszus közelebb tudta hozni a fiatalokhoz, gyerekekhez az egyházi zenét és a közös éneklés örömének felfedezését?
S. F.: A Kongresszus után egy kedves karnagy kollégám elküldött nekem egy csokorra valót azokból a gondolatokból, amiket 7-8. osztályos énekesei megfogalmaztak. Álljon itt néhány ezek közül: „Azért volt jó ott lenni és énekelni, mert ez egy kitüntetés volt számomra. Egy megtiszteltetés, ami csak egyszer volt az életemben, és biztos, hogy örökre emlékezni fogok rá! Együtt énekelni több ezer embernek elmondhatatlan érzés volt. Mindenki teljes szívből énekelt és őszintén boldog volt. Sosem fogom elfelejteni”; „Köszönöm, hogy ott lehettem! Életre szóló élmény, biztos el fogjuk mesélni az unokáinknak!”; „Megerősít nemcsak az éneklésben, hanem a hitben is.” Sok ehhez hasonló levelet kaptam.
Sikerült megvalósítani mindent, amit eltervezett?
S. F.: Megtapasztaltuk a zene óriási erejét. Azt, hogy nélkülözhetetlen életünkben és a liturgiában is. Hiszen ez képes előkészíteni a szívet az Istennel való találkozásra, felkelteni a vágyat Isten ajándékainak befogadására, és a teljes embert bevonni az Istennel való párbeszédbe. Szerettem volna (talán pedagógusi mivoltom miatt is), ha a liturgia zenéje a többre inspirálja egyházzenei életünket. Aztán szerettem volna, ha az éneklés által is Jézushoz közelebb kerülünk, és az önmagát nekünk ajándékozó Szeretettel való találkozás megújít minket. Azt hiszem, sikerült.
amellyel hatalmas hazai és nemzetközi sikereket ért el. Alapítója és művészeti vezetője a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskolának. Erdő Péter bíboros kérte fel a megtisztelő feladatra, hogy tervezze meg az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) zenei programját. Sapszon Ferenc Kossuth-, Liszt- és Magyar Örökség-díjas karnagyot, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagját a kongresszuson szerzett élményeiről kérdeztük.
Milyen fő szempontok alapján válogatta össze a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus zenei anyagát?
S. F.: Én a központi liturgikus események (szentmisék, zsolozsma) zenei felelőse voltam két társammal, Tóth Mártonnal és Vadas Tamással. A zenék összeválogatásánál sok szempontnak kellett megfelelni. Természetesen a minőség volt a meghatározó tényező, hiszen csak ez méltó a liturgiához. A másik a résztvevők minél aktívabb és teljesebb részvétele, hiszen az egész Egyház vesz részt az áldozat bemutatásában. Ennek pedig legteljesebb, legméltóbb és legszebb módja, ha mindenki énekel! Ehhez könnyen énekelhető énekek kellettek. Fontos volt a „műsor” színessége. Ezért nagyon sok énekhez zenekari kíséretet vagy kórusfeldolgozást kellett komponálnunk. Az énekek kiválasztásánál az adott liturgia „hivatalos” szövege, tartalma meghatározó. Ez megadja az állandó részek, a bevonulás és áldoztatás alatti ének, a zsoltár és alleluja szövegét. Fontos volt figyelembe venni a kongresszus nemzetközi, ugyanakkor magyar jellegét is. Szerepeljenek énekek, melyek világszerte ismertek, de mutassuk meg a páratlan értékű hazai egyházzenénket és népénekeinket is. Szép gesztus volt, hogy a hétköznap szentmiséin elhangzott egy-egy nemzetiség éneke. Hallhattunk ukrán, horvát énekeseket, de ahol kevesen voltak, vagy nem tudtak eljönni, ott a kongresszus „báziskórusa besegített”. Így szlovénul, németül is énekeltünk. Megszólalt lovári mise és klezmer mise is. Még a főcelebráns nemzetiségére is figyeltünk. Ha olasz püspök misézett, a gyülekező alatt olasz éneket énekeltünk. Minden éneknek megvan a „maga története”. Itthon érezhette magát mindenki, fiatal, idős, katolikus vagy testvér egyházból való, hívő és kereső, külföldi vagy magyar egyaránt.Kik szólaltatták meg a műveket?
S. F.: A „báziskórus” a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola régi növendékekkel kiegészített Vegyeskara volt, akik szombat kivételével minden nap szolgáltak, és még egy latin Laudest is énekeltek. Szombaton a Váci Székesegyház Énekkara és az Egyetemi templom Don Bosco Kórusa énekelt. Kiváló zenekarok, orgonisták és karnagyok működtek közre, így például a Weiner Szakközépiskola zenekara, a Budapesti Vonósok, a Honvédség fúvószenekarai vagy az Opera kórusa és zenekara. A nyitómisén egy 700 fős egyesített gyermekkar végezte az énekes szolgálatot.
Egy 82 énekkarból szerveződő, 2100 fős kórus énekelt az ön vezényletével a Hősök terén, Ferenc pápa zárómiséje előtt. Milyen érzés volt a zárómise zenei szolgálata?
S. F.: Az egész Kongresszus alatt éreztem a Szentlélek irányítását és segítségét. A zárómisén mintha átélhettük volna az ősegyház tapasztalatát: „a sok hívő mind egy szív, egy lélek volt”; és mintha megvalósult volna Szent Pál buzdítása: „Egymás közt énekeljetek zsoltárt, himnuszt és szent énekeket. Énekeljetek és ujjongjatok szívből az Úrnak.” (Ef 5, 19) Igazi ünnep volt. Hála érte!
A Kongresszus közelebb tudta hozni a fiatalokhoz, gyerekekhez az egyházi zenét és a közös éneklés örömének felfedezését?
S. F.: A Kongresszus után egy kedves karnagy kollégám elküldött nekem egy csokorra valót azokból a gondolatokból, amiket 7-8. osztályos énekesei megfogalmaztak. Álljon itt néhány ezek közül: „Azért volt jó ott lenni és énekelni, mert ez egy kitüntetés volt számomra. Egy megtiszteltetés, ami csak egyszer volt az életemben, és biztos, hogy örökre emlékezni fogok rá! Együtt énekelni több ezer embernek elmondhatatlan érzés volt. Mindenki teljes szívből énekelt és őszintén boldog volt. Sosem fogom elfelejteni”; „Köszönöm, hogy ott lehettem! Életre szóló élmény, biztos el fogjuk mesélni az unokáinknak!”; „Megerősít nemcsak az éneklésben, hanem a hitben is.” Sok ehhez hasonló levelet kaptam.
Sikerült megvalósítani mindent, amit eltervezett?
S. F.: Megtapasztaltuk a zene óriási erejét. Azt, hogy nélkülözhetetlen életünkben és a liturgiában is. Hiszen ez képes előkészíteni a szívet az Istennel való találkozásra, felkelteni a vágyat Isten ajándékainak befogadására, és a teljes embert bevonni az Istennel való párbeszédbe. Szerettem volna (talán pedagógusi mivoltom miatt is), ha a liturgia zenéje a többre inspirálja egyházzenei életünket. Aztán szerettem volna, ha az éneklés által is Jézushoz közelebb kerülünk, és az önmagát nekünk ajándékozó Szeretettel való találkozás megújít minket. Azt hiszem, sikerült.