2021. november 19. / Pavlovics Ágota
A színházakat (is) alaposan próbára tevő járvány többször átírta az évadterveket, nem volt ez másként a tatabányai Jászai Mari Színházban sem. A köztudottan kiváló szakmai műhelyként működő teátrum csapata jó ideje várt arra, hogy elkezdődjenek a 10 című dráma próbái.
A Bánya-trilógia szerzőjeként széles körű ismertséget szerzett drámaíró, Székely Csaba ezzel a darabjával 2020-ban elnyerte a Kortárs Magyar Dráma-díjat. A szerző arra volt kíváncsi, hogy állunk napjainkban a kereszténység erkölcsi törvényeivel. Az október 2-án bemutatásra kerülő darabbal kapcsolatos gondolatait Guelmino Sándor Jászai Mari-díjas rendező osztotta meg velünk.
Hogy találtak rá Székely Csaba drámájára?
G. S.: A Covid-járvány okozta októberi leállás miatt tucatszor írtuk újra az évadot. Tavasszal Joe Orton Amit a lakáj látott (a kulcslyukon át) című bohózatát kellett volna megrendeznem, de az előző évadról eltolt bemutatók miatt idén csak egyet rendezhetek. Úgy gondoltam, ha csak egy lehetőségem van, az legyen olyan mű, ami igazán meg tud érinteni, és kihívás megcsinálni. Így esett a választásom a 10-re, amit láttam két évvel ezelőtt a Radnóti Színházban, és az akkori évad legjobb előadásának gondoltam. Rég nem volt rám ilyen nagy hatással kortárs magyar színdarab. Ráadásul azonos súlyú szerepek vannak benne, az ilyen típusú darabok mindig „ügyek” tudnak lenni az egész társulat számára, és tovább erősítik a nálunk amúgy is kifejezetten erős csapatszellemet.
A társulat osztotta az Ön lelkesedését?
G. S.: Akik látták a Radnóti előadását, azok természetesen várták a próbakezdést, a többieken az olvasópróbán tudtam lemérni, hogyan hat rájuk a mű. Volt sírás is, nevetés is bőven, és az azóta tartó lelkesedésből is látszik, mennyire kiéhezett a csapat egy izgalmas, hús-vér szereplőkkel teli darabra és a kreatív munkára. Ez természetesen rám is igaz, a járvány alatti bezártság idején, télen és tavasszal én is csak gondolatban tudtam előadásokat kitalálni. És ugyan a díszlet- és jelmeztervekkel már márciusban készen voltunk, végül csak június végén tudtunk olvasópróbát tartani, a valódi munka pedig augusztus közepén kezdődött el.
Mi az, ami a legjobban megfogta a darabban felmerülő kérdések közül?
G. S.: A darab legfontosabb kérdései, hogy a tízparancsolatban szereplő parancsok betarthatók-e a napjainkban, illetve ha megszegjük őket, azt bűnnek tartjuk-e? Egyáltalán, mit tartunk bűnnek? Egy-egy szereplő életében az-e a valódi bűn, amikor megszegi a tízparancsolatot? Hogyan ítéljük el egymást különböző dolgok miatt? Itt van tíz küszködő, a parancsolatoknak és szabályoknak, a mások elvárásainak és önnön ambícióiknak megfelelni nem tudó ember, akik törvényszerűen elbuknak. Hibáznak, vétkeznek, és ezzel öntudatlanul is hatással vannak egymásra. Merthogy a krimiszerűen kibontakozó történetből lassan kiderül, hogy minden mindennel összefügg, a szereplők sorsa hol összefonódik, hol pedig keresztezi egymást, a puzzle-életek társadalomtablóvá állnak össze. Szeretem, hogy a sztori tipikusan közép-európai közegben játszódik, mindenki magára ismerhet, át tudja élni. Azt meg különösen, hogy a dramaturgiailag briliánsan felépített műben tökéletesen elegyedik a tragikum, a fekete humor és a groteszk. Ezért is kihívás pontosan eltalálni az előadás „hangját”. Sok helyszín és helyzet van, a megjelenítésükhöz saját motívum- és szimbólumrendszerre van szükség, természetesen nagyon másmilyenre, mint amit a Radnótiban megteremtettek, ezt izgalmas feladat volt kitalálni, szerettem. Lakótelepi közegben, egy játszótéren vagyunk, körben ugyanazok a szürke falak merednek ránk, mint egy börtönudvaron. Ahogy annak idején a legvidámabb barakkba, most ide vagyunk bezárva. Azt találtam ki, hogy festéssel fogjuk megmutatni, hogyan hagyunk egymáson és a világon nyomokat. Az előadás végére a szürke falak át lesznek festve, mint a panelprogramban, ami arra is utalhat, hogy a látszólag sivár környezet milyen sokszínű vágyakat, életeket rejt magában, de arra is, hogy ahhoz képest, mennyire egymásra vagyunk utalva, mennyire mást akarunk, és mennyire nem egy nyelven beszélünk, akár egy mai Bábel-toronyban, és persze hogy ez a sok szín együtt mégis reménytelen, perspektívátlan, szürke összképet ad ki.
Kik az alkotótársai?
G. S.: Fekete Anna látványtervezővel gondolkoztunk a díszleten, Kárpáti Enikő pedig a jelmezeket készíti.
Amikor hónapokkal később újra elővette a darabot, változtatott-e bármit?
G. S.: Lehet, hogy ez a szünet pont arra volt jó, hogy jobban rálássak, érvényes-e, amit kitaláltam, működőképes-e a rendszer. De ahogy a puding próbája az evés, a rendezői koncepció helyességét mindig azon lehet lemérni a legjobban, hogy segíti-e a színészeket, beindítja-e a kreativitásukat. Ez most fog kiderülni. Abban a fázisban vagyunk, amikor megpróbálom átadni, amit a darabbal kapcsolatban gondolok. Október 2-án lesz a bemutató, egyelőre nagy öröm mindannyiunk számára, hogy megint csinálhatunk valami olyat, amit fontosnak tartunk, végre újra együtt vagyunk, mindezt a hosszú bezártság után nagyon kell értékelni.
Csak a Jászai társulata szerepel a drámában, vagy lesznek vendégek is?
G. S.: Növekvő számsorrendben Figeczky Bence, Maróti Attila, Danis Lídia, Bakonyi Csilla a Jászai tagjai, az 5. Olasz Renátó, aki Bence osztálytársa volt a Színművészeti Egyetemen, és jelenleg filmrendező szakon tanul, a 6. pedig Berényi Nóra, aki korábban Máté Gábor osztályába járt, jövőre végez az egyetemen, és nagyon szerettem volna, hogy dolgozzon nálunk, Szakács Hajni, Crespo Rodrigo, Honti Gyuri társulatunk tagjai, Pálfi Kata pedig visszatérő vendégünk.
Mi az, amit még elárulhat a készülő előadásról?
G. S.: A szimbólumrendszernek fontos elemei lesznek a bibliai utalások, már csak azért is, mert bármilyen hétköznapi sorsok ezek első látásra, tíz szenvedéstörténetként, tíz Ecce homo felmutatásként fogom fel őket. A gyarló, esendő embert akarjuk felmutatni, az önmagát megkoronázó, önbecsapó embert. Az élettől, saját magától és embertársaitól megkorbácsolt, szenvedő, együttérzésre méltó lényt. És a mások tettei, szavai felett ítélkezni bármikor kész embert. Sok minden kell hozzá, hogy koherens legyen az előadás. Gazdag szimbolikájú, de játékos előadást szeretnék, ami egyformán hat az agyra és a lélekre.
A Bánya-trilógia szerzőjeként széles körű ismertséget szerzett drámaíró, Székely Csaba ezzel a darabjával 2020-ban elnyerte a Kortárs Magyar Dráma-díjat. A szerző arra volt kíváncsi, hogy állunk napjainkban a kereszténység erkölcsi törvényeivel. Az október 2-án bemutatásra kerülő darabbal kapcsolatos gondolatait Guelmino Sándor Jászai Mari-díjas rendező osztotta meg velünk.
Hogy találtak rá Székely Csaba drámájára?
G. S.: A Covid-járvány okozta októberi leállás miatt tucatszor írtuk újra az évadot. Tavasszal Joe Orton Amit a lakáj látott (a kulcslyukon át) című bohózatát kellett volna megrendeznem, de az előző évadról eltolt bemutatók miatt idén csak egyet rendezhetek. Úgy gondoltam, ha csak egy lehetőségem van, az legyen olyan mű, ami igazán meg tud érinteni, és kihívás megcsinálni. Így esett a választásom a 10-re, amit láttam két évvel ezelőtt a Radnóti Színházban, és az akkori évad legjobb előadásának gondoltam. Rég nem volt rám ilyen nagy hatással kortárs magyar színdarab. Ráadásul azonos súlyú szerepek vannak benne, az ilyen típusú darabok mindig „ügyek” tudnak lenni az egész társulat számára, és tovább erősítik a nálunk amúgy is kifejezetten erős csapatszellemet.
A társulat osztotta az Ön lelkesedését?
G. S.: Akik látták a Radnóti előadását, azok természetesen várták a próbakezdést, a többieken az olvasópróbán tudtam lemérni, hogyan hat rájuk a mű. Volt sírás is, nevetés is bőven, és az azóta tartó lelkesedésből is látszik, mennyire kiéhezett a csapat egy izgalmas, hús-vér szereplőkkel teli darabra és a kreatív munkára. Ez természetesen rám is igaz, a járvány alatti bezártság idején, télen és tavasszal én is csak gondolatban tudtam előadásokat kitalálni. És ugyan a díszlet- és jelmeztervekkel már márciusban készen voltunk, végül csak június végén tudtunk olvasópróbát tartani, a valódi munka pedig augusztus közepén kezdődött el.
Mi az, ami a legjobban megfogta a darabban felmerülő kérdések közül?
G. S.: A darab legfontosabb kérdései, hogy a tízparancsolatban szereplő parancsok betarthatók-e a napjainkban, illetve ha megszegjük őket, azt bűnnek tartjuk-e? Egyáltalán, mit tartunk bűnnek? Egy-egy szereplő életében az-e a valódi bűn, amikor megszegi a tízparancsolatot? Hogyan ítéljük el egymást különböző dolgok miatt? Itt van tíz küszködő, a parancsolatoknak és szabályoknak, a mások elvárásainak és önnön ambícióiknak megfelelni nem tudó ember, akik törvényszerűen elbuknak. Hibáznak, vétkeznek, és ezzel öntudatlanul is hatással vannak egymásra. Merthogy a krimiszerűen kibontakozó történetből lassan kiderül, hogy minden mindennel összefügg, a szereplők sorsa hol összefonódik, hol pedig keresztezi egymást, a puzzle-életek társadalomtablóvá állnak össze. Szeretem, hogy a sztori tipikusan közép-európai közegben játszódik, mindenki magára ismerhet, át tudja élni. Azt meg különösen, hogy a dramaturgiailag briliánsan felépített műben tökéletesen elegyedik a tragikum, a fekete humor és a groteszk. Ezért is kihívás pontosan eltalálni az előadás „hangját”. Sok helyszín és helyzet van, a megjelenítésükhöz saját motívum- és szimbólumrendszerre van szükség, természetesen nagyon másmilyenre, mint amit a Radnótiban megteremtettek, ezt izgalmas feladat volt kitalálni, szerettem. Lakótelepi közegben, egy játszótéren vagyunk, körben ugyanazok a szürke falak merednek ránk, mint egy börtönudvaron. Ahogy annak idején a legvidámabb barakkba, most ide vagyunk bezárva. Azt találtam ki, hogy festéssel fogjuk megmutatni, hogyan hagyunk egymáson és a világon nyomokat. Az előadás végére a szürke falak át lesznek festve, mint a panelprogramban, ami arra is utalhat, hogy a látszólag sivár környezet milyen sokszínű vágyakat, életeket rejt magában, de arra is, hogy ahhoz képest, mennyire egymásra vagyunk utalva, mennyire mást akarunk, és mennyire nem egy nyelven beszélünk, akár egy mai Bábel-toronyban, és persze hogy ez a sok szín együtt mégis reménytelen, perspektívátlan, szürke összképet ad ki.
Kik az alkotótársai?
G. S.: Fekete Anna látványtervezővel gondolkoztunk a díszleten, Kárpáti Enikő pedig a jelmezeket készíti.
Amikor hónapokkal később újra elővette a darabot, változtatott-e bármit?
G. S.: Lehet, hogy ez a szünet pont arra volt jó, hogy jobban rálássak, érvényes-e, amit kitaláltam, működőképes-e a rendszer. De ahogy a puding próbája az evés, a rendezői koncepció helyességét mindig azon lehet lemérni a legjobban, hogy segíti-e a színészeket, beindítja-e a kreativitásukat. Ez most fog kiderülni. Abban a fázisban vagyunk, amikor megpróbálom átadni, amit a darabbal kapcsolatban gondolok. Október 2-án lesz a bemutató, egyelőre nagy öröm mindannyiunk számára, hogy megint csinálhatunk valami olyat, amit fontosnak tartunk, végre újra együtt vagyunk, mindezt a hosszú bezártság után nagyon kell értékelni.
Csak a Jászai társulata szerepel a drámában, vagy lesznek vendégek is?
G. S.: Növekvő számsorrendben Figeczky Bence, Maróti Attila, Danis Lídia, Bakonyi Csilla a Jászai tagjai, az 5. Olasz Renátó, aki Bence osztálytársa volt a Színművészeti Egyetemen, és jelenleg filmrendező szakon tanul, a 6. pedig Berényi Nóra, aki korábban Máté Gábor osztályába járt, jövőre végez az egyetemen, és nagyon szerettem volna, hogy dolgozzon nálunk, Szakács Hajni, Crespo Rodrigo, Honti Gyuri társulatunk tagjai, Pálfi Kata pedig visszatérő vendégünk.
Mi az, amit még elárulhat a készülő előadásról?
G. S.: A szimbólumrendszernek fontos elemei lesznek a bibliai utalások, már csak azért is, mert bármilyen hétköznapi sorsok ezek első látásra, tíz szenvedéstörténetként, tíz Ecce homo felmutatásként fogom fel őket. A gyarló, esendő embert akarjuk felmutatni, az önmagát megkoronázó, önbecsapó embert. Az élettől, saját magától és embertársaitól megkorbácsolt, szenvedő, együttérzésre méltó lényt. És a mások tettei, szavai felett ítélkezni bármikor kész embert. Sok minden kell hozzá, hogy koherens legyen az előadás. Gazdag szimbolikájú, de játékos előadást szeretnék, ami egyformán hat az agyra és a lélekre.