2021. december 07. / Nagy Klaudia
Operett-musical szakon végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, játszott Békéscsabán és Szolnokon is, 2006 óta a Budapesti Operettszínház társulatát erősíti.
Színházi szerepei mellett rengeteget szinkronizál, műsort vezet, és nem utolsósorban egy csodaszép kislány boldog édesanyja. A Nine – Kilenc című musicalben Sarraghinát alakítja, aki nagy hatást gyakorol a darab főszereplőjére, Guido Continire. Finom, érzéki tarantella táncával nemcsak Guidót, hanem a közönséget is elvarázsolja. A magas színvonalú előadás legközelebb február 4. és 13. között lesz látható a Budapesti Operettszínházban. Peller Anna színművésszel a szerep kihívásairól, a gyerekkor fontosságáról és beteljesült álmokról beszélgettünk.
Mi volt az első gondolatod, amikor megtudtad, hogy a szokatlan színházi megoldásokat alkalmazó Maladype Színház vezetőjével, Balázs Zoltánnal fogsz dolgozni?
P. A.: Ismerem a rendezői munkásságát, a Maladype Színházat, gondoltam, hogy minket is izgalmas feladat elé fog állítani. Másfajta munkamódszerrel dolgozik, nagyon felkészülten jött a próbákra, mindig tudta, mit akar, komoly rendszerben gondolkozik. Jó volt a közös munka.
Ebben a jól megtervezett, felépített rendszerben könnyen megtaláltad a mozgástered?
P. A.: Kerényi Imre osztályában végeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, aki a következőt tanította nekünk: a színpadon rabságban a szabadság. Az adott rendező keretein belül elő kell törnie a színész személyiségének. Szeretem, ha egy rendezőnek határozott elképzése van, szeretem, ha engedi, hogy a személyiségemmel meg tudjam tölteni az adott karaktert. Zolinak megvoltak a határozott elképzelései, határozott játékszabályai, amihez mi hozzáadhattuk a személyiségünket.
Meglepett, hogy Sarraghina szerepét osztották rád?
P. A.: 15 évvel ezelőtt a békéscsabai Jókai Színház előadásában Carlát, a szeretőt játszottam, amit nagyon szerettem. Mindegyik női szerep izgalmas, de kifejezetten örülök, hogy most Sarraghinát alakíthatom. A Be Italian című dal nagyon ütős, benne van az élet esszenciája: keserédes, vidám, szomorú, ezerféle szín mutatkozik meg benne.
A darab talán egyik legtitokzatosabb figurája, nem sokat tudunk róla, mindössze annyit, hogy prostituált, akinek táncát Guido kisfiúként ámulattal nézi.
P. A.: Sarraghina nem egy közönséges figura, van benne játékosság, anyai gyengédség. Fontos személy Guido életében, mert kisfiúként itt találkozik először a szerelemmel. Zoli nem a szexualitásra helyezte a hangsúlyt, hanem arra az élményre, amikor a kamaszok felfedezik a saját testüket, és megismerkednek a női nemmel. Bár Sarraghina kevésszer tűnik fel a színen, mégis kiemelt szerepet kap, többször elhangzik a darabban a neve, Guido sokat emlegeti, gondol rá.
Ez a gyerekkori élmény alaposan meghatározta Guido nőkhöz való viszonyát.
P. A.: Sarraghina a nőiség, a szexualitás szimbólumaként él a fejében. A nagybetűs nő. Carlában, a szeretőjében is őt keresi. Minden nőre szüksége van, mert mindegyiknek van egy olyan tulajdonsága, ami boldoggá teszi. A nők szerepe azért is fontos, mert Guido alkotói válsága során folyamatosan a női energiákba kapaszkodik. Mindegyik nő egy pillér Guido személyiségének ábrázolásához, és számomra óriási öröm, hogy ilyen fantasztikus kolléganők között én lehetek az egyik pillér.
A premieren a tarantella tánc szinte felrobbantotta a színpadot, a nézők óriási tapsviharral jutalmazták. Számítottál rá, hogy ekkora sikere lesz?
P. A.: Nagyon jó érzés volt, hogy ennyire jöttek velünk a nézők, őrült sikere van ennek a dalnak. Öröm megélni a nőiességet a színpadon, rengeteg táncoslány van körülöttem, a női energiák elárasztják a nézőteret. Nagyon tetszik, hogy ez egy finoman erotikus tánc, Szőllősi András koreográfus és Balázs Zoli jó ízléssel állította színpadra.
Sikerült megszokni a monumentális, sok-sok lépcsőfokból álló díszletet?
P. A.: Erősen kell koncentrálnunk, nehogy rosszul lépjünk, együtt kell mozogni a többiekkel, állandóan figyelni kell rájuk, ami összehozza a csapatot. Nehéz, de hasznos gyakorlat is egyben.
Az előadás egyik legmeghatóbb része, amikor Guido találkozik a 9 éves önmagával. Ha előtted állna most a 9 éves Anna, mit mondanál neki?
P. A.: Hogy sikerült, színésznő lettem! Ettől a témától mindig nagyon elérzékenyülök, mert a gyerekkori énem egy velem élő személy, rengeteget gondolok rá, az akkori álmaimra, vágyaimra. Kiskoromban felvettem magnókazettára a Hairből az I Got Life című dalt, azt képzeltem a gyerekszobában, hogy én vagyok Berger, és sok ezer ember néz engem. 2010-ben a Szegedi Szabadtéri Játékokon Sheilát játszottam, és visszajött ez az emlék, hogy 9-10 évesen pontosan erről ábrándoztam. Akkor tudatosult bennem, hogy valóra vált a gyerekkori álmom.
Színházi szerepei mellett rengeteget szinkronizál, műsort vezet, és nem utolsósorban egy csodaszép kislány boldog édesanyja. A Nine – Kilenc című musicalben Sarraghinát alakítja, aki nagy hatást gyakorol a darab főszereplőjére, Guido Continire. Finom, érzéki tarantella táncával nemcsak Guidót, hanem a közönséget is elvarázsolja. A magas színvonalú előadás legközelebb február 4. és 13. között lesz látható a Budapesti Operettszínházban. Peller Anna színművésszel a szerep kihívásairól, a gyerekkor fontosságáról és beteljesült álmokról beszélgettünk.
Mi volt az első gondolatod, amikor megtudtad, hogy a szokatlan színházi megoldásokat alkalmazó Maladype Színház vezetőjével, Balázs Zoltánnal fogsz dolgozni?
P. A.: Ismerem a rendezői munkásságát, a Maladype Színházat, gondoltam, hogy minket is izgalmas feladat elé fog állítani. Másfajta munkamódszerrel dolgozik, nagyon felkészülten jött a próbákra, mindig tudta, mit akar, komoly rendszerben gondolkozik. Jó volt a közös munka.
Ebben a jól megtervezett, felépített rendszerben könnyen megtaláltad a mozgástered?
P. A.: Kerényi Imre osztályában végeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, aki a következőt tanította nekünk: a színpadon rabságban a szabadság. Az adott rendező keretein belül elő kell törnie a színész személyiségének. Szeretem, ha egy rendezőnek határozott elképzése van, szeretem, ha engedi, hogy a személyiségemmel meg tudjam tölteni az adott karaktert. Zolinak megvoltak a határozott elképzelései, határozott játékszabályai, amihez mi hozzáadhattuk a személyiségünket.
Meglepett, hogy Sarraghina szerepét osztották rád?
P. A.: 15 évvel ezelőtt a békéscsabai Jókai Színház előadásában Carlát, a szeretőt játszottam, amit nagyon szerettem. Mindegyik női szerep izgalmas, de kifejezetten örülök, hogy most Sarraghinát alakíthatom. A Be Italian című dal nagyon ütős, benne van az élet esszenciája: keserédes, vidám, szomorú, ezerféle szín mutatkozik meg benne.
A darab talán egyik legtitokzatosabb figurája, nem sokat tudunk róla, mindössze annyit, hogy prostituált, akinek táncát Guido kisfiúként ámulattal nézi.
P. A.: Sarraghina nem egy közönséges figura, van benne játékosság, anyai gyengédség. Fontos személy Guido életében, mert kisfiúként itt találkozik először a szerelemmel. Zoli nem a szexualitásra helyezte a hangsúlyt, hanem arra az élményre, amikor a kamaszok felfedezik a saját testüket, és megismerkednek a női nemmel. Bár Sarraghina kevésszer tűnik fel a színen, mégis kiemelt szerepet kap, többször elhangzik a darabban a neve, Guido sokat emlegeti, gondol rá.
Ez a gyerekkori élmény alaposan meghatározta Guido nőkhöz való viszonyát.
P. A.: Sarraghina a nőiség, a szexualitás szimbólumaként él a fejében. A nagybetűs nő. Carlában, a szeretőjében is őt keresi. Minden nőre szüksége van, mert mindegyiknek van egy olyan tulajdonsága, ami boldoggá teszi. A nők szerepe azért is fontos, mert Guido alkotói válsága során folyamatosan a női energiákba kapaszkodik. Mindegyik nő egy pillér Guido személyiségének ábrázolásához, és számomra óriási öröm, hogy ilyen fantasztikus kolléganők között én lehetek az egyik pillér.
A premieren a tarantella tánc szinte felrobbantotta a színpadot, a nézők óriási tapsviharral jutalmazták. Számítottál rá, hogy ekkora sikere lesz?
P. A.: Nagyon jó érzés volt, hogy ennyire jöttek velünk a nézők, őrült sikere van ennek a dalnak. Öröm megélni a nőiességet a színpadon, rengeteg táncoslány van körülöttem, a női energiák elárasztják a nézőteret. Nagyon tetszik, hogy ez egy finoman erotikus tánc, Szőllősi András koreográfus és Balázs Zoli jó ízléssel állította színpadra.
Sikerült megszokni a monumentális, sok-sok lépcsőfokból álló díszletet?
P. A.: Erősen kell koncentrálnunk, nehogy rosszul lépjünk, együtt kell mozogni a többiekkel, állandóan figyelni kell rájuk, ami összehozza a csapatot. Nehéz, de hasznos gyakorlat is egyben.
Az előadás egyik legmeghatóbb része, amikor Guido találkozik a 9 éves önmagával. Ha előtted állna most a 9 éves Anna, mit mondanál neki?
P. A.: Hogy sikerült, színésznő lettem! Ettől a témától mindig nagyon elérzékenyülök, mert a gyerekkori énem egy velem élő személy, rengeteget gondolok rá, az akkori álmaimra, vágyaimra. Kiskoromban felvettem magnókazettára a Hairből az I Got Life című dalt, azt képzeltem a gyerekszobában, hogy én vagyok Berger, és sok ezer ember néz engem. 2010-ben a Szegedi Szabadtéri Játékokon Sheilát játszottam, és visszajött ez az emlék, hogy 9-10 évesen pontosan erről ábrándoztam. Akkor tudatosult bennem, hogy valóra vált a gyerekkori álmom.