Honnan jöttünk? 2021. december 30. / Fáy Miklós Gauguin híres, ma Bostonban látható képének a címe: Honnan jöttünk? Kik vagyunk? Hová me­gyünk? Persze, Gauguin sem tudja a választ, a képen az emberélet útja látható, gyerekkortól öreg­sé­gig, öntudatlanságtól belenyugvásig. A cím a fontos, az alapkérdések, erre szeretnénk választ kapni rövid vagy hosszú életünk során. Többnyire nem sikerül. Az ember azért hajlamos kü­lönb­sé­get tenni a kérdések súlya között, a hová megyünk mintha fontosabb volna annál, mint hogy honnan jövünk, de az élet néha cáfol. Gyönyörű történetet olvastam két emberről. Az egyik egy nap levelet kapott a másiktól, amelyben az állt, hogy nemrég sikerült megtudnia, hogy az apját Craig Nelsonnak hívják, és csak azt szeretné tudni, hogy a levél címzettje vajon nem az apja volna. A történet banális, egyéjszakás kaland, az anya titokban megszülte a következményt, gondozásba adta, és az apának nem sikerült kiderítenie, hová lett a fia. A fiú nevelőszülőknél nőtt fel, boldogan élt, betöltötte az ötvenet, eltemette a nevelőszüleit, és egyszerre kínozni kezdte a gauguini kérdés: honnan jöttünk. Kiderítette, hol él az anyja, levelet írt neki, és egy titkosított telefonról hívást kapott, igen, én vagyok, az anyád. Apádra nem emlékszem, de a neve mintha Craig Nelson lett volna. Majd hívlak. Nem hívta. Soha többé. A fiú megírta a levelet az apjának, de nem küldte el. Egy csalódás elég. Csakhogy az élet is megy szépen, illetve csúnyán előre, a férfinál agresszív rákot diagnosztizáltak, az állapota fokozatosan romlott, egy idő után azt érezte, nincs mire várni. Elküldte a levelet. Nem akar semmit, főleg nem feldúlni valami családi idillt, csak szeretné tudni, hogy ki az apja. Az apa pedig tette, amit tehetett. Telefonált, csomagolt, autóba ült, és elindult a fiához. Tizenegy napot töltöttek együtt. Azt is főleg úgy, hogy a fiú a fájdalomcsillapítók hatása alatt, félig kábultan szunyókált, az apja meg ott ült az ágya szélénél. Aztán letelt a kiszabott idő, az apának haza kellett mennie, elbúcsúztak. A fiú alig hallhatóan még azt súgta neki oda: a mennyországban találkozunk. Ő legalább tudta, hogy hová megyünk. Kétnapos autóút várt az apára. Még nem ért a végére, amikor megszólalt a telefonja: meghalt a fia. Az ember érzi a sorsszerűséget a történetükben, ettől keresni kezdi az értelmét az eseményeknek, miért él le valaki ötven-akárhány évet apátlanul, gyermektelenül, miért adatik nekik tizenegy nap, ami alatt semmit sem lehet bepótolni, legfeljebb el lehet mesélni a másiknak, hogy mi történt, amíg nem láttuk egymást, vagy éppen egymás létezéséről sem tudtunk. Miért keressük ennyire, hogy honnét jöttünk? Talán megtudhatjuk belőle, kik vagyunk? Mert hogy hová megyünk, az a végén úgyis kiderül.