2022. január 07. / Nagy Klaudia
A jegyzőkönyv Tracy Letts Pulitzer-díjas amerikai drámaíró, az Augusztus Oklahomában világhírű szerzőjének legfrissebb darabja. Egy amerikai kisváros önkormányzati ülése a szokásos módon indul, ám a képviselők között a hangulat egyre feszültebbé válik, amikor kellemetlen kérdésekkel
találják szembe magukat. A kisváros történelmi múltjával kapcsolatban súlyos titokra derül fény, a múlttal való szembenézés azonban nemcsak nehéz, hanem egyenesen lehetetlen. Hanratty képviselőt a Junior Prima-díjas Szatory Dávid alakítja, akivel az Átrium előadásáról beszélgettünk.
Mi volt az első benyomása, amikor elolvasta a művet?
Sz. D.: Azt gondoltam, hogy ez egy roppantul humoros darab, mindemellett borzasztóan szomorú is egyben. A már-már parodisztikus figurák elnagyolt helyzetekben való megmutatása rendkívül vicces. Aztán szépen lassan a humoros szituáció mögül kibontakozik egy torokszorító, kellemetlen és gyalázatos történet. El lehet gondolkodni azon, hogyan viszonyulunk a történelmünkhöz, milyen emberek is vagyunk valójában, a gerincünk mennyire hajlékony vagy egyenes, illetve milyen emberek azok, akik a fejünk felett döntenek nagyon sok dologról. Milyen döntéseket és kompromisszumokat hozunk meg a saját kényelmünk, saját életvitelünk fenntartása érdekében. Tekintettel arra, hogy ez egy kortárs darab, valószínűleg a szerzőt is azok az aggasztó folyamatok foglalkoztatták, amiket olvashatunk az újságban, érzünk a bőrünkön, amiknek mi is a tanúi vagyunk nap mint nap, akár itthon, akár a nagyvilágban.
Nagyon kidolgozott a karakterek öltözéke, hajviselete, külsőleg szinte mindenki óriási változáson ment keresztül.
Sz. D.: Alföldi Róbert rendezőnek volt egy nagyon erős koncepciója, hogy mindegyik karakter apróbb jeleket visel magán. Akár még itthoni közszereplőkre is rá lehet ismerni bizonyos jelzések alapján, de ezek inkább kikacsintások. Nem szerettünk volna a közéletből senkit a színpadra vinni, megtestesíteni. Már az olvasópróbán kaptunk arról rajzokat, ki hogy fog kinézni, és ez nem is nagyon változott a próbafolyamat során. A hatalmas harcsabajusz, amit viselek az előadásban, kicsit kényelmetlen, de sokat hozzátesz a figurához.
Ha az eddigi szerepeire gondolok, általában mindig jófiúkat játszik. Hanratty képviselő, akit alakít az előadásban, a többi szereplőhöz hasonlóan szélsőséges figura. Könnyű volt kilépnie a komfortzónájából?
Sz. D.: Rendkívül örültem, hogy kiléphettem abból az alapkarakterből, amit általában játszani szoktam. Mindig jó feladat, ha más típusú karaktert kell alakítani, jólesik megmutatni magamból, ami még bennem rejlik, amit első ránézésre talán nem látnak.
Hogyan mutatná be Hanratty figuráját?
Sz. D.: Ezek a képviselők hivatásukból fakadóan képesek változtatni a hitvallásukon, az értékrendjükön, hogy pozícióban maradhassanak, és ez nagyjából az összes szereplőre elmondható. Hanratty legfőképp hajlékony gerincének köszönhetően tudja megtartani tagságát a képviselőtestületben. A városi szökőkutat szeretné átépíttetni, hogy a mozgássérült nővére is kellő közelségből tudja csodálni a látványt, és azzal van elfoglalva, hogy ennek a tervezetét, akármennyire is költséges, átvigye a képviselőtestületen. Ezeknek az embereknek is megvan a maguk szenvedélye, és azok az ügyek, amikhez foggal-körömmel ragaszkodnak.
Amikor az egyik képviselő szembesíteni próbálja őket azzal, hogy mi történt a múltban, nem hajlandók tudomást venni róla. Ez a világban sok helyen valós probléma. Miért nehéz szembenézni a múltunkkal?
Sz. D.: Azért, mert borzasztóan kényelmetlen. Inkább kiépítünk egy idealista elképzelést, áldozatként állítjuk be magunkat, hogy nem mi kezdtük a vérrontást, hanem mások. Mások tehetnek róla, mi vagyunk az áldozatok, mi vagyunk azok, akik hősként cselekedtünk, és legyőztük az ellenséget. Ez a magasztosnak tűnő álláspont, fennkölt pozíció azonban hamis, hiszen kreálunk egy új valóságot. Máshogy emlékszünk dolgokra, máshogy meséljük, máshogy próbáljuk beállítani. Nem vagyunk hajlandók elengedni és feldolgozni a múltbéli traumákat, mert minél tovább kapaszkodunk beléjük, annál tovább lehet valakire mutogatni, hogy lám, mi mennyivel különbek vagyunk. Azért is sikeres ez a mű, mert nemcsak a magyar történelemmel tud felmutatni párhuzamokat, hanem ugyanez a fajta kétpólusú működés Amerikában is megfigyelhető, ott is vannak történelmi események, amikre ki így, ki úgy emlékszik. Némely ország a múltfeldolgozásban és a bűnökkel való szembenézésben jobban áll, némelyik rosszabbul. Emellett az emberi gyarlóságot, kicsinyességet, gyávaságot, önzőséget is bemutatja.
Az Egy, kettő, három című előadásban Antalt, az Igenis, miniszterelnök úr!-ban Bernard Woolleyt játssza. Mindkét előadás évek óta telt házzal megy az Átrium színpadán. Mi a sikerük titka?
Sz. D.: Ezeken az előadásokon keresztül próbálunk meg reflektálni azokra a történésekre, amik a társadalmunkban lezajlanak, akár itthon, akár tágabb értelemben. Igyekszünk ábrázolni azokat a folyamatokat, amiket észlelünk magunk körül, kritikusabban hozzáállni bizonyos dolgokhoz. A világ történései mindig úgy alakulnak, hogy az Igenis, miniszterelnök úr! folyamatosan aktuális tud maradni. Ebben a darabban számos olyan helyzet van, amiről azt gondoljuk, hogy költői túlzás, majd másnap egy hírportálon megjelenik egy cikk, amitől érvényes lesz. Teljesen olyan, mintha drámaírók folytatták volna az előző esti előadás cselekményét. Ezért sikeresek ezek az előadások, ezért szeretik őket ennyire a nézők.
találják szembe magukat. A kisváros történelmi múltjával kapcsolatban súlyos titokra derül fény, a múlttal való szembenézés azonban nemcsak nehéz, hanem egyenesen lehetetlen. Hanratty képviselőt a Junior Prima-díjas Szatory Dávid alakítja, akivel az Átrium előadásáról beszélgettünk.
Mi volt az első benyomása, amikor elolvasta a művet?
Sz. D.: Azt gondoltam, hogy ez egy roppantul humoros darab, mindemellett borzasztóan szomorú is egyben. A már-már parodisztikus figurák elnagyolt helyzetekben való megmutatása rendkívül vicces. Aztán szépen lassan a humoros szituáció mögül kibontakozik egy torokszorító, kellemetlen és gyalázatos történet. El lehet gondolkodni azon, hogyan viszonyulunk a történelmünkhöz, milyen emberek is vagyunk valójában, a gerincünk mennyire hajlékony vagy egyenes, illetve milyen emberek azok, akik a fejünk felett döntenek nagyon sok dologról. Milyen döntéseket és kompromisszumokat hozunk meg a saját kényelmünk, saját életvitelünk fenntartása érdekében. Tekintettel arra, hogy ez egy kortárs darab, valószínűleg a szerzőt is azok az aggasztó folyamatok foglalkoztatták, amiket olvashatunk az újságban, érzünk a bőrünkön, amiknek mi is a tanúi vagyunk nap mint nap, akár itthon, akár a nagyvilágban.
Nagyon kidolgozott a karakterek öltözéke, hajviselete, külsőleg szinte mindenki óriási változáson ment keresztül.
Sz. D.: Alföldi Róbert rendezőnek volt egy nagyon erős koncepciója, hogy mindegyik karakter apróbb jeleket visel magán. Akár még itthoni közszereplőkre is rá lehet ismerni bizonyos jelzések alapján, de ezek inkább kikacsintások. Nem szerettünk volna a közéletből senkit a színpadra vinni, megtestesíteni. Már az olvasópróbán kaptunk arról rajzokat, ki hogy fog kinézni, és ez nem is nagyon változott a próbafolyamat során. A hatalmas harcsabajusz, amit viselek az előadásban, kicsit kényelmetlen, de sokat hozzátesz a figurához.
Ha az eddigi szerepeire gondolok, általában mindig jófiúkat játszik. Hanratty képviselő, akit alakít az előadásban, a többi szereplőhöz hasonlóan szélsőséges figura. Könnyű volt kilépnie a komfortzónájából?
Sz. D.: Rendkívül örültem, hogy kiléphettem abból az alapkarakterből, amit általában játszani szoktam. Mindig jó feladat, ha más típusú karaktert kell alakítani, jólesik megmutatni magamból, ami még bennem rejlik, amit első ránézésre talán nem látnak.
Hogyan mutatná be Hanratty figuráját?
Sz. D.: Ezek a képviselők hivatásukból fakadóan képesek változtatni a hitvallásukon, az értékrendjükön, hogy pozícióban maradhassanak, és ez nagyjából az összes szereplőre elmondható. Hanratty legfőképp hajlékony gerincének köszönhetően tudja megtartani tagságát a képviselőtestületben. A városi szökőkutat szeretné átépíttetni, hogy a mozgássérült nővére is kellő közelségből tudja csodálni a látványt, és azzal van elfoglalva, hogy ennek a tervezetét, akármennyire is költséges, átvigye a képviselőtestületen. Ezeknek az embereknek is megvan a maguk szenvedélye, és azok az ügyek, amikhez foggal-körömmel ragaszkodnak.
Amikor az egyik képviselő szembesíteni próbálja őket azzal, hogy mi történt a múltban, nem hajlandók tudomást venni róla. Ez a világban sok helyen valós probléma. Miért nehéz szembenézni a múltunkkal?
Sz. D.: Azért, mert borzasztóan kényelmetlen. Inkább kiépítünk egy idealista elképzelést, áldozatként állítjuk be magunkat, hogy nem mi kezdtük a vérrontást, hanem mások. Mások tehetnek róla, mi vagyunk az áldozatok, mi vagyunk azok, akik hősként cselekedtünk, és legyőztük az ellenséget. Ez a magasztosnak tűnő álláspont, fennkölt pozíció azonban hamis, hiszen kreálunk egy új valóságot. Máshogy emlékszünk dolgokra, máshogy meséljük, máshogy próbáljuk beállítani. Nem vagyunk hajlandók elengedni és feldolgozni a múltbéli traumákat, mert minél tovább kapaszkodunk beléjük, annál tovább lehet valakire mutogatni, hogy lám, mi mennyivel különbek vagyunk. Azért is sikeres ez a mű, mert nemcsak a magyar történelemmel tud felmutatni párhuzamokat, hanem ugyanez a fajta kétpólusú működés Amerikában is megfigyelhető, ott is vannak történelmi események, amikre ki így, ki úgy emlékszik. Némely ország a múltfeldolgozásban és a bűnökkel való szembenézésben jobban áll, némelyik rosszabbul. Emellett az emberi gyarlóságot, kicsinyességet, gyávaságot, önzőséget is bemutatja.
Az Egy, kettő, három című előadásban Antalt, az Igenis, miniszterelnök úr!-ban Bernard Woolleyt játssza. Mindkét előadás évek óta telt házzal megy az Átrium színpadán. Mi a sikerük titka?
Sz. D.: Ezeken az előadásokon keresztül próbálunk meg reflektálni azokra a történésekre, amik a társadalmunkban lezajlanak, akár itthon, akár tágabb értelemben. Igyekszünk ábrázolni azokat a folyamatokat, amiket észlelünk magunk körül, kritikusabban hozzáállni bizonyos dolgokhoz. A világ történései mindig úgy alakulnak, hogy az Igenis, miniszterelnök úr! folyamatosan aktuális tud maradni. Ebben a darabban számos olyan helyzet van, amiről azt gondoljuk, hogy költői túlzás, majd másnap egy hírportálon megjelenik egy cikk, amitől érvényes lesz. Teljesen olyan, mintha drámaírók folytatták volna az előző esti előadás cselekményét. Ezért sikeresek ezek az előadások, ezért szeretik őket ennyire a nézők.