2022. január 10. / Pavlovics Ágota
Nem tudni miért, de a zenészviccek céltáblái a brácsások, pedig gyönyörű, mély tónusú hangszerük nem sokban különbözik a hegedűtől, és miközben a hegedű szárnyal a népszerűség hullámain, a mélyhegedűről kevés szó esik. Aki azonban abba a kivételes helyzetbe kerül, hogy
Németh-Izsák Ilonával, a Liszt Ferenc Kamarazenekar brácsa szólamvezetőjével beszélgethet – ahogy mi megtehettük –, egészen biztosan haladéktalanul keres néhány brácsára írt művet, hogy beburkolózhasson azokba a bizonyos csodaszép, mély tónusokba.
Nyugat-Ukrajnában, a híres egyetemi városban, Lembergben született, amely kultúrák találkozási pontja, és mint ilyen, nagyon különleges.
N.-I. I.: Pontosabban egy Lemberg melletti kisvárosban, Buszkban születtem. A szüleim a Lembergi Egyetemen ismerkedtek meg, ahol földrajz szakon tanultak, édesapám kárpátaljai magyar, édesanyám ukrán származású. Lemberg nagyon barátságos város, az utcák nosztalgikusan macskakövesek, sok a kávéház, vendéglő, az emberek nyitottak. Gyerekkoromban elsősorban koncertekre jártunk Lembergbe, és egy ideig úgy tűnt, hogy az ottani konzervatóriumba megyek zenét tanulni, de végül Kárpátaljára költöztünk.
Úgy tudom, a nővére hegedűjátéka ösztönözte arra, hogy hegedülni tanuljon. Milyen volt a zeneoktatás Buszkban és Kárpátalján?
N.-I. I.: A nővérem 4 évvel idősebb nálam, amikor hallottam őt játszani, égtem a vágytól, hogy én is hegedülhessek. Egyébként lehet valami abban, hogy minden mindennel összefügg, mert amikor hegedülni kezdtem Buszkban, a zenetanárnőm fő hangszere a brácsa volt. Kárpátaljára 10 éves koromban pedig úgy kerültem, hogy csak ukránul beszéltem, magyarul egyáltalán nem tudtam. A beregszászi zeneiskolába jártam hetente két alkalommal, ami nem volt egyszerű, mert 25 kilométert kellett utaznom busszal, és nem keveset gyalogolnom. Egy napon a nővérem, aki akkor már a budapesti Bartók konziban tanult, hozott egy kazettát, Bach Chaconnéja volt rajta. Amikor meghallgattam, tudtam, hogy semmi nem tántoríthat el a hegedüléstől.
Magyarországon a Bartók Béla Konzervatóriumban folytatta a tanulmányait, mennyire volt nagy ez a váltás?
N.-I. I.: Az otthon melege után Budapest és a Bartók Konzervatórium óriási változás volt. Minden más volt, mint otthon. Délelőtt voltak a közismereti óráink, délután pedig a zeneóráink. Czettner Vera hegedűtanárnőnél végeztem, a nővérem pedig ekkor már a Zeneakadémián tanult brácsa szakon.
Ön is a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem brácsa szakán végzett, miért váltott hangszert?
N.-I. I.: A konziban hegedű szakon tanultam, és abban az évben, amikor érettségiztem, a nővérem brácsatanárának biztatására elindultam az Országos Brácsaversenyen, amit megnyertem. Mondják, az ember a saját beszéd- és énekhangjához legközelebb álló hangon megszólaló hangszert választ, így dőlt el, hogy a brácsa lesz a hangszerem. Elvarázsolt ez a hegedűnél mélyebb tónusú hangszer, aminek a megszólaltatása több erőt igényel, mint a hegedűé.
Kik a legjobb brácsakészítők, és Ön milyen hangszeren játszik?
N.-I. I.: A híres cremonai hangszerkészítő családok a hegedűk mellett készítettek csellókat és brácsákat is. Magyarországon is remek hangszerkészítők vannak. Nekem egy erdélyi hangszerem van, amit Németh Géza zeneakadémiai tanáromtól kaptam használatra. A hangszer készítőjénél számomra sokkal inkább a hangszer hangszíne, tónusa fontos. Persze ha megtehetném, egy Guarneri brácsát választanék.
Hogyan és mikor találkozott a Liszt Ferenc Kamarazenekarral?
N.-I. I.: A középiskolai hegedűtanárnőm, Czettner Vera ajánlott, aki Várnagy Misi bácsi (Várnagy Mihály a Liszt Ferenc Kamarazenekar brácsa szólamvezetője volt – a szerk.) felesége. Kiderült, hogy a zenekarban felszabadult egy brácsahely, és én boldogan jöttem. Azóta pedig eltelt hat év, és nagyon jól érzem magam. A próbák, a közös játék, a koncertezés remek hangulatban zajlik.
Soha nem vágyott szólókarrierre?
N.-I. I.: A mostani helyzetem a Liszt Ferenc Kamarazenekarban felér egy szólókarrierrel, a brácsa szólam vezetőjeként nagyon sok lehetőségem van szólózni.
Mit jelent az Ön számára a zene?
N.-I. I.: A zene az én utam. A bennünk lévő lüktetés, a szívünk dobbanása is zene. A zene maga az élet, kirepít a hétköznapokból. Amikor zenét hallgat az ember, elfeledkezik mindenről.
Kik a legkedvesebb zeneszerzői?
N.-I. I.: Az örök kedvenceim mellett, mint Bach vagy Sztravinszkij, mindig van, amibe beleszeretek, például ilyen Brahms Hegedűversenye vagy Bartók Béla Kékszakállúja, aminek hónapokig a hatása alatt voltam. Szerencsére a zenekar repertoárja utat enged belemélyedni számtalan zeneszerző remekműveibe.
Ha valakit szeretne elkápráztatni és megmutatni, mi mindent tud a hangszere, mit játszana neki?
N.-I. I.: Nem biztos, hogy konkrét művet választanék, lehet, hogy egy dallamot játszanék el a fejemből. De az is lehet, hogy a Cherbourgi esernyőkből játszanék, esetleg Vieuxtemps Capriccióját választanám.
Melyik koncerteket várja legjobban a zenekar közeli fellépései közül?
N.-I. I.: Nagyon várom Bach Chaconnéjának átiratát, amit Tfirst Zoltán készített.
Németh-Izsák Ilonával, a Liszt Ferenc Kamarazenekar brácsa szólamvezetőjével beszélgethet – ahogy mi megtehettük –, egészen biztosan haladéktalanul keres néhány brácsára írt művet, hogy beburkolózhasson azokba a bizonyos csodaszép, mély tónusokba.
Nyugat-Ukrajnában, a híres egyetemi városban, Lembergben született, amely kultúrák találkozási pontja, és mint ilyen, nagyon különleges.
N.-I. I.: Pontosabban egy Lemberg melletti kisvárosban, Buszkban születtem. A szüleim a Lembergi Egyetemen ismerkedtek meg, ahol földrajz szakon tanultak, édesapám kárpátaljai magyar, édesanyám ukrán származású. Lemberg nagyon barátságos város, az utcák nosztalgikusan macskakövesek, sok a kávéház, vendéglő, az emberek nyitottak. Gyerekkoromban elsősorban koncertekre jártunk Lembergbe, és egy ideig úgy tűnt, hogy az ottani konzervatóriumba megyek zenét tanulni, de végül Kárpátaljára költöztünk.
Úgy tudom, a nővére hegedűjátéka ösztönözte arra, hogy hegedülni tanuljon. Milyen volt a zeneoktatás Buszkban és Kárpátalján?
N.-I. I.: A nővérem 4 évvel idősebb nálam, amikor hallottam őt játszani, égtem a vágytól, hogy én is hegedülhessek. Egyébként lehet valami abban, hogy minden mindennel összefügg, mert amikor hegedülni kezdtem Buszkban, a zenetanárnőm fő hangszere a brácsa volt. Kárpátaljára 10 éves koromban pedig úgy kerültem, hogy csak ukránul beszéltem, magyarul egyáltalán nem tudtam. A beregszászi zeneiskolába jártam hetente két alkalommal, ami nem volt egyszerű, mert 25 kilométert kellett utaznom busszal, és nem keveset gyalogolnom. Egy napon a nővérem, aki akkor már a budapesti Bartók konziban tanult, hozott egy kazettát, Bach Chaconnéja volt rajta. Amikor meghallgattam, tudtam, hogy semmi nem tántoríthat el a hegedüléstől.
Magyarországon a Bartók Béla Konzervatóriumban folytatta a tanulmányait, mennyire volt nagy ez a váltás?
N.-I. I.: Az otthon melege után Budapest és a Bartók Konzervatórium óriási változás volt. Minden más volt, mint otthon. Délelőtt voltak a közismereti óráink, délután pedig a zeneóráink. Czettner Vera hegedűtanárnőnél végeztem, a nővérem pedig ekkor már a Zeneakadémián tanult brácsa szakon.
Ön is a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem brácsa szakán végzett, miért váltott hangszert?
N.-I. I.: A konziban hegedű szakon tanultam, és abban az évben, amikor érettségiztem, a nővérem brácsatanárának biztatására elindultam az Országos Brácsaversenyen, amit megnyertem. Mondják, az ember a saját beszéd- és énekhangjához legközelebb álló hangon megszólaló hangszert választ, így dőlt el, hogy a brácsa lesz a hangszerem. Elvarázsolt ez a hegedűnél mélyebb tónusú hangszer, aminek a megszólaltatása több erőt igényel, mint a hegedűé.
Kik a legjobb brácsakészítők, és Ön milyen hangszeren játszik?
N.-I. I.: A híres cremonai hangszerkészítő családok a hegedűk mellett készítettek csellókat és brácsákat is. Magyarországon is remek hangszerkészítők vannak. Nekem egy erdélyi hangszerem van, amit Németh Géza zeneakadémiai tanáromtól kaptam használatra. A hangszer készítőjénél számomra sokkal inkább a hangszer hangszíne, tónusa fontos. Persze ha megtehetném, egy Guarneri brácsát választanék.
Hogyan és mikor találkozott a Liszt Ferenc Kamarazenekarral?
N.-I. I.: A középiskolai hegedűtanárnőm, Czettner Vera ajánlott, aki Várnagy Misi bácsi (Várnagy Mihály a Liszt Ferenc Kamarazenekar brácsa szólamvezetője volt – a szerk.) felesége. Kiderült, hogy a zenekarban felszabadult egy brácsahely, és én boldogan jöttem. Azóta pedig eltelt hat év, és nagyon jól érzem magam. A próbák, a közös játék, a koncertezés remek hangulatban zajlik.
Soha nem vágyott szólókarrierre?
N.-I. I.: A mostani helyzetem a Liszt Ferenc Kamarazenekarban felér egy szólókarrierrel, a brácsa szólam vezetőjeként nagyon sok lehetőségem van szólózni.
Mit jelent az Ön számára a zene?
N.-I. I.: A zene az én utam. A bennünk lévő lüktetés, a szívünk dobbanása is zene. A zene maga az élet, kirepít a hétköznapokból. Amikor zenét hallgat az ember, elfeledkezik mindenről.
Kik a legkedvesebb zeneszerzői?
N.-I. I.: Az örök kedvenceim mellett, mint Bach vagy Sztravinszkij, mindig van, amibe beleszeretek, például ilyen Brahms Hegedűversenye vagy Bartók Béla Kékszakállúja, aminek hónapokig a hatása alatt voltam. Szerencsére a zenekar repertoárja utat enged belemélyedni számtalan zeneszerző remekműveibe.
Ha valakit szeretne elkápráztatni és megmutatni, mi mindent tud a hangszere, mit játszana neki?
N.-I. I.: Nem biztos, hogy konkrét művet választanék, lehet, hogy egy dallamot játszanék el a fejemből. De az is lehet, hogy a Cherbourgi esernyőkből játszanék, esetleg Vieuxtemps Capriccióját választanám.
Melyik koncerteket várja legjobban a zenekar közeli fellépései közül?
N.-I. I.: Nagyon várom Bach Chaconnéjának átiratát, amit Tfirst Zoltán készített.