A magunk hasonlatossága 2022. február 01. / Fáy Miklós Van az a babona, hogy amit az ember újév napján csinál, azt teszi egész évben. Nálam ez biztosan nem áll meg, hiszen akkor egész évben Haydn A teremtés című oratóriumát hallgatnám, ez a stabil programom az év első napján, de többnyire a művel a kö­­vet­ke­ző randevúm már a következő év első napjára esik, Fischer Ádámnak köszönhetően. Kivéve, amikor elmarad az előadás, ahogy tavaly történt a járvány miatt. Némi vigasz talán, hogy nem csak mi, a közönség éreztük a veszteséget, a koncert elején Fischer Ádám, aki egyébként nem kifejezetten dumálós karmester, mikrofont ragadott, és elmondta, mennyire örül, hogy a nehézségek és a járvány ellenére itt lehet, itt vannak a többiek, nem marad el a koncert. Mert ha van számára tanulsága a pandémiának, akkor éppen ez az: az életet intenzívebben kell élni, örülni, és még jobban örülni. Átélni mindazt, amit Haydn ad, a szépséget, tisztaságot, a világ csodálhatóságát. Könnyű neki, mindjárt Haydnt fog vezényelni. Mert ez a zene tényleg erről szól, még legborúsabb vagy legkaotikusabb pillanataiban is szép, még az őskáosz is alapvetően szabálykövető zene, mintha a nagy rendetlenségbe már bele volna foglalva a rend ígérete is. Aztán más dolga sincs a komponistának, mint zenévé változtatni a teremtés nagyszerűségét, az első napfölkeltét, az égen megjelenő madarak csi­cser­gését, a halak sokaságát, az oroszlán bömbölését. Igaz, ami igaz, Haydn maga levélben panaszkodott a nehéz sorsára, hogy jön ő ahhoz, hogy ilyesmiket kelljen írni öregségére, legyek zümmögését és paripák vágtáját fogalmazza át szimfonikus zenekarra, de az eredményt hallva az ember nem érzi sem a kö­te­les­ségteljesítést, sem a nehézkességet. Képzeljük el, hogy valaki ma írna oratóriumot a teremtésről. Az ősrobbanással kezdődne, az iszonyatos csöndet iszonyatos hangzavar robbantaná szét, aztán gomolyogna anyag, létrejönnének galaxisok és fekete lyukak, egy félredobott, vacak kis bolygón kialakulna az élet, amely szépen fejlődne is a maga útján, ha nem szaporodna túl a bolygón egy rút, egyszerre majom- és féregszerű lény, amely magát embernek nevezi, és szánt szándékkal arra törekszik, hogy mindent tönkretegyen, amihez csak hozzáér. Kipusztítja az élet egyéb formáit, és a féreglény féregként is végzi, a nap elől föld alatti lyukakba bújik, és várja, mikor szökik el az utolsó oxigénmolekula a légkörből. Ezt az egyelőre nem létező oratóriumot tessék úgy elvezényelni, hogy az embernek még kedve legyen az év hátralévő részéhez is. Tudom jól, hogy a művészek többnyire egy lépéssel a világ előtt járnak, de azt is tudom, hogy a művészet maga mégis társadalmi termék, a műalkotásokban magunkat szemléljük, a vi­lá­got, amelyben élünk, vagy élni vélünk. A kérdés most mégis az, hogy megváltozhat- e a sorrend, hogy végre ne abban a világban éljünk, amit mi látunk, hanem abban, amit ezek a nagy-nagy művek mutatnak nekünk.