„Az álmaik máshová vezetnének, de nem tudnak belevágni”
2022. február 01. / Nagy Klaudia

Tennessee Williams Pulitzer-díjas szerző ritkán játszott darabja az Üvegfigurák. A történet a töré­keny emberi kapcsolatokat, az elvágyódást, a múltba való görcsös kapaszkodást mutatja be egy háromfős család történetén keresztül. A sivár valóság elől az anya, Amanda a múltba menekül.
Fia, Tom egyetlen szórakozása a mozi, testi és lelki betegsége miatt kiszolgáltatott lánya, Laura üveg­fi­gu­rákból álló gyűjteményében leli örömét. Az anya minden vágya gyermekei boldogsága, szeretné, hogy lánya szerető társra leljen. Amikor Tom barátja, Jim felbukkan, mindenkiben felcsillan a remény, ami azonban az üvegfigurákhoz hasonlóan törékenynek bizonyul. A Nemzeti Színház 2021. december 16-án mutatta be az előadást Eirik Stubø rendezésében, aki az oslói Det Norske Teatret házirendezője. Amanda szerepében Söptei Andrea Jászai Mari-díjas, Érdemes Művészt láthatja a közönség, akit legújabb be­mu­ta­tójáról kérdeztünk.

Eirik Stubø norvég rendezővel a nagy sikerű Médeiában dolgoztak együtt 2019-ben. Ez a letisztult rendezői látásmód közel áll önhöz?
S. A.: Meglehetősen, mert nagyon finom színészi játékot kér tőlünk. A Médeiában kifejezetten minimalista módon, filmes eszközökkel kellett játszanunk. Az Üvegfigurákban sincs sokkal másképpen, itt is hasz­ná­lunk mikroportot, ha nem is teljesen végig, a darab világa, atmoszférája és a színészi játék is a Médeiához hasonló.

A minimalista stílus erősebb színészi koncentrációt igényel?
S. A.: A koncentráció mindenféle játékstílusban elengedhetetlen. Előt­te dolgoztam Az ajtó című előadásban Szabó K. Istvánnal, aki teljesen más stílusban rendez, másfajta követelményekkel, a darab elejétől a végéig koncentráltan, odafigyelve kell létezni, másképp nem lehet. Úgy fogalmaznék, hogy az eszközök használatában tér el a két világ.

Az Üvegfigurák mindhárom szereplőjében van valamiféle törékenység. Az anya élete hol siklott félre?
S. A.: Fájdalmas seb az életében, hogy elhagyta a férje 16 évvel ezelőtt, azóta egyedül neveli a gyerekeit elég nagy szegénységben. Végtelenül temperamentumos, bőbeszédű asszony, akinek nagyon hiányzik a régmúlt felpörgött társasági élete, a társasági összejövetelek, piknikek, fogadások, bálok, amiken részt vett fiatalkorában. Amikor férje elhagyta, egyedül maradt a gyerekeivel, összetört az élete.

Összetett karakter, hol gondoskodó anya, hol pedig hisztérikussá válik, és szinte elüldözi otthonról a fiát. Melyik tulajdonságát szeretné kiemelni?
S. A.: Igyekszem mind a két oldalát megmutatni. Azt is, amikor idegesítő és irányító a két gyerekével szemben, és letromfolja őket, de azt is, amikor viccelődik, humoros, feldobott, jó kedélyű, csacsogó.
Mindvégig az az érzésünk, hogy a családtagok szeretik egymást, valami mégsem működik köztük. Miért nem tudnak egységben, összetartóan együtt élni?
S. A.: A fiúnak művészi ambíciói lennének, de ő tartja el a családot, és egy cipőraktárban dolgozik. Verseket ír a cipősdobozokra, rengeteget álmodozik, elvágyódik ebből a családból. Szeretné a saját útját járni, és olyan tevékenységet végezni, amihez kedve és tehetsége van, nem egy idegtépő, nyolc-tíz órás műszakban dolgozni egy raktárban. Ő a kulcsa ennek a hasadt családnak. A másik oldalon pedig ott van Laura, aki testi-lelki problémákkal küzd, sántít, és rendkívül befelé forduló, szinte már autista vonásokat mutató személyiség, aki a kis üvegfiguráit törölgeti naphosszat, és régi lemezeket hallgat. Az anya végletekig aggódik, mi lesz vele. Kereskedelmi iskolába íratja be, de onnan is kimarad, mert rosszul lesz a vizsgán. A terv, hogy fizetős munkát, szakirányú képzést kaphat, kudarcba fullad. Nem marad más vá­lasz­tás, mint férjhez adni, de sajnos ez sem sikerül. A két gyermek különös sorsa, az anya állandó vissza­vágyódása a múltba, az apa hiánya miatt tart szét a családi szeretetvektor.

A realitás talajára talán Jim felbukkanása húzza vissza őket, akinek konkrét tervei, ambíciói vannak. Mintha ekkor kibuknának belőlük a kimondatlan dolgok, amiket eddig mélyen elhallgattak.
S. A.: Az utolsó veszekedéskor az anya már nyíltan kimondja, hogy a lány nyomorék, amit előtte soha nem enged kimondani a családban, és azt is, hogy ő elhagyott asszony. Végül is elkezd keményen fo­gal­maz­ni, a fiú pedig örökre elhagyja őket, tehát a realitás valóban beszűrődik a darab végére.

A darabot 1944-ben mutatták be először az Amerikai Egyesült Államokban. Mitől érvényes a mai kor szá­mára?
S. A.: A darabban szereplő család a szegénységi küszöbön él. Sokak számára ismerős, hogy a sze­gény­ségből kifolyólag mennyi családi konfliktus, mennyi összezördülés és torzsalkodás származik. Sokan kénytelenek olyan helyen dolgozni, amit nem szeretnek, de a fizetésért, a megélhetés kedvéért mégis folytatják. Az álmaik máshová vezetnének, de nem tudnak belevágni, mert nincs rá lehetőségük. Ez megé­rint­­heti a nézőt ma is.