2022. március 04. / Nagy Klaudia
A vajdasági Zentán született, gyermekkorát Csókán töltötte. Már egészen fiatalon eldöntötte, hogy a színészi pályát választja, ezért útja egyenesen a szentesi Horváth Mihály Gimnáziumba, majd a
Kaposvári Egyetemre vezetett. 2018 óta a Nemzeti Színház tagja, ahol egyre fajsúlyosabb szerepeket kap. Az idei évad kifejezetten mozgalmas számára, hiszen a már meglévő munkái mellett játszik A Mester és Margaritában, a Vadászatban, és januártól átvette a 6 éve műsoron lévő Csongor és Tünde címszerepét is. Tavasszal sem pihen, márciusban egy igazán különleges előadás vár rá Vidnyánszky Attila rendezésében Agon címmel. Mészáros Martin színművésszel néptáncról, meghatározó rendezőkről és igazságkeresésről beszélgettünk.
Emlékszik még arra a pillanatra, amikor rájött, hogy színész szeretne lenni?
M. M.: Kiskoromtól kezdve néptáncoltam, nem volt számomra idegen a színpad. Nagyjából hetedik vagy nyolcadik osztályos voltam, amikor először
állított az élet színházi feladat elé, és annyira jó élmény volt, hogy onnantól el sem tudtam képzelni, hogy mással foglalkozzak.
Tánctudását tudta hasznosítani a színházi munkái során?
M. M.: A néptánc a mai napig egy olyan alapot ad, amiből tudok merítkezni. Az ember tragédiája vagy a Rocco és fivérei mind intenzitás, mind színpadi és színészi jelenlét szempontjából nagyobb lélegzetvételű előadások, sokat számít, hogy az embernek van állóképessége, és ez a táncnak köszönhető. A mozgás az életem része, folyamatosan igénylem, ha pihenek, akkor is próbálok aktív elfoglaltságot keresni. Érdekes, hogy hosszú évek után visszatért a néptánc az életembe, ha minden jól megy, lesz egy előadás a Nemzeti Táncszínházban, ahol elképzelhető, hogy táncolni is fogok.
Pályája során olyan rendezőkkel dolgozott együtt, mint Vidnyánszky Attila, Zsótér Sándor, Alekszandar Popovszki, Berettyán Nándor és ifj. Vidnyánszky Attila. Hogyan határozták meg a színházhoz való viszonyát?
M. M.: Mindnyájukat nagyra tartom, sokat tanulok tőlük. Nagyon különböző színházi nyelven fogalmaznak, eltérő módszerrel dolgoznak a színészekkel. Vidnyánszky Attila és Zsótér Sándor is tanított az egyetemen, akik olyan pedagógiai készséggel rendelkeznek, amit be tudok építeni a többi munkámba. Már nem tudok úgy hozzányúlni egy anyaghoz, hogy ne gondolnám át Zsótér Sándor módszere szerint. Meg kell említenem Uray Pétert is, akitől az osztályunk rengeteget tanult a fizikai színházról. Ezek nagyon jó csomagok.
Nemrég debütált Csongor szerepében. Milyen érzés csatlakozni egy régóta műsoron lévő előadáshoz?
M. M.: Óriási felelősség átvenni a címszerepet. A próbaidőszak alatt három-négy éjszakán keresztül azt álmodtam, hogy forog a forgószínpad alattam, és mondom a szöveget. Ez megterheli az embert lelkileg is, fizikailag.
Ráadásul nagyon kevés ideje volt próbálni.
M. M.: Jó esetben egy próbafolyamat másfél hónapig tart, amíg az ember próbálgatja a karakter színeit, mélységeit. Ez most egy hétre redukálódott. Maximalista vagyok, nem engedhettem meg magamnak, hogy legyen egy lazább próbám, ami kicsit rosszabbul megy. Reggel 10 órától kezdve 100 fokon pörögtem egész nap, hogy a lehető legjobb lehessek benne, és ennek a rettenetesen bonyolult, összetett szerepnek a lehető legtöbb árnyalatát és színét meg tudjam jeleníteni ilyen kevés idő alatt.
Már készülnek Józsa Péter Pál Agon című darabjára. Milyen előadásra számíthatunk?
M. M.: Nagyon különleges lesz, nem hagyományos színházi térben, hanem egy arénában fogjuk játszani. Az anyag hasonlít a Szókratész védőbeszédéhez, egy ember hosszú monológja, akit egy koncepciós perben halálra ítélt egy társadalom. Fontos, hogy nincs meghatározva, mikor és hol játszódik a darab. Vidnyánszky Attilának az a fő koncepciója és rendezői elve az előadással kapcsolatban, hogy mindazok az emberek, akik ott ülnek egy tárgyalóteremben, a bírók, a tanúk, mindenki kicsit magáénak érzi ezt a történetet, hiszen mindenki vádlott és vádló is, és ezért a nagy monológ nyolc színész között lett szétosztva. A szerző zeneművet is komponált a darabhoz, ezért csatlakozik hozzánk egy nagyzenekar és a Honvéd Férfikar Strausz Kálmán vezényletével. A zenészek partitúrájába bele van írva a szöveg, ami azért izgalmas, mert mi színészek a karmester vezényletére kezdjük el mondani a szöveget, tartunk szünetet, folytatjuk, gyorsítjuk a tempóját. Ilyen jellegű munkában még nem volt részem.
Kit játszik benne?
M. M.: A halálraítélt alteregóját alakítom, a fiatal énjét, aki folyamatosan ott van mellette. Tekinthetjük egy tanítványnak is, mint Szókratésznek Platónt, aki szintén ott volt Szókratész kivégzésén, és egyszerűen nem tudott tenni semmit, hogy az ítélőszék ne kövesse el azt a korszakos gazemberséget, hogy kivégezteti a kor legnagyobb bölcsét és tanítóját. A figurában a lázadás mellett az igazságkeresés, az igazságra való rátalálás munkálkodik, ahogy Csongorban vagy A Mester és Margarita Hontalan Ivánjában is.
Magánemberként is törekszik az igazság keresésére, megismerésére?
M. M.: Azt gondolom, hogy nem minden fekete vagy fehér, hanem sokkal árnyaltabb. Egy ügynek ismerni kell minden részletét, hogy véleményt tudjunk formálni, ami mellett kiállunk. Ez is egyfajta igazságkeresés.
Kaposvári Egyetemre vezetett. 2018 óta a Nemzeti Színház tagja, ahol egyre fajsúlyosabb szerepeket kap. Az idei évad kifejezetten mozgalmas számára, hiszen a már meglévő munkái mellett játszik A Mester és Margaritában, a Vadászatban, és januártól átvette a 6 éve műsoron lévő Csongor és Tünde címszerepét is. Tavasszal sem pihen, márciusban egy igazán különleges előadás vár rá Vidnyánszky Attila rendezésében Agon címmel. Mészáros Martin színművésszel néptáncról, meghatározó rendezőkről és igazságkeresésről beszélgettünk.
Emlékszik még arra a pillanatra, amikor rájött, hogy színész szeretne lenni?
M. M.: Kiskoromtól kezdve néptáncoltam, nem volt számomra idegen a színpad. Nagyjából hetedik vagy nyolcadik osztályos voltam, amikor először
állított az élet színházi feladat elé, és annyira jó élmény volt, hogy onnantól el sem tudtam képzelni, hogy mással foglalkozzak.Tánctudását tudta hasznosítani a színházi munkái során?
M. M.: A néptánc a mai napig egy olyan alapot ad, amiből tudok merítkezni. Az ember tragédiája vagy a Rocco és fivérei mind intenzitás, mind színpadi és színészi jelenlét szempontjából nagyobb lélegzetvételű előadások, sokat számít, hogy az embernek van állóképessége, és ez a táncnak köszönhető. A mozgás az életem része, folyamatosan igénylem, ha pihenek, akkor is próbálok aktív elfoglaltságot keresni. Érdekes, hogy hosszú évek után visszatért a néptánc az életembe, ha minden jól megy, lesz egy előadás a Nemzeti Táncszínházban, ahol elképzelhető, hogy táncolni is fogok.
Pályája során olyan rendezőkkel dolgozott együtt, mint Vidnyánszky Attila, Zsótér Sándor, Alekszandar Popovszki, Berettyán Nándor és ifj. Vidnyánszky Attila. Hogyan határozták meg a színházhoz való viszonyát?
M. M.: Mindnyájukat nagyra tartom, sokat tanulok tőlük. Nagyon különböző színházi nyelven fogalmaznak, eltérő módszerrel dolgoznak a színészekkel. Vidnyánszky Attila és Zsótér Sándor is tanított az egyetemen, akik olyan pedagógiai készséggel rendelkeznek, amit be tudok építeni a többi munkámba. Már nem tudok úgy hozzányúlni egy anyaghoz, hogy ne gondolnám át Zsótér Sándor módszere szerint. Meg kell említenem Uray Pétert is, akitől az osztályunk rengeteget tanult a fizikai színházról. Ezek nagyon jó csomagok.
Nemrég debütált Csongor szerepében. Milyen érzés csatlakozni egy régóta műsoron lévő előadáshoz?
M. M.: Óriási felelősség átvenni a címszerepet. A próbaidőszak alatt három-négy éjszakán keresztül azt álmodtam, hogy forog a forgószínpad alattam, és mondom a szöveget. Ez megterheli az embert lelkileg is, fizikailag.
Ráadásul nagyon kevés ideje volt próbálni.
M. M.: Jó esetben egy próbafolyamat másfél hónapig tart, amíg az ember próbálgatja a karakter színeit, mélységeit. Ez most egy hétre redukálódott. Maximalista vagyok, nem engedhettem meg magamnak, hogy legyen egy lazább próbám, ami kicsit rosszabbul megy. Reggel 10 órától kezdve 100 fokon pörögtem egész nap, hogy a lehető legjobb lehessek benne, és ennek a rettenetesen bonyolult, összetett szerepnek a lehető legtöbb árnyalatát és színét meg tudjam jeleníteni ilyen kevés idő alatt.
Már készülnek Józsa Péter Pál Agon című darabjára. Milyen előadásra számíthatunk?
M. M.: Nagyon különleges lesz, nem hagyományos színházi térben, hanem egy arénában fogjuk játszani. Az anyag hasonlít a Szókratész védőbeszédéhez, egy ember hosszú monológja, akit egy koncepciós perben halálra ítélt egy társadalom. Fontos, hogy nincs meghatározva, mikor és hol játszódik a darab. Vidnyánszky Attilának az a fő koncepciója és rendezői elve az előadással kapcsolatban, hogy mindazok az emberek, akik ott ülnek egy tárgyalóteremben, a bírók, a tanúk, mindenki kicsit magáénak érzi ezt a történetet, hiszen mindenki vádlott és vádló is, és ezért a nagy monológ nyolc színész között lett szétosztva. A szerző zeneművet is komponált a darabhoz, ezért csatlakozik hozzánk egy nagyzenekar és a Honvéd Férfikar Strausz Kálmán vezényletével. A zenészek partitúrájába bele van írva a szöveg, ami azért izgalmas, mert mi színészek a karmester vezényletére kezdjük el mondani a szöveget, tartunk szünetet, folytatjuk, gyorsítjuk a tempóját. Ilyen jellegű munkában még nem volt részem.
Kit játszik benne?
M. M.: A halálraítélt alteregóját alakítom, a fiatal énjét, aki folyamatosan ott van mellette. Tekinthetjük egy tanítványnak is, mint Szókratésznek Platónt, aki szintén ott volt Szókratész kivégzésén, és egyszerűen nem tudott tenni semmit, hogy az ítélőszék ne kövesse el azt a korszakos gazemberséget, hogy kivégezteti a kor legnagyobb bölcsét és tanítóját. A figurában a lázadás mellett az igazságkeresés, az igazságra való rátalálás munkálkodik, ahogy Csongorban vagy A Mester és Margarita Hontalan Ivánjában is.
Magánemberként is törekszik az igazság keresésére, megismerésére?
M. M.: Azt gondolom, hogy nem minden fekete vagy fehér, hanem sokkal árnyaltabb. Egy ügynek ismerni kell minden részletét, hogy véleményt tudjunk formálni, ami mellett kiállunk. Ez is egyfajta igazságkeresés.