2022. március 04. / Pavlovics Ágota
2000-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem prózai színész szakán Kerényi Imre osztályában. Vendégszerepelt a Pesti Színházban, a Madách Színházban, a tatabányai Jászai Mari Színházban. Rendszeresen játszik filmekben, sorozatokban, szinkronizál, hangoskönyvet is
készített. Az Egyetem elvégzése óta a Pesti Magyar Színház társulatának tagja. Szerepeinek felsorolása lehetetlen, egyúttal szükségtelen, hiszen a teátrum egyik vezető művészeként szinte minden produkcióban benne volt, vagy jelenleg is játszik benne. A háromszoros Főnix-díjas, Ratkó-díjas, Agárdy-emléklánccal elismert Pavletits Bélával, ahogy a járványhoz illő óvatosság megköveteli, egy jó hangulatú, részben nyitott falú romkocsmában beszélgettünk, ahol mintha a belőle áradó derűhöz igazodna, kisütött a Nap.
Az Egyetemen Kerényi Imre osztályába járt, milyen útravalóval bocsátotta útra Önöket a mester?
P. B.: Elsősorban azt köszönhetjük a Tanár úrnak, hogy rajta kívül nagyon sokféle utat járó rendezővel – Novák Eszter, Huszti Péter, Zsótér Sándor, Méhes Laci, Lukáts Andor, Zsámbéki Gábor – dolgozhattunk, mert a felsoroltak közül mindenki adott egy-egy kurzust az osztályunknak. Főiskolásként 1999-ben a felújított és újranyitott Madách Színházban eljátszhattam a Tanár úr által átdolgozott és rendezett Az ember tragédiája fiatal Ádámját.
Mikor érezte először azt a színpadon, hogy ez az, ezért választottam a színészi pályát.
P. B.: Nem tudom egyetlen szerephez kötni ezt az élményt, sokáig rágódtam azon, fel tudom-e vállalni azt, amilyen vagyok. Sok keresgélés után sem értettem, miért nem játszom többet, meg kellett tanuljak valamit, ki kellett forrjon bennem. Erős belső kohó kellett, és én szítottam a tüzet. Aztán egyszer csak azt éreztem, hogy merek ötleteket adni, hogy önazonos vagyok. Én a pici szerepeimnél sem csak elmondtam a szövegemet, hanem úgy, hogy emlékezzenek rám. Sokat foglalkozom a szerepeimmel, nem csak az adott szituációval, figurával, szeretem a kellékeimet is megtervezni, kitalálni, hogyan használjam őket, és szeretek a jelmezemhez is hozzátenni, ha lehet.
Színháza, amióta pályakezdőként ideszerződött, rengeteg változáson ment keresztül, igazgatók, művészeti vezetők váltották egymást, ami nem lehetett mindig könnyű. Ön mégis maradt, miért?
P. B.: Hűséges típus vagyok, amikor idejöttem, olyan nagyágyúktól tanulhattam, mint Sinkovits Imre, Moór Marianna, Kállai Ferenc, Agárdy Gábor, Béres Ilona. Aztán a velem együtt a színházhoz szerződött fiatalok között kialakult egy szoros barátság, az egymásba vetett hit és szeretet átsegített bennünket sok nehéz időszakon, ami önmagában is hatalmas visszatartó erő. Aztán jöttek olyan feladatok, amilyenekre mindig is vágytam. Szeretem, hogy a színpadon nem vagyok önmagam, bármi lehetek, ami felszabadító energia, mindent nagyon szeretek, amit a színházban játszom.
Ágoston Péter kollégája szerint lojális, türelmes, kerüli a konfliktushelyzeteket. Ha mégis ilyenben találja magát, rendkívüli tehetséggel tud „tüzet oltani”. Ritka erények, hogy csinálja?
P. B.: Megoldáskereső ember vagyok, azt gondolom, hogy azt az energiát, ami van, a megoldásra kell fordítani. Tény, hogy nem szeretem a feszültséget, és talán már van is respektem a társulatban.
Rendszeresen sportol, rollerezik, biciklizik, úszik, a küzdősportokban is jártas, sőt olyan extrém sportokat is kipróbált már, mint a parasailing vagy a szélcsatorna. A jelentősen megugró adrenalint melyik szerepei közben érzi?
P. B.: Talán a Valahol Európában című musicalben, amiben Hosszút játszom, azon belül is Hosszú dala, a Miért van? ilyen. A dal valójában az Istennel való perlekedés, és az én javaslatomra a díszlet tetejére felmászva, hat méter magasban éneklem. A dal nagyon erős, a nézőtérről is érzem és magamban is érzem ezt a különös, felfokozott érzelmi állapotot. De ilyen volt Tasnádi István Közellensége is, amiben Csődört játszottam, és abban a jelenetben, amikor kikötnek, és ki akarnak herélni, majd kiszabadulok, hasonló érzésem volt.
Úgy tudom, a spiritualitás fontos része az életének, mit jelent ez a gyakorlatban?
P. B.: Mindig érdekelt a spiritualitás, a küzdősportok, a keleti filozófiák egymást hozták, mindez az önmegismerés eszköze volt számomra, szélesebb horizontra, nagyobb összefüggések megértésére vágytam. A meditáció, a vallás, a filozófia, a sport mind a test és a lélek harmóniáját segítik. Megismerkedtem azzal is, hogy az érzelmek hogyan hatnak a testünkre, hogy a különböző energiák hogy adódnak össze. Mindez nagyon fontos számomra, és remélem, a közönség is így érzi.
készített. Az Egyetem elvégzése óta a Pesti Magyar Színház társulatának tagja. Szerepeinek felsorolása lehetetlen, egyúttal szükségtelen, hiszen a teátrum egyik vezető művészeként szinte minden produkcióban benne volt, vagy jelenleg is játszik benne. A háromszoros Főnix-díjas, Ratkó-díjas, Agárdy-emléklánccal elismert Pavletits Bélával, ahogy a járványhoz illő óvatosság megköveteli, egy jó hangulatú, részben nyitott falú romkocsmában beszélgettünk, ahol mintha a belőle áradó derűhöz igazodna, kisütött a Nap.
Az Egyetemen Kerényi Imre osztályába járt, milyen útravalóval bocsátotta útra Önöket a mester?
P. B.: Elsősorban azt köszönhetjük a Tanár úrnak, hogy rajta kívül nagyon sokféle utat járó rendezővel – Novák Eszter, Huszti Péter, Zsótér Sándor, Méhes Laci, Lukáts Andor, Zsámbéki Gábor – dolgozhattunk, mert a felsoroltak közül mindenki adott egy-egy kurzust az osztályunknak. Főiskolásként 1999-ben a felújított és újranyitott Madách Színházban eljátszhattam a Tanár úr által átdolgozott és rendezett Az ember tragédiája fiatal Ádámját.
Mikor érezte először azt a színpadon, hogy ez az, ezért választottam a színészi pályát.
P. B.: Nem tudom egyetlen szerephez kötni ezt az élményt, sokáig rágódtam azon, fel tudom-e vállalni azt, amilyen vagyok. Sok keresgélés után sem értettem, miért nem játszom többet, meg kellett tanuljak valamit, ki kellett forrjon bennem. Erős belső kohó kellett, és én szítottam a tüzet. Aztán egyszer csak azt éreztem, hogy merek ötleteket adni, hogy önazonos vagyok. Én a pici szerepeimnél sem csak elmondtam a szövegemet, hanem úgy, hogy emlékezzenek rám. Sokat foglalkozom a szerepeimmel, nem csak az adott szituációval, figurával, szeretem a kellékeimet is megtervezni, kitalálni, hogyan használjam őket, és szeretek a jelmezemhez is hozzátenni, ha lehet.
Színháza, amióta pályakezdőként ideszerződött, rengeteg változáson ment keresztül, igazgatók, művészeti vezetők váltották egymást, ami nem lehetett mindig könnyű. Ön mégis maradt, miért?
P. B.: Hűséges típus vagyok, amikor idejöttem, olyan nagyágyúktól tanulhattam, mint Sinkovits Imre, Moór Marianna, Kállai Ferenc, Agárdy Gábor, Béres Ilona. Aztán a velem együtt a színházhoz szerződött fiatalok között kialakult egy szoros barátság, az egymásba vetett hit és szeretet átsegített bennünket sok nehéz időszakon, ami önmagában is hatalmas visszatartó erő. Aztán jöttek olyan feladatok, amilyenekre mindig is vágytam. Szeretem, hogy a színpadon nem vagyok önmagam, bármi lehetek, ami felszabadító energia, mindent nagyon szeretek, amit a színházban játszom.
Ágoston Péter kollégája szerint lojális, türelmes, kerüli a konfliktushelyzeteket. Ha mégis ilyenben találja magát, rendkívüli tehetséggel tud „tüzet oltani”. Ritka erények, hogy csinálja?
P. B.: Megoldáskereső ember vagyok, azt gondolom, hogy azt az energiát, ami van, a megoldásra kell fordítani. Tény, hogy nem szeretem a feszültséget, és talán már van is respektem a társulatban.
Rendszeresen sportol, rollerezik, biciklizik, úszik, a küzdősportokban is jártas, sőt olyan extrém sportokat is kipróbált már, mint a parasailing vagy a szélcsatorna. A jelentősen megugró adrenalint melyik szerepei közben érzi?
P. B.: Talán a Valahol Európában című musicalben, amiben Hosszút játszom, azon belül is Hosszú dala, a Miért van? ilyen. A dal valójában az Istennel való perlekedés, és az én javaslatomra a díszlet tetejére felmászva, hat méter magasban éneklem. A dal nagyon erős, a nézőtérről is érzem és magamban is érzem ezt a különös, felfokozott érzelmi állapotot. De ilyen volt Tasnádi István Közellensége is, amiben Csődört játszottam, és abban a jelenetben, amikor kikötnek, és ki akarnak herélni, majd kiszabadulok, hasonló érzésem volt.
Úgy tudom, a spiritualitás fontos része az életének, mit jelent ez a gyakorlatban?
P. B.: Mindig érdekelt a spiritualitás, a küzdősportok, a keleti filozófiák egymást hozták, mindez az önmegismerés eszköze volt számomra, szélesebb horizontra, nagyobb összefüggések megértésére vágytam. A meditáció, a vallás, a filozófia, a sport mind a test és a lélek harmóniáját segítik. Megismerkedtem azzal is, hogy az érzelmek hogyan hatnak a testünkre, hogy a különböző energiák hogy adódnak össze. Mindez nagyon fontos számomra, és remélem, a közönség is így érzi.