Zsótér Sándor Pécsett rendez
2022. március 18. / Nagy Klaudia
A magyar színházi élet meghatározó alkotója. Egyedi látásmóddal közelít klasszikus és kortárs darabokhoz egyaránt, rendezői megoldásai, szerepválasztásai sokszor meghökkentőek és szokatlanok. Előadásai folyamatos nyitottságot igényelnek a befogadótól, eredetiségük, frissességük
állandó kíváncsiságot ébresztenek azokban a nézőkben, akik szeretik a nem konvencionális színházi formákat. Számos nagy sikerű film szereplője, mint a Szerencsés Dániel, a Fehér Isten és a Saul fia, az utóbbi években több színházi előadásban is játszott. Legújabb előadását március 5-én mutatják be a Pécsi Nemzeti Színházban, Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című művét állítja színpadra. Zsótér Sándor Jászai Mari- és Kossuth-díjas rendezővel a bemutató előtt beszélgettünk.
Saját magad készítettél színpadi adaptációt a 600 oldalas regényből. Hogyan fogtál hozzá?
Zs. S.: Májusban megnéztem régi adaptációkat, azt gondoltam, hiúságból vagy tisztességből végig kell rágnom magam rajta, és feladatot kell adni magamnak, ami nem feltétlenül jobb vagy más, hanem olyan, amit én gondolok most Pécsett ezekkel az alkotótársakkal, akikkel együtt dolgozom.
Milyen szempontokat kell figyelembe venni egy ilyen terjedelmes regény adaptálásánál?
Zs. S.: Sokan panoráma adaptációt készítenek, hogy minden benne legyen, vagy kiragadnak egy jelenetet, pár szereplőt, és arra fókuszálnak. Nagyon sok döntést kell hozni. Amikor A ½ kegyelmű vizsgaelőadást rendeztem Színház- és Filmművészeti Egyetemen, az összes karakterszerepet meghagytam, boldogan néztem, milyen sokféle ember van a főhősök körül, mert ettől gazdag és bonyolult a történet. Itt sokkal jobban szorít az idő, el kell dönteni, milyen hosszú legyen az előadás, rövidítenem kell, amit nem szívesen, de meg kell tennem. El tudok olyat is képzelni, hogy valaki az eszmei részét tartja fontosnak, és egy teljesen új nyelvet alkot hozzá. Sok kísérlet történt erre, hogy Dosztojevszkij mondatait nem használják. Mivel próza, fontos kérdés, ezek a mondatok hogyan válnak drámai erővé vagy energiává az előadásban. Nem biztos, hogy amit jó olvasni, azt jó elmondani a színpadon, de nem vagyok író, nem tudok jobb mondatokat írni. El tudom képzelni, hogy valakinek van ehhez képessége, tehetsége. Az alapproblémát figyeli, és ezt egészen egyszerűen kortárs nyelvvel közli. Én maradtam Dosztojevszkij mondatainál, amik reményeim szerint színpadi szövegként is működni fognak.
Bonyolult és összetett mű, rengeteg szereplővel, sokféle kérdésfelvetéssel. Az előadásban mire helyezed a hangsúlyt?
Zs. S.: Egy fiatalember spekulál, és ez a spekuláció hogyan ütközik össze az emberi természet zabolátlanságával, kiszámíthatatlanságával. Kigondolunk valamit, de a saját viselkedésünkkel és az emberi természettel nem lehet spekulálni. Az csak egy elmélet, hogy szabad-e ölni. Nem szabad. Ez a fiatalember úgy gondolja, hogy ezt megengedheti magának, és utána szembe kell néznie azzal, hogy ez nem így van. A többi szereplő is végig erről beszélget egymással, nincs főszereplő, mindenki egyenrangú, csak más-más módon látják ezt a problémát.
Amikor Raszkolnyikov elköveti a bűnt, a gyilkosságot, tényleg megbánja, megtörténik a bűnhődés?
Zs. S.: Hetényi Zsuzsa fordító azt írja, hogy a mű valóságos címe Bűntett és büntetés. A regényben nincsen szó bűnhődésről, az epilógusban, amikor Raszkolnyikov Szibériába kerül, ott talán történik vele valami, de nem bánja meg, amit tett. A bűnhődés itt azt jelenti, hogy minden fiziológiai tünet, a lázálmai, a hallucinációi, a kétségbeesése arra utalnak, hogy bűnhődik, de gyakorlatilag mégsem, mert semmi kivetnivalót nem talál abban, hogy ezt megtette. Ezért nagyon jó cím a Bűntett és büntetés, mert a büntetés konkrét dolog, a bűnhődés csak utána következik.
Hogyhogy nem a kamaraszínházban mutatjátok be?
Zs. S.: Sokat rendeztem stúdiókban, örülök, hogy végre nagyszínpadon dolgozhatom, de itt mások a nehézségek. Nagyobb, gigantikusabb hatásokat várnak, még gondolkodom, hogyan fogom megoldani, hogy magamhoz is hű maradjak, és ne pufogtassak álságos, teátrális közhelyeket.
Milyen lesz a látványvilága?
Zs. S.: Sokféle díszletet láthattunk már, Konsztantyin Bogomolov egy színtelen-szagtalan irodahelyiségbe helyezte a szereplőket, Ljubimov, aki a 70-es években rendezte meg a Vígszínházban, absztrakt díszlettel dolgozott. Ambrus Mária nem a 19. századi lepusztult Szentpétervárt fogja megjeleníteni, hanem absztrakt színpadképet tervez, de az absztrakttól mindenki megijed. Pedig semmi másra nem törekszik, mint hogy nagyon szép legyen, és közvetítse Pétervár zsúfoltságának szellemét – de nem naturalista módon.
Raszkolnyikov szerepében Lelkes Botond egyetemi hallgatót láthatjuk. Miért rá esett a választásod?
Zs. S.: Zsámbéki Gábor és Fullajtár Andrea osztályába jár az SZFE-n, tavaly dolgoztam vele A helytartó című vizsgaelőadásban, és amikor jött ez a lehetőség Pécsen, úgy gondoltam, elhívom ide, hogy találkozzon egy ekkora szereppel, amiből sokat fog tanulni. Nagyon megbízom benne.
A csodálatos balettművész, Uhrik Teodóra is játszik az előadásban. Régi vágyad, hogy együtt dolgozhassatok?
Zs. S.: A 80-as években láttam először Pécsett játszani, nem csak táncolni, mindig vágyakoztam a közös munkára, és most összejött. A kérlelhetetlen nagy művészek egyike.
Sokféle színházi formanyelven alkotsz, a statikus előadásoktól egészen a mozgásszínházig. Hogyan tudsz állandóan megújulni?
Zs. S.: Erről az jut eszembe, hogy mások szerint a rendezéseim mindig ugyanolyanok. Pedig mind más, picit jobb vagy kevésbé jó, de sosem ugyanolyan. Boncolgatod magad, apró pici részekre szeded, és az is fontos, hogy kivel találkozol. Azok az alkotók inspirálnak, akik a színpadon vannak. Nélkülük nincs semmi, csak lebonyolítás, ami senkinek sem jó.
állandó kíváncsiságot ébresztenek azokban a nézőkben, akik szeretik a nem konvencionális színházi formákat. Számos nagy sikerű film szereplője, mint a Szerencsés Dániel, a Fehér Isten és a Saul fia, az utóbbi években több színházi előadásban is játszott. Legújabb előadását március 5-én mutatják be a Pécsi Nemzeti Színházban, Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című művét állítja színpadra. Zsótér Sándor Jászai Mari- és Kossuth-díjas rendezővel a bemutató előtt beszélgettünk.
Saját magad készítettél színpadi adaptációt a 600 oldalas regényből. Hogyan fogtál hozzá?
Zs. S.: Májusban megnéztem régi adaptációkat, azt gondoltam, hiúságból vagy tisztességből végig kell rágnom magam rajta, és feladatot kell adni magamnak, ami nem feltétlenül jobb vagy más, hanem olyan, amit én gondolok most Pécsett ezekkel az alkotótársakkal, akikkel együtt dolgozom.
Milyen szempontokat kell figyelembe venni egy ilyen terjedelmes regény adaptálásánál?
Zs. S.: Sokan panoráma adaptációt készítenek, hogy minden benne legyen, vagy kiragadnak egy jelenetet, pár szereplőt, és arra fókuszálnak. Nagyon sok döntést kell hozni. Amikor A ½ kegyelmű vizsgaelőadást rendeztem Színház- és Filmművészeti Egyetemen, az összes karakterszerepet meghagytam, boldogan néztem, milyen sokféle ember van a főhősök körül, mert ettől gazdag és bonyolult a történet. Itt sokkal jobban szorít az idő, el kell dönteni, milyen hosszú legyen az előadás, rövidítenem kell, amit nem szívesen, de meg kell tennem. El tudok olyat is képzelni, hogy valaki az eszmei részét tartja fontosnak, és egy teljesen új nyelvet alkot hozzá. Sok kísérlet történt erre, hogy Dosztojevszkij mondatait nem használják. Mivel próza, fontos kérdés, ezek a mondatok hogyan válnak drámai erővé vagy energiává az előadásban. Nem biztos, hogy amit jó olvasni, azt jó elmondani a színpadon, de nem vagyok író, nem tudok jobb mondatokat írni. El tudom képzelni, hogy valakinek van ehhez képessége, tehetsége. Az alapproblémát figyeli, és ezt egészen egyszerűen kortárs nyelvvel közli. Én maradtam Dosztojevszkij mondatainál, amik reményeim szerint színpadi szövegként is működni fognak.
Bonyolult és összetett mű, rengeteg szereplővel, sokféle kérdésfelvetéssel. Az előadásban mire helyezed a hangsúlyt?
Zs. S.: Egy fiatalember spekulál, és ez a spekuláció hogyan ütközik össze az emberi természet zabolátlanságával, kiszámíthatatlanságával. Kigondolunk valamit, de a saját viselkedésünkkel és az emberi természettel nem lehet spekulálni. Az csak egy elmélet, hogy szabad-e ölni. Nem szabad. Ez a fiatalember úgy gondolja, hogy ezt megengedheti magának, és utána szembe kell néznie azzal, hogy ez nem így van. A többi szereplő is végig erről beszélget egymással, nincs főszereplő, mindenki egyenrangú, csak más-más módon látják ezt a problémát.
Amikor Raszkolnyikov elköveti a bűnt, a gyilkosságot, tényleg megbánja, megtörténik a bűnhődés?
Zs. S.: Hetényi Zsuzsa fordító azt írja, hogy a mű valóságos címe Bűntett és büntetés. A regényben nincsen szó bűnhődésről, az epilógusban, amikor Raszkolnyikov Szibériába kerül, ott talán történik vele valami, de nem bánja meg, amit tett. A bűnhődés itt azt jelenti, hogy minden fiziológiai tünet, a lázálmai, a hallucinációi, a kétségbeesése arra utalnak, hogy bűnhődik, de gyakorlatilag mégsem, mert semmi kivetnivalót nem talál abban, hogy ezt megtette. Ezért nagyon jó cím a Bűntett és büntetés, mert a büntetés konkrét dolog, a bűnhődés csak utána következik.
Hogyhogy nem a kamaraszínházban mutatjátok be?
Zs. S.: Sokat rendeztem stúdiókban, örülök, hogy végre nagyszínpadon dolgozhatom, de itt mások a nehézségek. Nagyobb, gigantikusabb hatásokat várnak, még gondolkodom, hogyan fogom megoldani, hogy magamhoz is hű maradjak, és ne pufogtassak álságos, teátrális közhelyeket.
Milyen lesz a látványvilága?
Zs. S.: Sokféle díszletet láthattunk már, Konsztantyin Bogomolov egy színtelen-szagtalan irodahelyiségbe helyezte a szereplőket, Ljubimov, aki a 70-es években rendezte meg a Vígszínházban, absztrakt díszlettel dolgozott. Ambrus Mária nem a 19. századi lepusztult Szentpétervárt fogja megjeleníteni, hanem absztrakt színpadképet tervez, de az absztrakttól mindenki megijed. Pedig semmi másra nem törekszik, mint hogy nagyon szép legyen, és közvetítse Pétervár zsúfoltságának szellemét – de nem naturalista módon.
Raszkolnyikov szerepében Lelkes Botond egyetemi hallgatót láthatjuk. Miért rá esett a választásod?
Zs. S.: Zsámbéki Gábor és Fullajtár Andrea osztályába jár az SZFE-n, tavaly dolgoztam vele A helytartó című vizsgaelőadásban, és amikor jött ez a lehetőség Pécsen, úgy gondoltam, elhívom ide, hogy találkozzon egy ekkora szereppel, amiből sokat fog tanulni. Nagyon megbízom benne.
A csodálatos balettművész, Uhrik Teodóra is játszik az előadásban. Régi vágyad, hogy együtt dolgozhassatok?
Zs. S.: A 80-as években láttam először Pécsett játszani, nem csak táncolni, mindig vágyakoztam a közös munkára, és most összejött. A kérlelhetetlen nagy művészek egyike.
Sokféle színházi formanyelven alkotsz, a statikus előadásoktól egészen a mozgásszínházig. Hogyan tudsz állandóan megújulni?
Zs. S.: Erről az jut eszembe, hogy mások szerint a rendezéseim mindig ugyanolyanok. Pedig mind más, picit jobb vagy kevésbé jó, de sosem ugyanolyan. Boncolgatod magad, apró pici részekre szeded, és az is fontos, hogy kivel találkozol. Azok az alkotók inspirálnak, akik a színpadon vannak. Nélkülük nincs semmi, csak lebonyolítás, ami senkinek sem jó.