2022. Április 08. / Szűcs Anikó
2014-ben végzett a Kaposvári Egyetem színművész szakán. 2014-2018 között a debreceni Csokonai Színház tagja volt. 2018-tól a tatabányai Jászai Mari Színház színésznője. Anyaszínházában
az idei évadban már három premieren van túl. A Teljesen idegenek, majd a 10 után 2022 februárjában mutatták be László Miklós világhírű, számos alkalommal, nagy sikerrel fel- és átdolgozott darabját, az Illatszertárt Szikszai Rémusz rendezésében. A boldog békeidők hangulatát felelevenítő, klasszikus, romantikus komédia női főszerepét, Balázs kisasszonyt Szakács Hajnalka Soós Imre-díjas színésznő alakítja, akit legújabb szerepéről, valamint a méltán népszerű darab sikerének a titkáról kérdeztünk.
Ön találkozott korábban László Miklós a századelőt idéző, romantikus vígjátékával?
Sz. H.: A sors úgy hozta, hogy engem valahogy elkerült eddig ez színdarab, így szinte semmit nem tudtam róla. Emlékszem, amikor megkaptam a szerepet, a színházunk igazgatója, Crespo Rodrigo csalódottan meg is jegyezte, hogy nem örülök Balázs kisasszonynak, holott csak azért nem lelkesedtem kellőképpen a szerepemért, mert nem tudtam, hogy miről/kiről van szó. Ha tudtam volna, akkor már ott kiugrottam volna a bőrömből örömömben. Ehelyett hazamentem és megnéztem az 1987-es, Hajdufy Miklós rendezte tévéjátékváltozatot, amelyben Pap Vera játszotta Balázs kisasszony szerepét, Asztalos urat pedig Kern András alakította, és aztán alig vártam, hogy elkezdjünk foglalkozni ezzel a gyöngyszemmel.
A történet az 1920-as évek végén játszódik. Mennyire áll közel Önhöz a boldog békeidők világa?
Sz. H.: Nagyon szeretem azt a kort, amiben a darab íródott, annak ellenére – vagy azzal együtt –, hogy az úgynevezett boldog békeidők csak látszólag voltak gondtalan idők: az első világháborútól a másodikig tartó időszak, benne a gazdasági világválsággal, nem volt felhőtlen időszak. Ugyanakkor nagyon szeretem azt a keserédes a hangulatot, amit ez a darab áraszt. Szeretem azt is, hogy megjelenik benne a finomság, az elegancia, a humor, de közben ott van a szomorúság, a megcsalás, a fájdalom is. A keserű érzelmek mellett helyet kap a remény, a boldogság és a megbocsátás. Talán a keserédes a legtalálóbb jelző rá, mert a vígjáték egyszerre szívszorongató és szívmelengető.
A rendező, Szikmai Rémusz egy interjúban úgy fogalmazott, hogy az Illatszertár „brutálisan jól megírt darab”. Ön egyetért ezzel?
Sz. H.: Teljes mértékben. Ez egy rendkívül szeretni való történet, nagyon ismerős és nagyon is emberi sorsokkal, viszonyokkal, helyzetekkel, karakterekkel. A történet több szálon fut, méghozzá igazán izgalmas szálakon. Tele van helyzetkomikummal, a közönség pedig láthatóan izgul az egyes szereplőkért, és teljes szívvel szurkol azért, hogy kiderüljenek a hazugságok, és rendeződjenek a félreértések.
Ez a klasszikus, romantikus vígjáték egytől egyig szerethető kisemberekről szól, akik keresik-kergetik a boldogságot, ami pedig ott van az orruk előtt. Különösen igaz ez az Ön által megformált Balázs kisaszszonyra és a kollégájára, Asztalos úrra: merthogy ők ketten mint munkatársak ki nem állhatják egymást.
Sz. H.: Ugyanakkor az is kiderül, hogy mindketten szerelmesek, méghozzá olyasvalakibe, akivel csak levelezésben állnak, de még sohasem találkoztak. Balázs kisasszony, a „vénlányba hajló” eladókisasszony már nagyon szeretne férjhez menni, megtalálni a boldogságot, és a társával élni, nem pedig az édesanyjával. Közben meg nem veszi észre, hogy karnyújtásnyira van tőle az az ember, aki elrabolta a szívét… Kettejük története leginkább arról szól, hogy két ember hogyan megy el egymás mellett úgy, hogy közben végig egymás közelében vannak. A nézők könnyen tudnak azonosulni a darabban felmerülő problémákkal, át tudják érezni azokat. Ma is ugyanezekkel a problémákkal küzdünk, mint amikkel a darab szereplői közel száz évvel ezelőtt. Ma is nehéz ismerkedni, társra találni, kimondani, őszintén megvallani egymásnak az érzelmeinket. A nehézségek most is ugyanazok, csak a kor sajátos beszédstílusából adódóan a megfogalmazás más, ami ad egyfajta emelkedettséget ennek a darabnak. Vannak benne számomra különösen kedves mondatok, amelyeket annyira imádok, hogy a takarásban állva mindig alig várom, hogy a színpadon elhangozzanak.
Asztalos úr szerepében Crespo Rodrigo remekel. Hogy érzi, Önök ketten összeszokott színpadi párost alkotnak?
Sz. H.: Amikor 2018-ban a tatabányai társulathoz szerződtem, a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból volt az első előadás, amelyben együtt játszottunk. Akkor még eléggé meg voltam illetődve, mert egyszerre egy új partner és az igazgatóm állt velem szemben a színpadon. A mostani már a negyedik évadom itt Tatabányán, és azóta sokszor hozta úgy a szerepeosztás, hogy partnerek voltunk Rodrigóval. Mostanra már jól ismerjük egymást, és nekem ahhoz, hogy jól tudjak dolgozni, az kell, hogy bizalommal legyek a kollégáim iránt, mert engem ez felszabadít. Rémusszal is sok előadásban dolgoztunk már együtt, nagyon bízom benne, az ízlésében, a felkészültségében, az energiáiban.
Klassz érzés lehet ilyen csodaszép, korhű díszletben a színpadon állni!
Sz. H.: A díszletet a Centrál Színházból kölcsönöztük, aminek több okból is örültem. Egyrészt tényleg gyönyörű, másrészt nekem szívügyem a környezetvédelem, és ilyen szempontból is kimondottan jó dolognak tartom az újrahasznosított díszleteket. Ráadásul ezzel a megoldással az az áldott állapot állt elő, hogy már díszletben tudtunk próbálni, ami jelentősen megkönnyítette a színészi munkát. Egyébként is egy nagyon jó hangulatú próbafolyamatot tudhatunk magunk mögött. Ez a darab annyira rendben van! Jó a szerkezete, remek a humora, és olyan gyönyörű sorsok vannak benne! Nagyon szeretjük játszani. Az Illatszertár mindannyiunk számára amolyan szerelemdarab.
az idei évadban már három premieren van túl. A Teljesen idegenek, majd a 10 után 2022 februárjában mutatták be László Miklós világhírű, számos alkalommal, nagy sikerrel fel- és átdolgozott darabját, az Illatszertárt Szikszai Rémusz rendezésében. A boldog békeidők hangulatát felelevenítő, klasszikus, romantikus komédia női főszerepét, Balázs kisasszonyt Szakács Hajnalka Soós Imre-díjas színésznő alakítja, akit legújabb szerepéről, valamint a méltán népszerű darab sikerének a titkáról kérdeztünk.
Ön találkozott korábban László Miklós a századelőt idéző, romantikus vígjátékával?
Sz. H.: A sors úgy hozta, hogy engem valahogy elkerült eddig ez színdarab, így szinte semmit nem tudtam róla. Emlékszem, amikor megkaptam a szerepet, a színházunk igazgatója, Crespo Rodrigo csalódottan meg is jegyezte, hogy nem örülök Balázs kisasszonynak, holott csak azért nem lelkesedtem kellőképpen a szerepemért, mert nem tudtam, hogy miről/kiről van szó. Ha tudtam volna, akkor már ott kiugrottam volna a bőrömből örömömben. Ehelyett hazamentem és megnéztem az 1987-es, Hajdufy Miklós rendezte tévéjátékváltozatot, amelyben Pap Vera játszotta Balázs kisasszony szerepét, Asztalos urat pedig Kern András alakította, és aztán alig vártam, hogy elkezdjünk foglalkozni ezzel a gyöngyszemmel. A történet az 1920-as évek végén játszódik. Mennyire áll közel Önhöz a boldog békeidők világa?
Sz. H.: Nagyon szeretem azt a kort, amiben a darab íródott, annak ellenére – vagy azzal együtt –, hogy az úgynevezett boldog békeidők csak látszólag voltak gondtalan idők: az első világháborútól a másodikig tartó időszak, benne a gazdasági világválsággal, nem volt felhőtlen időszak. Ugyanakkor nagyon szeretem azt a keserédes a hangulatot, amit ez a darab áraszt. Szeretem azt is, hogy megjelenik benne a finomság, az elegancia, a humor, de közben ott van a szomorúság, a megcsalás, a fájdalom is. A keserű érzelmek mellett helyet kap a remény, a boldogság és a megbocsátás. Talán a keserédes a legtalálóbb jelző rá, mert a vígjáték egyszerre szívszorongató és szívmelengető.
A rendező, Szikmai Rémusz egy interjúban úgy fogalmazott, hogy az Illatszertár „brutálisan jól megírt darab”. Ön egyetért ezzel?
Sz. H.: Teljes mértékben. Ez egy rendkívül szeretni való történet, nagyon ismerős és nagyon is emberi sorsokkal, viszonyokkal, helyzetekkel, karakterekkel. A történet több szálon fut, méghozzá igazán izgalmas szálakon. Tele van helyzetkomikummal, a közönség pedig láthatóan izgul az egyes szereplőkért, és teljes szívvel szurkol azért, hogy kiderüljenek a hazugságok, és rendeződjenek a félreértések.
Ez a klasszikus, romantikus vígjáték egytől egyig szerethető kisemberekről szól, akik keresik-kergetik a boldogságot, ami pedig ott van az orruk előtt. Különösen igaz ez az Ön által megformált Balázs kisaszszonyra és a kollégájára, Asztalos úrra: merthogy ők ketten mint munkatársak ki nem állhatják egymást.
Sz. H.: Ugyanakkor az is kiderül, hogy mindketten szerelmesek, méghozzá olyasvalakibe, akivel csak levelezésben állnak, de még sohasem találkoztak. Balázs kisasszony, a „vénlányba hajló” eladókisasszony már nagyon szeretne férjhez menni, megtalálni a boldogságot, és a társával élni, nem pedig az édesanyjával. Közben meg nem veszi észre, hogy karnyújtásnyira van tőle az az ember, aki elrabolta a szívét… Kettejük története leginkább arról szól, hogy két ember hogyan megy el egymás mellett úgy, hogy közben végig egymás közelében vannak. A nézők könnyen tudnak azonosulni a darabban felmerülő problémákkal, át tudják érezni azokat. Ma is ugyanezekkel a problémákkal küzdünk, mint amikkel a darab szereplői közel száz évvel ezelőtt. Ma is nehéz ismerkedni, társra találni, kimondani, őszintén megvallani egymásnak az érzelmeinket. A nehézségek most is ugyanazok, csak a kor sajátos beszédstílusából adódóan a megfogalmazás más, ami ad egyfajta emelkedettséget ennek a darabnak. Vannak benne számomra különösen kedves mondatok, amelyeket annyira imádok, hogy a takarásban állva mindig alig várom, hogy a színpadon elhangozzanak.
Asztalos úr szerepében Crespo Rodrigo remekel. Hogy érzi, Önök ketten összeszokott színpadi párost alkotnak?
Sz. H.: Amikor 2018-ban a tatabányai társulathoz szerződtem, a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból volt az első előadás, amelyben együtt játszottunk. Akkor még eléggé meg voltam illetődve, mert egyszerre egy új partner és az igazgatóm állt velem szemben a színpadon. A mostani már a negyedik évadom itt Tatabányán, és azóta sokszor hozta úgy a szerepeosztás, hogy partnerek voltunk Rodrigóval. Mostanra már jól ismerjük egymást, és nekem ahhoz, hogy jól tudjak dolgozni, az kell, hogy bizalommal legyek a kollégáim iránt, mert engem ez felszabadít. Rémusszal is sok előadásban dolgoztunk már együtt, nagyon bízom benne, az ízlésében, a felkészültségében, az energiáiban.
Klassz érzés lehet ilyen csodaszép, korhű díszletben a színpadon állni!
Sz. H.: A díszletet a Centrál Színházból kölcsönöztük, aminek több okból is örültem. Egyrészt tényleg gyönyörű, másrészt nekem szívügyem a környezetvédelem, és ilyen szempontból is kimondottan jó dolognak tartom az újrahasznosított díszleteket. Ráadásul ezzel a megoldással az az áldott állapot állt elő, hogy már díszletben tudtunk próbálni, ami jelentősen megkönnyítette a színészi munkát. Egyébként is egy nagyon jó hangulatú próbafolyamatot tudhatunk magunk mögött. Ez a darab annyira rendben van! Jó a szerkezete, remek a humora, és olyan gyönyörű sorsok vannak benne! Nagyon szeretjük játszani. Az Illatszertár mindannyiunk számára amolyan szerelemdarab.