2022. Április 12. / Szász Emese
Dragony Tímea zeneszerző díjazásban részesült a 2020-as Müpa Zeneműpályázat szimfonikus zenekari kategóriájában. A szerzőt a BIFROST „a Híd” című szimfonikus költeményének ősbemutatója kapcsán kérdeztük, melyre május 30-án a Zeneakadémián kerül sor A Magyar Klasszikus Zene napján.
Az a benyomásom, hogy a kortárs zeneszerzők között egy hagyományosabb esztétikát képviselsz a mitológiai témákkal és nagyszabású művekkel. Honnan ered a grandiózus formák, patetikus témák iránti vonzalmad?
D. T.: Gyerekkoromban tagja voltam a Szabó Dénes vezette, nyíregyházi Cantemus Kórusnak, így már hétéves koromtól fantasztikus zenei közeg vett körül, és rengeteg műfajt korán megismerhettem. Hamar érzékeltem, hogy egy dolog nagyon fontos a zenében: hogy olyan üzenetet közvetítsen, ami az emberek széles rétegét megszólítja. Tehát már a kezdetektől fogva az volt a célom, hogy minél többeknek jelentsen valamit az, amit kottapapírra vetek. Emellett rendkívül fontosnak találom, hogy azokat a biztos pontokat, amik az emberek érzelmi, intellektuális életének alapját adják, tápláljuk és erősítsük, hiszen ma annyira színes és információgazdag világot élünk, hogy könnyű elveszni. Ezért igyekszem mindig olyan témát találni, ami nemcsak szellemi értéket képvisel, de érzelmileg is élményt nyújtva gazdagíthatja a hallgatóságot.
A BIFROST című műved esetében is azért nyúltál mitológiai témához, mert annak univerzális szimbólumrendszeréhez nem kell szótár?
D. T.: Igen. Ennek a darabnak az az előzménye, hogy 2017-ben a Rádiózenekar rendelt tőlem egy szimfonikus darabot, amelynek kapcsán beleástam magam a kelta mitológiába, és más kultúrkörök történeteivel is összevetettem ezeket a meséket. Így találtam rá erre a skandináv történetre, a Bifrostra. Annyira megtetszett, hogy felírtam magamnak: „Bifrost – nagyszabású zenekari műre”. Amikor találkoztam a Müpa Zeneműpályázatának versenykiírásával, már nem volt kérdés, hogy ezzel indulok.
Mi ennek a témaválasztásnak a személyes aspektusa? Találkozott esetleg valamely saját élethelyzeteddel?
D. T.: Mint mindenki életében, úgy az enyémben is jelen vannak annak jó és rossz velejárói: az öröm, a kitartás, az életerő, a nehézségek és a veszteségek okozta fájdalom. A híd a skandináv hitrendszerben a földet a mennyországgal köti össze. Ez az a híd, amelyet a mindent maguknak akaró emberek próbálnak bevenni, hogy átjussanak rajta a mennyországba. De ezen a hídon csak Thor istenség tud átmenni, és ő is csak gyalog. A művemben a hidat patetikus hangzással ábrázoltam. Több ostromot is megjelenítek sötét tónusokban, így a mennyország gyönyörűsége és a támadások drámaisága párhuzamosan bontakozik ki. A mű szerkezetileg is egy hídra emlékeztet, a fő motívumok a mű elején és végén visszatérnek, a középső szakaszban is jelen van a zenei hídforma, így az egésznek lett egy hatalmas íve.
Manapság nem mindennap kerül műsorra kortárs nagyzenekari mű. Jól érzem, hogy bátorság is kellett ahhoz, hogy szimfonikus darab írásába kezdj?
D. T.: Engem mindig is vonzottak a nagyzenekari darabok. Az első élmény, ami megerősített abban, hogy sikerülhet ebben a műfajban értékeset alkotnom, még zeneakadémista koromban ért, amikor megnyertem a Képzőművészeti Egyetem egyik összművészeti pályázatát. A díjjal járt egy bemutató, melynek révén kapcsolatba kerültem a Szolnoki Szimfonikus Zenekarral, illetve a Szolnoki Bartók Béla Kamarakórussal, akikkel a mai napig együtt dolgozom. Ekkor éreztem először azt, hogy ha az ember a vágyai irányába tesz lépéseket, megnyílnak a megvalósításhoz szükséges csatornák. A művészi munkán túl beletanultam a pályázatírásba és a koncertszervezésbe. 1995 óta rendezek önálló szerzői esteket, a darabok bemutatóját pedig egy-egy nagyobb eseménnyel is igyekszem összekötni. Így történt, hogy az egyik kompozícióm elhangzott a Minifesztiválon, amire felfigyeltek a Magyar Rádióból, így 2017-ben megrendelték a már említett, kelta mitológiáról szóló ciklusom szimfonikus zenekari záródarabját. A Crann Bethadh című mű bemutatója után pedig felgyorsultak az események: Debrecenből a Lyra Szimfonikus Zenekar, majd a Miskolci Szimfonikus Zenekar is rendelt egy-egy nagyzenekari művet tőlem, és írtam még egyet, melynek a Müpában lesz a bemutatója a MÁV Szimfonikus Zenekar előadásában. Azt hiszem, egy kortárs zeneszerző számára nincs is annál nagyobb öröm, mintha évente eljátsszák egy nagyzenekari művét!
Hogyan készültök a mostani bemutatóra?
D. T.: Nagy vágyam volt, hogy egyszer a Nemzeti Szimfonikus Zenekarral dolgozzak. Most találkozott ez az álom a Müpa elképzelésével. Hatalmas öröm ez számomra, mert egy világszínvonalú, kiemelkedő zenekarról van szó. Ráadásul a zenekar tetszését is elnyerte a művem, és úgy gondolták, hogy a bemutatót egy kiemelt eseményre, A Magyar Klasszikus Zene Napjára időzítik. Megtisztelő ez számomra, mert így Bartók, Kodály és Dohnányi műve mellett hangozhat el az én szerzeményem.
Az a benyomásom, hogy a kortárs zeneszerzők között egy hagyományosabb esztétikát képviselsz a mitológiai témákkal és nagyszabású művekkel. Honnan ered a grandiózus formák, patetikus témák iránti vonzalmad?
D. T.: Gyerekkoromban tagja voltam a Szabó Dénes vezette, nyíregyházi Cantemus Kórusnak, így már hétéves koromtól fantasztikus zenei közeg vett körül, és rengeteg műfajt korán megismerhettem. Hamar érzékeltem, hogy egy dolog nagyon fontos a zenében: hogy olyan üzenetet közvetítsen, ami az emberek széles rétegét megszólítja. Tehát már a kezdetektől fogva az volt a célom, hogy minél többeknek jelentsen valamit az, amit kottapapírra vetek. Emellett rendkívül fontosnak találom, hogy azokat a biztos pontokat, amik az emberek érzelmi, intellektuális életének alapját adják, tápláljuk és erősítsük, hiszen ma annyira színes és információgazdag világot élünk, hogy könnyű elveszni. Ezért igyekszem mindig olyan témát találni, ami nemcsak szellemi értéket képvisel, de érzelmileg is élményt nyújtva gazdagíthatja a hallgatóságot.
A BIFROST című műved esetében is azért nyúltál mitológiai témához, mert annak univerzális szimbólumrendszeréhez nem kell szótár?
D. T.: Igen. Ennek a darabnak az az előzménye, hogy 2017-ben a Rádiózenekar rendelt tőlem egy szimfonikus darabot, amelynek kapcsán beleástam magam a kelta mitológiába, és más kultúrkörök történeteivel is összevetettem ezeket a meséket. Így találtam rá erre a skandináv történetre, a Bifrostra. Annyira megtetszett, hogy felírtam magamnak: „Bifrost – nagyszabású zenekari műre”. Amikor találkoztam a Müpa Zeneműpályázatának versenykiírásával, már nem volt kérdés, hogy ezzel indulok.
Mi ennek a témaválasztásnak a személyes aspektusa? Találkozott esetleg valamely saját élethelyzeteddel?
D. T.: Mint mindenki életében, úgy az enyémben is jelen vannak annak jó és rossz velejárói: az öröm, a kitartás, az életerő, a nehézségek és a veszteségek okozta fájdalom. A híd a skandináv hitrendszerben a földet a mennyországgal köti össze. Ez az a híd, amelyet a mindent maguknak akaró emberek próbálnak bevenni, hogy átjussanak rajta a mennyországba. De ezen a hídon csak Thor istenség tud átmenni, és ő is csak gyalog. A művemben a hidat patetikus hangzással ábrázoltam. Több ostromot is megjelenítek sötét tónusokban, így a mennyország gyönyörűsége és a támadások drámaisága párhuzamosan bontakozik ki. A mű szerkezetileg is egy hídra emlékeztet, a fő motívumok a mű elején és végén visszatérnek, a középső szakaszban is jelen van a zenei hídforma, így az egésznek lett egy hatalmas íve.
Manapság nem mindennap kerül műsorra kortárs nagyzenekari mű. Jól érzem, hogy bátorság is kellett ahhoz, hogy szimfonikus darab írásába kezdj?
D. T.: Engem mindig is vonzottak a nagyzenekari darabok. Az első élmény, ami megerősített abban, hogy sikerülhet ebben a műfajban értékeset alkotnom, még zeneakadémista koromban ért, amikor megnyertem a Képzőművészeti Egyetem egyik összművészeti pályázatát. A díjjal járt egy bemutató, melynek révén kapcsolatba kerültem a Szolnoki Szimfonikus Zenekarral, illetve a Szolnoki Bartók Béla Kamarakórussal, akikkel a mai napig együtt dolgozom. Ekkor éreztem először azt, hogy ha az ember a vágyai irányába tesz lépéseket, megnyílnak a megvalósításhoz szükséges csatornák. A művészi munkán túl beletanultam a pályázatírásba és a koncertszervezésbe. 1995 óta rendezek önálló szerzői esteket, a darabok bemutatóját pedig egy-egy nagyobb eseménnyel is igyekszem összekötni. Így történt, hogy az egyik kompozícióm elhangzott a Minifesztiválon, amire felfigyeltek a Magyar Rádióból, így 2017-ben megrendelték a már említett, kelta mitológiáról szóló ciklusom szimfonikus zenekari záródarabját. A Crann Bethadh című mű bemutatója után pedig felgyorsultak az események: Debrecenből a Lyra Szimfonikus Zenekar, majd a Miskolci Szimfonikus Zenekar is rendelt egy-egy nagyzenekari művet tőlem, és írtam még egyet, melynek a Müpában lesz a bemutatója a MÁV Szimfonikus Zenekar előadásában. Azt hiszem, egy kortárs zeneszerző számára nincs is annál nagyobb öröm, mintha évente eljátsszák egy nagyzenekari művét!
Hogyan készültök a mostani bemutatóra?
D. T.: Nagy vágyam volt, hogy egyszer a Nemzeti Szimfonikus Zenekarral dolgozzak. Most találkozott ez az álom a Müpa elképzelésével. Hatalmas öröm ez számomra, mert egy világszínvonalú, kiemelkedő zenekarról van szó. Ráadásul a zenekar tetszését is elnyerte a művem, és úgy gondolták, hogy a bemutatót egy kiemelt eseményre, A Magyar Klasszikus Zene Napjára időzítik. Megtisztelő ez számomra, mert így Bartók, Kodály és Dohnányi műve mellett hangozhat el az én szerzeményem.