2022. június 14. / Nagy Klaudia
Az elmúlt évtizedben a tatabányai Jászai Mari Színház hatalmas változáson ment keresztül. A teátrum évadonként hat saját bemutatót tart, 2014 óta saját társulattal rendelkezik, a MOST FESZT – MOnodráma és STúdiószínházi FESZTivál megrendezésével pedig minden évben a szcéna
legjobb előadásaiból válogat. Repertoárján nagy számban kapnak helyet kortárs művek, melyek rendkívül népszerűek a közönség körében. Április 9-én egy újabb kortárs darab került színpadra, A két Korea újraegyesítése, amelyet a francia író-rendező, Joël Pommerat jegyez. A színház igazgatójával, az előadás rendezőjével, Crespo Rodrigo Jászai Mari-díjas színművésszel legújabb bemutatójáról beszélgettünk.
Ha jól számolom, ebben az évadban összesen négy kortárs darabot mutatnak be, sőt, volt olyan évaduk is, amikor öt kortárs mű került színpadra. Honnan jött az ötlet, hogy megemeljék a kortárs bemutatók számát?
C. R.: A 2019/2020-as évadban öt kortárs mű került bemutatásra: a Szutyok, a Francia rúdugrás, a Tesztoszteron, az Ádám almái és a Ha elállt az eső. Először csak két-három kortárs darabot terveztünk, majd eszünkbe jutott, hogy tartsunk egy kortárs évadot, ami jó döntésnek bizonyult, nagyon szerették a nézők. Mindig is törekedtünk rá, hogy kortárs műveket vigyünk színre, szerencsés dolog, hogy az elképzelésünk találkozik a nézőink ízlésével és elvárásaival.
Mi jelentette az áttörést, hogyan sikerült megkedveltetni a közönséggel a kortárs műveket?
C. R.: Viszonylag új a színház és nagyon erős a csapat. Hatalmas mérföldkő volt számunkra, hogy a 2014/2015-ös évadban saját társulatunk lett, másképp kezdtünk el dolgozni, így tudtunk eljutni oda, ahol most tartunk. A kortárs évadban kifejezetten szerettük volna megmutatni, hogyha valami kortárs, az nem azt jelenti, hogy lila, érthetetlen, kusza, fárasztó vagy unalmas. Tudtuk, hogy a Francia rúdugrással nem fogunk mellé, mert már előtte felolvasószínház keretén belül bemutattuk, és annyira jól sikerült, hogy a nézőink kérésére színpadra állítottuk. Tudtam, hogy a Tesztoszteron jól fog működni és nagy sikert fog aratni, a Szutyoknál és az Ádám almáinál sem voltak kételyeim. Az egyetlen, ami kérdőjeles volt, Andrew Bowell ausztrál szerző darabja, a Ha elállt az eső. Dramaturgiája miatt nem könnyen fogyasztható előadás, de a közönség nagyon szerette, és rendkívül lekötötte ez a nyomozós, időben ide-oda ugrálós, disztópikus előadás.
Miért döntött úgy, hogy megrendezi A két Korea újraegyesítését?
C. R.: A pandémia alatt sok minden történt velünk, egy másik darabot terveztünk eredetileg bemutatni, de nem jött össze a megvalósítása. Így elsősorban azoknak a színészeknek kerestünk egy darabot, akik abban szerepeltek volna. A két Korea újraegyesítése már korábban felkeltette az érdeklődésemet, rájöttem, hogy jól ki lehet osztani a szerepeket a társulatban, így elővettem. A bemutatócsere miatt a rendezői feladat ezúttal rám maradt, de már nem bánom, öröm dolgozni a csapattal. Ez egy 20 különböző jelenetből álló mű, amelynél a belső mikrokozmosz az érdekes, a belső valóságérzékelés és ennek ütközése a külső környezettel, illetve egy másik ember valóságérzékelésével. Mindegyik jelenet erre építkezik, folyamatosan billeg a néző, hogy mi is történik, kinek lehet igaza, vagy kivel tudna azonosulni. A belső valóság, a belső gondolat kivetülése is megjelenik a térben, ami lehet egy emlék, egy álom, és ez nagyon érdekes színpadi szituációkat eredményez.
20 rövid jelenetbe kell mindent belesűríteni a színészeknek és a rendezőnek is. Ez a speciális dramaturgia külön kihívást jelent?
C. R.: Mindenféleképpen kihívás. Ennek az előadásnak akkor van értelme, ha nagyon sok személyes gondolat, érzelem és élmény kerül a jelenetekbe. Úgyis felfogható ez, hogy mind főszerep, de úgyis, hogy mind kabinetalakítás, ahol rendkívüli módon kell tudni sűríteni. Ráadásul Pommerat sosem ad megoldást, mindig elvágja a jelenetet egy adott ponton, számít arra, hogy a néző a saját belső világából fűzi tovább, milyen irányba mehetne a jelenet, vagy mi történhet a szereplőkkel.
Milyen koncepció mentén valósította meg az előadást?
C. R.: Fontos részét képezi az előadásnak a mozgás. Egy tangóval kezdünk és utána minden egy szimbolikus térbe kerül, ahol mintegy nagyítóval vizsgáljuk a férfi, női kapcsolatokat. Kamerákat használok, hogy a nagyszínpadon kapjunk közeli képeket is. A kamerán keresztül a valóság másik változatát látjuk, és az sem mindegy, mit mutatok meg a vásznon. Astor Piazzolla Libertango című száma szól a jelenetek között, különböző feldolgozásokban, majd az előadás végén a capella énekli a társulat.
Pommerat darabjából azt olvasom ki, hogy válságban vannak az emberi kapcsolatok.
C. R.: Valóban válságban vannak. Ezek a történetek arra késztetnek, hogy az ember átgondolja az életét, mennyire figyel oda a másik emberre és a saját belső világára. Sokféle valóság létezik, semmi sem fekete vagy fehér, ennél sokkal színesebb a világunk, és talán az a darab végkicsengése, hogy ne mindig csak a magunk valóságát lássuk a privát kapcsolatainkban. Kemény témákat boncolgat, a néző vívódni fog egy-egy jelenet során, kinek adjon igazat, mert minden karakternek megvan a maga igazsága. Az előadás origója az „Emlékezet” jelenet, ami egyébként jutalomjáték Györgyi Anna és Kardos Róbert számára. Ez a darab szerintem arról szól, hogy itt vagyunk ebben az életnek nevezett labirintusnak a közepén, és nem tudjuk, hová jutunk végül. Közben mindenki keresi a társát, keresi a boldogságot, a szerelmet, mert erre vagyunk programozva. Amíg világ a világ, erre fogunk törekedni.
legjobb előadásaiból válogat. Repertoárján nagy számban kapnak helyet kortárs művek, melyek rendkívül népszerűek a közönség körében. Április 9-én egy újabb kortárs darab került színpadra, A két Korea újraegyesítése, amelyet a francia író-rendező, Joël Pommerat jegyez. A színház igazgatójával, az előadás rendezőjével, Crespo Rodrigo Jászai Mari-díjas színművésszel legújabb bemutatójáról beszélgettünk.
Ha jól számolom, ebben az évadban összesen négy kortárs darabot mutatnak be, sőt, volt olyan évaduk is, amikor öt kortárs mű került színpadra. Honnan jött az ötlet, hogy megemeljék a kortárs bemutatók számát?
C. R.: A 2019/2020-as évadban öt kortárs mű került bemutatásra: a Szutyok, a Francia rúdugrás, a Tesztoszteron, az Ádám almái és a Ha elállt az eső. Először csak két-három kortárs darabot terveztünk, majd eszünkbe jutott, hogy tartsunk egy kortárs évadot, ami jó döntésnek bizonyult, nagyon szerették a nézők. Mindig is törekedtünk rá, hogy kortárs műveket vigyünk színre, szerencsés dolog, hogy az elképzelésünk találkozik a nézőink ízlésével és elvárásaival.
Mi jelentette az áttörést, hogyan sikerült megkedveltetni a közönséggel a kortárs műveket?
C. R.: Viszonylag új a színház és nagyon erős a csapat. Hatalmas mérföldkő volt számunkra, hogy a 2014/2015-ös évadban saját társulatunk lett, másképp kezdtünk el dolgozni, így tudtunk eljutni oda, ahol most tartunk. A kortárs évadban kifejezetten szerettük volna megmutatni, hogyha valami kortárs, az nem azt jelenti, hogy lila, érthetetlen, kusza, fárasztó vagy unalmas. Tudtuk, hogy a Francia rúdugrással nem fogunk mellé, mert már előtte felolvasószínház keretén belül bemutattuk, és annyira jól sikerült, hogy a nézőink kérésére színpadra állítottuk. Tudtam, hogy a Tesztoszteron jól fog működni és nagy sikert fog aratni, a Szutyoknál és az Ádám almáinál sem voltak kételyeim. Az egyetlen, ami kérdőjeles volt, Andrew Bowell ausztrál szerző darabja, a Ha elállt az eső. Dramaturgiája miatt nem könnyen fogyasztható előadás, de a közönség nagyon szerette, és rendkívül lekötötte ez a nyomozós, időben ide-oda ugrálós, disztópikus előadás.
Miért döntött úgy, hogy megrendezi A két Korea újraegyesítését?
C. R.: A pandémia alatt sok minden történt velünk, egy másik darabot terveztünk eredetileg bemutatni, de nem jött össze a megvalósítása. Így elsősorban azoknak a színészeknek kerestünk egy darabot, akik abban szerepeltek volna. A két Korea újraegyesítése már korábban felkeltette az érdeklődésemet, rájöttem, hogy jól ki lehet osztani a szerepeket a társulatban, így elővettem. A bemutatócsere miatt a rendezői feladat ezúttal rám maradt, de már nem bánom, öröm dolgozni a csapattal. Ez egy 20 különböző jelenetből álló mű, amelynél a belső mikrokozmosz az érdekes, a belső valóságérzékelés és ennek ütközése a külső környezettel, illetve egy másik ember valóságérzékelésével. Mindegyik jelenet erre építkezik, folyamatosan billeg a néző, hogy mi is történik, kinek lehet igaza, vagy kivel tudna azonosulni. A belső valóság, a belső gondolat kivetülése is megjelenik a térben, ami lehet egy emlék, egy álom, és ez nagyon érdekes színpadi szituációkat eredményez.
20 rövid jelenetbe kell mindent belesűríteni a színészeknek és a rendezőnek is. Ez a speciális dramaturgia külön kihívást jelent?
C. R.: Mindenféleképpen kihívás. Ennek az előadásnak akkor van értelme, ha nagyon sok személyes gondolat, érzelem és élmény kerül a jelenetekbe. Úgyis felfogható ez, hogy mind főszerep, de úgyis, hogy mind kabinetalakítás, ahol rendkívüli módon kell tudni sűríteni. Ráadásul Pommerat sosem ad megoldást, mindig elvágja a jelenetet egy adott ponton, számít arra, hogy a néző a saját belső világából fűzi tovább, milyen irányba mehetne a jelenet, vagy mi történhet a szereplőkkel.
Milyen koncepció mentén valósította meg az előadást?
C. R.: Fontos részét képezi az előadásnak a mozgás. Egy tangóval kezdünk és utána minden egy szimbolikus térbe kerül, ahol mintegy nagyítóval vizsgáljuk a férfi, női kapcsolatokat. Kamerákat használok, hogy a nagyszínpadon kapjunk közeli képeket is. A kamerán keresztül a valóság másik változatát látjuk, és az sem mindegy, mit mutatok meg a vásznon. Astor Piazzolla Libertango című száma szól a jelenetek között, különböző feldolgozásokban, majd az előadás végén a capella énekli a társulat.
Pommerat darabjából azt olvasom ki, hogy válságban vannak az emberi kapcsolatok.
C. R.: Valóban válságban vannak. Ezek a történetek arra késztetnek, hogy az ember átgondolja az életét, mennyire figyel oda a másik emberre és a saját belső világára. Sokféle valóság létezik, semmi sem fekete vagy fehér, ennél sokkal színesebb a világunk, és talán az a darab végkicsengése, hogy ne mindig csak a magunk valóságát lássuk a privát kapcsolatainkban. Kemény témákat boncolgat, a néző vívódni fog egy-egy jelenet során, kinek adjon igazat, mert minden karakternek megvan a maga igazsága. Az előadás origója az „Emlékezet” jelenet, ami egyébként jutalomjáték Györgyi Anna és Kardos Róbert számára. Ez a darab szerintem arról szól, hogy itt vagyunk ebben az életnek nevezett labirintusnak a közepén, és nem tudjuk, hová jutunk végül. Közben mindenki keresi a társát, keresi a boldogságot, a szerelmet, mert erre vagyunk programozva. Amíg világ a világ, erre fogunk törekedni.