2022. június 14. / Nagy Klaudia
Sütő András az erdélyi és kortárs magyar irodalom meghatározó alakja. Irodalmi és közéleti tevékenysége mellett nagy gondot fordított a magyar nyelv ápolására, és kiemelten fontosnak tartotta a közösségi összetartozás megőrzését. Tiltakozott a nemzetiségi jogfosztások ellen, ezért
1980-tól a Ceausescu-rezsim betiltotta új színdarabjainak előadását, könyveit nem engedte megjelentetni. 1980 és 1990 között csak Magyarországon publikált. 1990. március 19-én a marosvásárhelyi magyarellenes pogrom során életveszélyesen megsebesítették, fél szemére megvakult. 2017-ben mutatták be A gyertya könnye című előadást, amely Sütő szövegeinek segítségével mutatja be az erdélyi magyarok sorsát két különböző nemzedék perspektívájából. A Pesti Vigadó Szó • Szín • Játék programsorozatának keretében Budapesten első alkalommal lesz látható a színdarab május 16-án a Sinkovits Imre Kamaraszínpadon, melynek kapcsán Kincses Elemér író-rendezővel beszélgettünk.
Sütő Andrással régről ismerték egymást, aki egy 1996-os interjúban azt nyilatkozta, szellemi rokonának tekinti önt. Hogyan találtak egymásra?
K. E.: Az édesanyám és Sütő András felesége a legjobb barátnők voltak. Sütő Andrással egy teljesen bensőséges viszony alakult ki kettőnk között, együtt jártunk horgászni, pisztrángot fogni körülbelül 30 évig. Az összes írásomat először ő nézte meg, a forráskötetemhez írt egy nagyon szép recenziót, és nyugodtan dicsekedhetem azzal, hogy baráti volt a kapcsolatunk. Rettenetes dolgokat is átéltem, például láttam őt a műtőasztalon. A pogrom idején a műtőben románul kérdeztem meg az orvosokat, hogy uraim, tudják, hogy önökre milyen felelősség hárul? Az egyik ezt válaszolta, immár magyarul: „tudjuk, Elemér”. De gyönyörűséges élményeim is vannak, például a Harag György által rendezett csodálatos, kolozsvári Egy lócsiszár virágvasárnapjában játszottam, és segédrendező is voltam. Ezen kívül rendeztem két Sütő-darabot, a Káin és Ábelt és Az ugató madarat, valamint Kilyén Ilkáék előadását, A gyertya könnyét, amit Sütő 90. születésnapja előtt egy nappal mutattunk be. Öntől hallom először, hogy Sütő András azt mondta, én a szellemi rokona vagyok, ennél nagyobb dicséretet nem lehet mondani egy írónak. Rendkívül melegszívű ember volt, és az esszéi is zseniálisak. A Perzsákat Hamvas Bélához tudnám hasonlítani, egészen kivételes magasságokat ért el. Külön fájdalom, hogy nem játsszuk őt annyiszor, amennyire megérdemelné, mint ahogy a nagyszerű Székely Jánost is alig-alig veszszük elő.
Ennek mi lehet az oka?
K. E.: Mindegyik nehéz, gondolati dráma, és most azt tapasztalom a baráti körömben, hogy az emberek szórakozni szeretnének ezekben a nehéz időkben. Hatalmas pofonokat adott a Teremtő az utóbbi időben az emberiségnek, két iszonyatos csapás ért bennünket: egy szörnyű betegség és egy borzalmas háború, és egyikre sem voltunk felkészülve. Nem gondolom, hogy erre közvetlenül reagálnia kell a színháznak, mert a színház feladata nem a direkt politizálás. Abszurd helyzet, furcsa szerepcsere, hogy a színház politizál, a politika meg színházat játszik. Mindenkinek azt kellene csinálnia, ami a feladata. Az sem feltétlenül jó, hogy egy erdélyi színház repertoárja pontosan olyan, mint egy budapesti avantgárd színházé, mert más a feladata. Az erdélyi magyar színházaknak elsősorban erdélyi, magyar és európai mércékhez kellene igazodniuk. Sütő András még mindig a mi szellemi vezérhajónk, legalább évente valamelyik erdélyi magyar színháznak műsorra kellene tűznie egy Sütő-darabot. Nekem nyugodt a lelkiismeretem, mert Székely Jánostól most játsszuk a Caligula helytartóját, illetve megrendeztem az Irgalmas hazugságot. Az igazi színházi előadás elgondolkodtat és katartikus élményt nyújt. Sajnos ritkán láttam katartikus hatású előadást az utóbbi 10 évben.
Hogyan jellemezné A gyertya könnye című előadást?
K. E.: Nagyon rég ismerem Kilyén Ilkát, sok rendezésemben szerepelt, a lánya, Ritziu Ilka Krisztina is rendkívüli tehetség, az előadás külön varázsa, hogy anya és lánya együtt játszik. Mindkettő remek színésznő, nagyszerűen énekelnek, és virtuóz módon táncolnak. Sütő szövege költőien gyönyörű, néhol drámai, politikai felhangokat is kénytelen elviselni. Freiburgtól Bernig és Szolokmától Székelyföldig több mint ötvenszer játszották. Vidám, átsüt rajta Sütő gyönyörűséges humora és szomorúsága, valamint a helytállás reménye is. Emberközeli előadás. Közel 160 darabot rendeztem egész életemben, emberi történeteket mesélek a regényeimben, az előadásaimban és a színdarabjaimban is. Azt hiszem, hogy az én utam az emberhez szól. Egyszer valakitől azt a visszajelzést kaptam, hogy ettől az előadástól megmelegedett a szíve – ennél szebbet nem is mondhatott volna. Én ezt az utat választottam, és jól érzem magam rajta. Tiszta lelkiismerettel végeztem, amit a sors rám mért.
Mást jelent a darab Budapesten, mint Erdélyben?
K. E.: Nem hiszem, hogy mást jelentene. Persze nem lehet elvárni a budapesti nézőtől, hogy például a nemzetiségeket érintő dolgokkal kapcsolatban ugyanaz fájjon neki, mint nekünk. Ha ebben az előadásban megütnek valakit, mert magyarul szólal meg, majd megütik még egyszer és még egyszer, ennek ellenére mégis magyarul beszél, itt nálunk ez jajkiáltás, vakmerő leírása egy olyan múltnak, amelynek az árnyai továbbra is fenyegetnek.
A fájdalom mellett megjelenik a remény is?
K. E.: Remélem. Szomorú derűvel jönnek ki a nézők, vagy pedig derűs szomorúsággal, a kettő hasonlít. Megígérem, hogy unatkozni biztosan nem fognak.
1980-tól a Ceausescu-rezsim betiltotta új színdarabjainak előadását, könyveit nem engedte megjelentetni. 1980 és 1990 között csak Magyarországon publikált. 1990. március 19-én a marosvásárhelyi magyarellenes pogrom során életveszélyesen megsebesítették, fél szemére megvakult. 2017-ben mutatták be A gyertya könnye című előadást, amely Sütő szövegeinek segítségével mutatja be az erdélyi magyarok sorsát két különböző nemzedék perspektívájából. A Pesti Vigadó Szó • Szín • Játék programsorozatának keretében Budapesten első alkalommal lesz látható a színdarab május 16-án a Sinkovits Imre Kamaraszínpadon, melynek kapcsán Kincses Elemér író-rendezővel beszélgettünk.
Sütő Andrással régről ismerték egymást, aki egy 1996-os interjúban azt nyilatkozta, szellemi rokonának tekinti önt. Hogyan találtak egymásra?
K. E.: Az édesanyám és Sütő András felesége a legjobb barátnők voltak. Sütő Andrással egy teljesen bensőséges viszony alakult ki kettőnk között, együtt jártunk horgászni, pisztrángot fogni körülbelül 30 évig. Az összes írásomat először ő nézte meg, a forráskötetemhez írt egy nagyon szép recenziót, és nyugodtan dicsekedhetem azzal, hogy baráti volt a kapcsolatunk. Rettenetes dolgokat is átéltem, például láttam őt a műtőasztalon. A pogrom idején a műtőben románul kérdeztem meg az orvosokat, hogy uraim, tudják, hogy önökre milyen felelősség hárul? Az egyik ezt válaszolta, immár magyarul: „tudjuk, Elemér”. De gyönyörűséges élményeim is vannak, például a Harag György által rendezett csodálatos, kolozsvári Egy lócsiszár virágvasárnapjában játszottam, és segédrendező is voltam. Ezen kívül rendeztem két Sütő-darabot, a Káin és Ábelt és Az ugató madarat, valamint Kilyén Ilkáék előadását, A gyertya könnyét, amit Sütő 90. születésnapja előtt egy nappal mutattunk be. Öntől hallom először, hogy Sütő András azt mondta, én a szellemi rokona vagyok, ennél nagyobb dicséretet nem lehet mondani egy írónak. Rendkívül melegszívű ember volt, és az esszéi is zseniálisak. A Perzsákat Hamvas Bélához tudnám hasonlítani, egészen kivételes magasságokat ért el. Külön fájdalom, hogy nem játsszuk őt annyiszor, amennyire megérdemelné, mint ahogy a nagyszerű Székely Jánost is alig-alig veszszük elő.
Ennek mi lehet az oka?
K. E.: Mindegyik nehéz, gondolati dráma, és most azt tapasztalom a baráti körömben, hogy az emberek szórakozni szeretnének ezekben a nehéz időkben. Hatalmas pofonokat adott a Teremtő az utóbbi időben az emberiségnek, két iszonyatos csapás ért bennünket: egy szörnyű betegség és egy borzalmas háború, és egyikre sem voltunk felkészülve. Nem gondolom, hogy erre közvetlenül reagálnia kell a színháznak, mert a színház feladata nem a direkt politizálás. Abszurd helyzet, furcsa szerepcsere, hogy a színház politizál, a politika meg színházat játszik. Mindenkinek azt kellene csinálnia, ami a feladata. Az sem feltétlenül jó, hogy egy erdélyi színház repertoárja pontosan olyan, mint egy budapesti avantgárd színházé, mert más a feladata. Az erdélyi magyar színházaknak elsősorban erdélyi, magyar és európai mércékhez kellene igazodniuk. Sütő András még mindig a mi szellemi vezérhajónk, legalább évente valamelyik erdélyi magyar színháznak műsorra kellene tűznie egy Sütő-darabot. Nekem nyugodt a lelkiismeretem, mert Székely Jánostól most játsszuk a Caligula helytartóját, illetve megrendeztem az Irgalmas hazugságot. Az igazi színházi előadás elgondolkodtat és katartikus élményt nyújt. Sajnos ritkán láttam katartikus hatású előadást az utóbbi 10 évben.
Hogyan jellemezné A gyertya könnye című előadást?
K. E.: Nagyon rég ismerem Kilyén Ilkát, sok rendezésemben szerepelt, a lánya, Ritziu Ilka Krisztina is rendkívüli tehetség, az előadás külön varázsa, hogy anya és lánya együtt játszik. Mindkettő remek színésznő, nagyszerűen énekelnek, és virtuóz módon táncolnak. Sütő szövege költőien gyönyörű, néhol drámai, politikai felhangokat is kénytelen elviselni. Freiburgtól Bernig és Szolokmától Székelyföldig több mint ötvenszer játszották. Vidám, átsüt rajta Sütő gyönyörűséges humora és szomorúsága, valamint a helytállás reménye is. Emberközeli előadás. Közel 160 darabot rendeztem egész életemben, emberi történeteket mesélek a regényeimben, az előadásaimban és a színdarabjaimban is. Azt hiszem, hogy az én utam az emberhez szól. Egyszer valakitől azt a visszajelzést kaptam, hogy ettől az előadástól megmelegedett a szíve – ennél szebbet nem is mondhatott volna. Én ezt az utat választottam, és jól érzem magam rajta. Tiszta lelkiismerettel végeztem, amit a sors rám mért.
Mást jelent a darab Budapesten, mint Erdélyben?
K. E.: Nem hiszem, hogy mást jelentene. Persze nem lehet elvárni a budapesti nézőtől, hogy például a nemzetiségeket érintő dolgokkal kapcsolatban ugyanaz fájjon neki, mint nekünk. Ha ebben az előadásban megütnek valakit, mert magyarul szólal meg, majd megütik még egyszer és még egyszer, ennek ellenére mégis magyarul beszél, itt nálunk ez jajkiáltás, vakmerő leírása egy olyan múltnak, amelynek az árnyai továbbra is fenyegetnek.
A fájdalom mellett megjelenik a remény is?
K. E.: Remélem. Szomorú derűvel jönnek ki a nézők, vagy pedig derűs szomorúsággal, a kettő hasonlít. Megígérem, hogy unatkozni biztosan nem fognak.