Atlasz, hanyatlasz 2022. június 02. / Fáy Miklós Velencében járok, teszem, amit ilyenkor szokás. Szobrok és képek, templomok és paloták. Víz, hullámok, furcsa fények, tükröződések. Meg amiben Velence egyedülálló: múlt, jelen és jövő egymás mellett, egymásra rímelve, az ember egy modern művet néz, amelyben a legmodernebb technikát használják föl, olyan anyagból készült a kép, amelyet hadi célokra fejlesztettek ki, egyetlen művész kapott csak engedélyt és kizárólagos jogosultságot a felhasználására. Furcsa módon éppen ez a kép, ez a technika segít, hogy jobban értsük, közelebb kerüljünk egy ötszázéves alkotáshoz. Vagy fordítva, a pillanatnyi, délutáni nap sávja húzódik végig egy Tintoretto-képen, és az ember azt kezdi el keresni, hogy Tintorettónak négyszázötven éve merről sütött a napja, amikor épp ezt a képet festette. Ábrándozás, idillezés. De mint minden idill, ez is rögtön önmaga ellen fordul, ahogy a boldog ember is azt érzi: biztosan valami tévedés van a dolgokban, ezt a boldogságot ő nem érdemelhette meg, hiszen nem tett érte semmit. Az idill esetében rögtön két kérdés kezd el piszkálódni. Az egyik így szól: szabad ezt? Szabad a Szent Márk téren galambokat etetnünk, miközben emberek éheznek? (A kérdés elméleti, a törvény szerint Velencében sem szabad galambokat etetnünk, bírság jár érte.) Másképp kérdem: nem irtózatos érzéketlenségre vall, ha mai, tegnapi, tegnapelőtti művészek munkáiban gyönyörködünk, mi­köz­ben épp semmi gyönyörködnivaló nincs a világban, vagy ha a világban van is, a teremtés koronájában biztosan nincs, hisz mással sem foglalkozik, mint a teremtés egyéb koronáit pusztítja. Meg minden egye­bet, állatokat, növényeket, házakat, amit csak ér. Mondhatjuk, hogy épp ez a művészet lényege, válaszolni, reagálni a világ jelenségeire, megmagyarázni, mi történik és miért. Velencében is megpróbálnak reagálni, a kétévente rendezett képzőművészeti mustra orosz pavilonját nem nyitották ki, az ukránok pedig egy nagy, puszta téren halmoztak föl homokzsákokat. Erről szól most az élet: menteni, védeni, amit lehet, de a művészet mentése egyet jelent a rejtéssel. Ha azt akarjuk, hogy az utánunk következők is láthassák a műtárgyat, ahhoz az kell, hogy mi magunk ne lássuk. Egy perc se kellett hozzá, és már nem tudom, hová lett az idill, amiben az előbb még olyan lelkiismeret-furdaltan sétálgattam. Pedig valahol itt van, az örökös dialektikában. Vagy annak egy kissé módosított változatában. Nem az éhség teszi élvezetessé a jóllakottságot, hanem az éhség réme. Nem a szépség ejti ámulatba az embert, hanem a hiányának a lehetősége. Az ember természetesen elutasítja azt, hogy másoknak azért legyen borzalmas az élete, hogy ő jobban tudjon örülni a magáénak, a gyakorlatban azonban mintha mégis így élnénk: örülünk, ha megússzuk. Örülünk, amíg megússzuk. Merthogy minden idill mellett ott van a másik kérdés is: meddig még?