Őszi hangok 2022. november 10. / Fáy Miklós Barátságos, derűs délután, döcög a dugó, szól az autórádió, Bartók, Muzsikáló délután. A mikrofonnál Kovács Sándor, épp Johann Strauss keringőjét ígéri, Carlos Kleiber fogja mindjárt vezényelni a Tavaszi hangokat. Szokás szerint a műsorvezető néhány mondatot hozzá is tesz a címhez, ezzel gazdagítva az élményt. Tavasz! – mondja. Bárcsak már ott tartanánk, de egyelőre csak egyre hidegebbek lesznek a napok. Szeptember vége van, tudom, ez az időszak Petőfit is a tél derére emlékeztette, de ő volt az a költő is, aki örülni tudott annak, hogy itt van az ősz, itt van újra. Mi meg egyre inkább úgy teszünk, mintha valahogy át kellene vészelnünk az évből ezt a néhány hónapot, mondjuk novembertől márciusig, akkor semmi jó nem történhet velünk, szél fúj, eső hull, jégen csúszunk, ha kimegyünk az utcára (érdekes, ilyenkor valahogy nem téma a globális fölmelegedés, pedig a városi jég is egyre ritkább jelenség). A legszigorúbban számolva is öt hónapig mást sem csinálunk, csak vágyakozunk a tavasz után. Ha pedig megjön, akkor rögtön a hőségre panaszkodunk, de ez már egy másik kérdés. A lényeg, hogy valamit biztosan elrontottunk, ha az életünk közel felét szorongással töltjük, jaj, jön a hideg, jön a sötét. Volt egy alkoholista ismerősöm, ő még tudott örülni a késő ősznek. Hát igen, a világosban megszólják az embert, ha öt órakor dülöngél az utcán, de itt az áldott november, észre se vesznek, nem is törődnek velem. Sajnos csak múlt időben beszélhetek róla, így aztán ez sem megoldás a depresszió ellen. Hogy is írja Kosztolányi? A körúton járkál a november, az utcaseprő, szegény, beteg ember, ki fütyürész az ablakunk alatt. Mintha tényleg volna valami ijesztő ebben a hónapban, már most is rosszul érezzük magunkat, és ki tudja, mi vár még ránk, ahogy fordul az év, és még az utolsó derűs pillanat, a karácsony is elmúlik. De ha már költőket kérdezgetünk, forduljunk a klasszikusokhoz. Horatius is ijedten nézte a havas hegycsúcsot, a fagyban csikorgó fákat, de mindjárt volt néhány megoldási javaslata is. Az egyik a bor volt, de azt, a fentiek szomorú tudomásulvételével kihúzhatjuk a listáról. A másik ötlete a szerelem, amit az ember természetesen támogat, de ha tükörbe néz a nagy támogatás közben, látja, hogy ráőszült ifjú fejére a mogorva vénség. Hiába klasszikus Horatius, ötven fölött a szerelemről szóló sorai érvényüket veszítik. Vagy más értelmet kapnak, fiatalok, legyetek boldogok, mi majd elboldogulunk valahogy. De hogyan? Horatius csak annyit mond, hogy „hívnak a versenyek”. Nem mondja, miféle versenyek, nyilván nem alpesi műlesiklás, nem labdarúgó világbajnokság a sivatagban, de akkor mire gondolhat? Talán a művészetre. Nyilván neki nem állt a rendelkezésére akkora választék, mint nekünk, de értelmezzük kiterjesztően ezeket a versenyeket. A kegyeinkért versengenek színházak, mozik, koncertek, könyvek. Csak választanunk kell. És mivel bővében vagyunk a sötét óráknak, még az a rossz érzésünk sincs, hogy már harmadik órája nézem ezt az operát, pedig kint olyan gyönyörűen süt a nap. A sötétség a művészetek barátja. És a ba­rá­tunk barátja a mi barátunk is.