2022. december 07. / Flaisz János
Kováts Adél 2016 óta igazgatója a Radnóti Színháznak. Tavaly nem vállalt új szerepet, de az idei évadban két új darabot is próbál, mindkettő kortárs magyar ősbemutató. Arról beszélgettünk, milyen feladatok várnak rá színészként.
Hogyan érzed magadat mostanában színésznőként?
K. A.: Éhesen. Másfél éve nem próbáltam új darabot.
Szerencsére az idei évadban két új bemutatód is lesz: a Kályha Katiban a címszerepet alakítod, januárban pedig kezdődnek A vége próbái.
K. A.: Nagyon örülök, hogy a Radnóti Színházban lesz egy friss magyar dráma ősbemutatója. Szálinger Balázs drámájában Kályha Kati címszerep, de valójában ez egy társulati, közösségi darab, és nem Kályha Kati sorsa áll a dráma középpontjában. Ő egy magyar Kurázsi mama, aki a családja és a közösség motorjaként igyekszik mindenki életét a saját elvei, praktikuma és túlélési ösztönei alapján jól intézni, aztán hogy ez a másiknak jó-e, azzal már nem foglalkozik. Számára a megmaradás a tét. Erős személyiség, van benne egy kis vasladység is. A Kurázsi mamát már játszottam Zsótér rendezésében, amit nagyon szerettem. Bartis Attila nagyregényének adaptációja, A vége is ősbemutató lesz nálunk. Először dolgozom majd Nagy Péter Istvánnal, akinek ez lesz a harmadik munkája a Radnótiban. Ebben a 45 évet elmesélő előadásban többen több szerepet játszunk, ami egy teljesen más hozzáállást igényel, mint amikor egy lineáris történetvezetésű drámában kell egy karakterívet bemutatni.
Közel negyvenévnyi színházi múlttal a hátad mögött van még benned félsz vagy kétely új szerep megformálásakor?
K. A.: Nincs bennem félsz, ennyi évvel és nagyszerű szerepekkel a hátam mögött hiszem, hogy megtalálom, meg tudom teremteni a figurámat. A próbafolyamat lényege az az intenzív lelki folyamat, amelyben a személyiségem és a szerepé visszavonhatatlanul összeforr. Amikor elolvasom az adott színdarabot, azonnal lesz bennem egy kép a karakterről, ez egy impulzív dolog, ez egy kis parázs, ezt szeretem magamban őrizni; de teljesen nyitott vagyok a rendezői elképzelésre is. Bennem mindig munkálkodik a kétely, a belső kíváncsiság, a megújulás vágya, amitől még jobban meg lehet fejteni a karakteremet.
Jelenleg két olyan darabban (Futótűz, 10) is szerepelsz, amely közel jár a 100. előadásszámhoz. Egy ilyen hosszú szériánál nincs benned soha unalom?
K. A.: Nincs, mert ahogyan a próbafolyamat során, úgy az előadásoknál is ez az elvárás van magam felé: a belső kíváncsiság megtartása. Inkább tartok attól, hogy a partnerem szemében egyszer unalmat lássak. Egy előadás sosincs „kész” a premierre, és később is folyamatosan változik: befolyásolják az újabb próbafolyamatok, a magánéleti dolgok, az, hogy a rendező mennyire tartja karban. A Radnótiban fegyelmezettség van, idővel az előadások gazdagodnak, mélyülnek. Persze van, hogy egy előadás elfárad, elkopik, kimegy belőle a fényesség, ez általában akkor van, ha nem elég jó az alapanyag, nem azért, mert silány, hanem mert nincs benne annyi réteg. Ezért fontos a jó irodalmi anyag választása.
Az utóbbi időben ritkábban vállalsz külsős munkákat, de jelenleg egy hangoskönyvet készítesz, valamint nemrég forgattál egy rövidfilmet is.
K. A.: Valóban, az utóbbi években kevesebbszer tudok igent mondani külsős munkákra, de nagyon örültem, hogy ezeket most el tudtam vállalni. Hangoskönyvet szeretek csinálni, jó dolog. Ruff Orsolya Volt egy ház című könyve kifejezetten izgalmas. Egy napjainkban játszódó ifjúsági történet, amely visszakanyarodik a II. világháborúhoz, egy jó kis krimiszállal kiegészülve. Az Affrikáta rövidfilm pedig igazi szívügyemmé vált, Gyimesi Anna rendező kért fel erre a szerepre. Egy egyedülálló anyát játszom, akinek két lánya van, az egyikük mozgáskorlátozott. Egy tengerparti nyaralás utószezonján látjuk őket, de az anya itt sem tudja magát igazán elengedni. Ebből az állandó feszült állapotból sejtjük, hogy milyenek lehetnek a hétköznapjai, milyen hiányokkal küzd. Egy rendkívül beszűkült, sérült életet látunk. A világpremierre Szarajevóban került sor, ahol előző évben elnyerte a legjobb forgatókönyvnek járó díjat, novemberben pedig a Tallinn Black Nights Filmfesztiválon versenyez (szerk.: az interjú a filmfesztivál előtt készült). Nagyon érzékeny és fájdalmas film, és biztos vagyok benne, hogy témáját tekintve hasznos, mert többeket érint, mint gondolnánk.
Hogyan érzed magadat mostanában színésznőként?
K. A.: Éhesen. Másfél éve nem próbáltam új darabot.
Szerencsére az idei évadban két új bemutatód is lesz: a Kályha Katiban a címszerepet alakítod, januárban pedig kezdődnek A vége próbái.
K. A.: Nagyon örülök, hogy a Radnóti Színházban lesz egy friss magyar dráma ősbemutatója. Szálinger Balázs drámájában Kályha Kati címszerep, de valójában ez egy társulati, közösségi darab, és nem Kályha Kati sorsa áll a dráma középpontjában. Ő egy magyar Kurázsi mama, aki a családja és a közösség motorjaként igyekszik mindenki életét a saját elvei, praktikuma és túlélési ösztönei alapján jól intézni, aztán hogy ez a másiknak jó-e, azzal már nem foglalkozik. Számára a megmaradás a tét. Erős személyiség, van benne egy kis vasladység is. A Kurázsi mamát már játszottam Zsótér rendezésében, amit nagyon szerettem. Bartis Attila nagyregényének adaptációja, A vége is ősbemutató lesz nálunk. Először dolgozom majd Nagy Péter Istvánnal, akinek ez lesz a harmadik munkája a Radnótiban. Ebben a 45 évet elmesélő előadásban többen több szerepet játszunk, ami egy teljesen más hozzáállást igényel, mint amikor egy lineáris történetvezetésű drámában kell egy karakterívet bemutatni.
Közel negyvenévnyi színházi múlttal a hátad mögött van még benned félsz vagy kétely új szerep megformálásakor?
K. A.: Nincs bennem félsz, ennyi évvel és nagyszerű szerepekkel a hátam mögött hiszem, hogy megtalálom, meg tudom teremteni a figurámat. A próbafolyamat lényege az az intenzív lelki folyamat, amelyben a személyiségem és a szerepé visszavonhatatlanul összeforr. Amikor elolvasom az adott színdarabot, azonnal lesz bennem egy kép a karakterről, ez egy impulzív dolog, ez egy kis parázs, ezt szeretem magamban őrizni; de teljesen nyitott vagyok a rendezői elképzelésre is. Bennem mindig munkálkodik a kétely, a belső kíváncsiság, a megújulás vágya, amitől még jobban meg lehet fejteni a karakteremet.
Jelenleg két olyan darabban (Futótűz, 10) is szerepelsz, amely közel jár a 100. előadásszámhoz. Egy ilyen hosszú szériánál nincs benned soha unalom?
K. A.: Nincs, mert ahogyan a próbafolyamat során, úgy az előadásoknál is ez az elvárás van magam felé: a belső kíváncsiság megtartása. Inkább tartok attól, hogy a partnerem szemében egyszer unalmat lássak. Egy előadás sosincs „kész” a premierre, és később is folyamatosan változik: befolyásolják az újabb próbafolyamatok, a magánéleti dolgok, az, hogy a rendező mennyire tartja karban. A Radnótiban fegyelmezettség van, idővel az előadások gazdagodnak, mélyülnek. Persze van, hogy egy előadás elfárad, elkopik, kimegy belőle a fényesség, ez általában akkor van, ha nem elég jó az alapanyag, nem azért, mert silány, hanem mert nincs benne annyi réteg. Ezért fontos a jó irodalmi anyag választása.
Az utóbbi időben ritkábban vállalsz külsős munkákat, de jelenleg egy hangoskönyvet készítesz, valamint nemrég forgattál egy rövidfilmet is.
K. A.: Valóban, az utóbbi években kevesebbszer tudok igent mondani külsős munkákra, de nagyon örültem, hogy ezeket most el tudtam vállalni. Hangoskönyvet szeretek csinálni, jó dolog. Ruff Orsolya Volt egy ház című könyve kifejezetten izgalmas. Egy napjainkban játszódó ifjúsági történet, amely visszakanyarodik a II. világháborúhoz, egy jó kis krimiszállal kiegészülve. Az Affrikáta rövidfilm pedig igazi szívügyemmé vált, Gyimesi Anna rendező kért fel erre a szerepre. Egy egyedülálló anyát játszom, akinek két lánya van, az egyikük mozgáskorlátozott. Egy tengerparti nyaralás utószezonján látjuk őket, de az anya itt sem tudja magát igazán elengedni. Ebből az állandó feszült állapotból sejtjük, hogy milyenek lehetnek a hétköznapjai, milyen hiányokkal küzd. Egy rendkívül beszűkült, sérült életet látunk. A világpremierre Szarajevóban került sor, ahol előző évben elnyerte a legjobb forgatókönyvnek járó díjat, novemberben pedig a Tallinn Black Nights Filmfesztiválon versenyez (szerk.: az interjú a filmfesztivál előtt készült). Nagyon érzékeny és fájdalmas film, és biztos vagyok benne, hogy témáját tekintve hasznos, mert többeket érint, mint gondolnánk.