Rendeltetésszerű 2023. március 30. / Fáy Miklós Itt vannak körülöttünk ezek a csodálatos, kultúrahordozó tárgyak, amelyeknek más dolguk sincs, mint hogy közvetítsenek. A könyvekre és lemezekre gondolok, amelyeket azért hoztak létre, hogy harcoljanak az idő múlása ellen, hogy ne kelljen tudomásul vennünk a nagy szellemek halálát, úgy értem, a halálukat, persze, tudomásul vesszük, de van belőlük valami ércnél maradandóbb, papírra nyomott gondolatok, barázdákban vagy bitekben rögzített dallamok. Az ember szinte kötelességének érzi, hogy körbevegye magát ezekkel a tárgyakkal, különösen akkor, ha a tár­gyak maguk mostoha sorsúnak látszanak. Kevés nagyobb gyönyörűség van, mint adni még egy lehe­tőséget egy könyvnek, rábukkanni az antikváriumban vagy az utcai szekereken, látni, hogy előző gazdája ki sem nyitotta, csak hevert a polcon, ahogy írója hever a sírban, együtt várják a feltámadást. És a magunk részéről biztosítjuk is a feltámadást, legalább a könyv számára, belelapozunk, tetszik, mennyit kérnek érte, egy fagyi árát, annyit biztosan megér. Gyere, te könyv, lakjál ezentúl nálunk. De hogyan tovább? Nemrég a zenei antikváriumban jártam, hatalmas dobozokban állnak a vinyl lemezek, kevésbé hatalmas dobozokban a CD-k, kéjes örömmel kezdtem meg a szemezgetést, hiszen a CD a jelenlegi tudásunk szerint nem romlik, ha használt is, nem kell félni a pattogástól, a tű nem akad el, épp abban az élményben fogunk részesülni, mint egykori tulajdonosa, csak az élményért jóval alacsonyabb árat fogunk fizetni. Az ember máris nagy spekulánsnak érzi magát, akinek kezében minden szépséggé és jósággá változik. Csak egy idő után tűnik föl, hogy ezek a lemezek nem is használtak. Legalábbis a szó eredeti értelmében. Valakié voltak, ennek megfelelően alacsonyabb is az áruk, de nagy hányadukon sértetlen a celofánborítás, soha ki nem bontották a dobozukból. Persze ismerős az érzés, az ember meglátja, megveszi, nem teszi föl rögtön, mert épp nincs rá ideje, épp nincs rá kedve, épp valami másban van benne, de eljön majd az ideje. Aztán nem jön el az ideje. Van, akinek soha nem jön el az ideje, mert láthatóan egy hagyaték maradványait nézegetem, a tulajdonos meghalt, az örökösök nem szeretik a zenét, vagy szeretik, de már új formátumokon hallgatják, a sok lemez meg foglalja a helyet, gyűjti a port, elviszik hát az antikváriumba. Ijedten gondolok a saját kicsomagolatlan lemezeimre. Meg a kicsomagoltakra is, amelyeket épp csak föltettem, de nem kellő figyelemmel hallgattam, aha, igen, szép, egy nap majd rendesen végighallgatom. Még mindig nem jött el az az egy nap. Csalóka a látszat, hogy a művészet a pénzünket kéri. Nem törődik nagyon vele. A művészet, a szépség vagy a kultúra az időnket akarja. Nem viszonzás nélkül, hiszen a végén mi érezzük majd, hogy akkor töltöttük a legértelmesebben az időnket, amikor olvastunk, zenét hallgattunk, múzeumban járkáltunk. De oda kell adni a perceket, félórákat, órákat, mert semmiért nem kapunk semmit.