2023. Április 21. / Albert Mária
Ünnepi hangverseny, nagyszabású turnéprogram, világhírű vendégművészek, bővülő repertoár, felismerhetően karakteres hangzás – idén 60 éves a Liszt Ferenc Kamarazenekar (LFKZ). Az együttes élére 2020-ban új művészeti vezető, Várdai István csellóművész érkezett, a zenekart
működtető alapítvány irányítását pedig Körmendy-Ékes Judit vette át. Vele beszélgettünk az évfordulóról és a jövőről.
K.-É. J.: Az a zenei tradíció, amit az együttes – akkor, 1963 tavaszán, igen fiatal – alapítói teremtettek, majd évtizedeken át folyamatosan csiszoltak, fejlesztettek, feltétlenül megőrzendő. Az élet természetes velejárójaként azonban az évek elteltével több szólamból távoztak muzsikusok, helyükre új zenészek léptek. A kor követelményei, különösen az utóbbi esztendőkben, jelentősen megváltoztak, és nekünk meg kell felelnünk az új kihívásoknak. Előnyös pozíció, hogy a zenekar nevét, azt a márkát, amit képvisel, nem felejtették el sem itthon, sem külföldön. A mi feladatunk tehát az, hogy életben tartsuk hagyományainkat, amelyekben hallgatóink megtalálják a régi értékeket, de mellette a törzsközönséghez csatlakozó friss publikumnak is új és vonzó programokat kell nyújtanunk.
Az új vezetői team épp csak fölállt a startvonalra, jött a covid...
K.-É. J.: Nem tarthattunk ugyan nyilvános hangversenyeket, de „négyszemközt” elárulhatom, hogy ezzel mi tulajdonképpen egy kis időt is nyertünk. De senki se higgye, hogy lustálkodott volna a zenekar! Várdai István belevetette magát a közös munkába, erős tempót diktálva dolgozott az együttessel, csak épp nem a közönség szeme előtt. Mivel szabadabban gazdálkodhattunk az időnkkel és az energiáinkkal, lehetőségünk adódott egy-egy pillanatra megállni, gondolkozni, távlatból ránézni a dolgokra. Nem a megszokott, olykor feszített működés mellett kezdhettük el megalapozni, a zenészekkel megismertetni és elfogadtatni azt a hosszú távú üzleti stratégiát, aminek a zöme már a zsebünkben volt, amikor arra a bizonyos startvonalra felálltunk.
Például?
K.-É. J.: Kidolgoztuk azt a rendszert, amelybe beépült egyebek között a zenekar fiatalítása és az utánpótlásnevelés, jelesül a Mesterjáték program, ami a zeneakadémistákkal való együttműködést jelenti. A fiatal közönség megszólítása is idetartozik, nem elég a távolból kommunikálni feléjük, a számukra üres szólamok nem pótolják az élő benyomásokat, be kell őket csábítani a koncertterembe, ha nem jönnek, el kell menni hozzájuk az iskolába, a szülőkhöz. Ez nagyon hosszú és nagy odaadást, rengeteg türelmet igénylő folyamat, amit ugyancsak a stratégiánk elemének tartunk. Egyszer a családommal Svájcban síeltünk. A panzió foyer-jában állt egy kisebb zongora, esténként a vendégek le-leültek és játszottak, ki valami Chopint, ki slágert. Csak lazán, kedvtelésből, a sokat emlegetett polgári éthosz jegyében. Ez nagyon mélyen érintett, hiszen a zeneiskoláink még mindig nagyszerűek, Közép-Európában talán a legjobbak. Fontos lenne megérteni, hogy az ezekből kikerülő fiatalokkal miért nem találkozunk később? Természetesen nem mindenki válik művésszé, nem is ez a cél. De a többiek, ha felnőnek, vajon miért nem látogatják a klasszikus zenei koncerteket?
Ennek megértéséhez számos új kutatást kellene elvégezni. A jó emlékű koncertszervező, Strém Kálmán anno nagy visszhangot keltett tanulmányaiban (Hol vannak a magyar vonósok?, Lemorzsolódás a zeneiskolákban) foglalkozott először ilyen felvetésekkel. Azóta talán már két emberöltő is eltelt.
K.-É. J.: Mi megtettük az első szükséges lépéseket a zenekar piaci helyzetének és célközönségének felmérésével kapcsolatban. Elvégeztettünk egy kutatást, mert tudni akartuk, hogy kikkel versenyezünk a piacon. Több mint hatezer koncerthelyszínt vizsgáltunk meg, számba vettük, hogy egy adott színpadon ki mit játszott, és az milyen jegyárbevételt hozott. Nagyon komoly munkát fektettünk a felmérésekbe. A szakmai perfekció mindig alapvető volt, de évtizedekkel ezelőtt a nemzetközi kapcsolatok itt és külföldön is jószerivel a barátságon, az ismeretségeken alapultak. Ma ellenben csak professzionálisan lehet már működni. Számunkra hatalmas előrelépést jelentett, hogy a világ egyik legrangosabb ügynöksége, a HarrisonParrott vállalta, hogy képvisel minket. Azt persze meg kell említenem, hogy a zenekarnak szüksége volt és van István kapcsolatrendszerére, mert igen rövid idő alatt kellett egyszerre több dolgot is megtenni. A hírnevünk ugyan csorbítatlan volt, de e mögé a „cégtábla” mögé tartalmat kellett illeszteni, visszanyerni a korábbi széles körű elfogadottságot, és mindjárt a következő lépcsőfokra lépni. Ez az év már megtelt turnéprogramokkal, ahogy mondják: cipőkanállal szorítjuk be az újabb koncerteket.
Az együttes belső kohéziója hogy alakult?
K.-É. J.: A kohézió, úgy érzem, erősödött, hiszen a művészeti vezetés egy átgondolt és megalapozott stratégia mentén dolgozik. A koncertmester, Tfirst Péter és Várdai István között is nagyon termékeny az együttműködés, akár hosszú művészi viták árán, de végül mindig konszenzussal.
Nem csak az alapítás évfordulója kerek szám.
K.-É. J.: István csellója, az Ex du Pré-Harrell Stradivarius éppen idén 350 éves. Úgy tudni, hogy 1673-ban készítette a cremonai Antonio Stradivari. És milyen érdekes, tervben van egy fellépésünk Cremonában. Megyünk az Enescu Fesztiválra Romániába, készülünk Brazíliába, Chilébe és Peruba is. Játszunk olyan műveket, amelyeknek szerzőihez is valamilyen kerek évforduló kötődik. A marketingértékén túl a repertoár folyamatos bővítése áll a műsorösszeállítások és turnéprogramok mögött. A zenekar hangzása egyedi, felismerhető, összetéveszthetetlen, ezt meg kell tartani, minden műsorban megtalálhatók a régi, karakteres darabok mellett az újdonságok is, folyamatosan bővül a zenekar repertoárja.
Milyen az együttes hangszerállománya?
K.-É. J.: Az elmúlt három évben, a zenekar fennállása során először, kaptunk akkora állami támogatást, hogy új hangszereket tudjunk venni. A stratégiánk egyik fontos pontja volt ez a kérdés. Lebonyolítottunk két európai szintű közbeszerzést, jelentősen javult a hangszerpark. Az én álmom, hogy a koncertmester kezében egy igazi mesterhangszer legyen. Remélem, nem kell sokáig várnunk, hogy ez a vágyunk beteljesüljön.
(X)
működtető alapítvány irányítását pedig Körmendy-Ékes Judit vette át. Vele beszélgettünk az évfordulóról és a jövőről.
K.-É. J.: Az a zenei tradíció, amit az együttes – akkor, 1963 tavaszán, igen fiatal – alapítói teremtettek, majd évtizedeken át folyamatosan csiszoltak, fejlesztettek, feltétlenül megőrzendő. Az élet természetes velejárójaként azonban az évek elteltével több szólamból távoztak muzsikusok, helyükre új zenészek léptek. A kor követelményei, különösen az utóbbi esztendőkben, jelentősen megváltoztak, és nekünk meg kell felelnünk az új kihívásoknak. Előnyös pozíció, hogy a zenekar nevét, azt a márkát, amit képvisel, nem felejtették el sem itthon, sem külföldön. A mi feladatunk tehát az, hogy életben tartsuk hagyományainkat, amelyekben hallgatóink megtalálják a régi értékeket, de mellette a törzsközönséghez csatlakozó friss publikumnak is új és vonzó programokat kell nyújtanunk.
Az új vezetői team épp csak fölállt a startvonalra, jött a covid...
K.-É. J.: Nem tarthattunk ugyan nyilvános hangversenyeket, de „négyszemközt” elárulhatom, hogy ezzel mi tulajdonképpen egy kis időt is nyertünk. De senki se higgye, hogy lustálkodott volna a zenekar! Várdai István belevetette magát a közös munkába, erős tempót diktálva dolgozott az együttessel, csak épp nem a közönség szeme előtt. Mivel szabadabban gazdálkodhattunk az időnkkel és az energiáinkkal, lehetőségünk adódott egy-egy pillanatra megállni, gondolkozni, távlatból ránézni a dolgokra. Nem a megszokott, olykor feszített működés mellett kezdhettük el megalapozni, a zenészekkel megismertetni és elfogadtatni azt a hosszú távú üzleti stratégiát, aminek a zöme már a zsebünkben volt, amikor arra a bizonyos startvonalra felálltunk.
Például?
K.-É. J.: Kidolgoztuk azt a rendszert, amelybe beépült egyebek között a zenekar fiatalítása és az utánpótlásnevelés, jelesül a Mesterjáték program, ami a zeneakadémistákkal való együttműködést jelenti. A fiatal közönség megszólítása is idetartozik, nem elég a távolból kommunikálni feléjük, a számukra üres szólamok nem pótolják az élő benyomásokat, be kell őket csábítani a koncertterembe, ha nem jönnek, el kell menni hozzájuk az iskolába, a szülőkhöz. Ez nagyon hosszú és nagy odaadást, rengeteg türelmet igénylő folyamat, amit ugyancsak a stratégiánk elemének tartunk. Egyszer a családommal Svájcban síeltünk. A panzió foyer-jában állt egy kisebb zongora, esténként a vendégek le-leültek és játszottak, ki valami Chopint, ki slágert. Csak lazán, kedvtelésből, a sokat emlegetett polgári éthosz jegyében. Ez nagyon mélyen érintett, hiszen a zeneiskoláink még mindig nagyszerűek, Közép-Európában talán a legjobbak. Fontos lenne megérteni, hogy az ezekből kikerülő fiatalokkal miért nem találkozunk később? Természetesen nem mindenki válik művésszé, nem is ez a cél. De a többiek, ha felnőnek, vajon miért nem látogatják a klasszikus zenei koncerteket?
Ennek megértéséhez számos új kutatást kellene elvégezni. A jó emlékű koncertszervező, Strém Kálmán anno nagy visszhangot keltett tanulmányaiban (Hol vannak a magyar vonósok?, Lemorzsolódás a zeneiskolákban) foglalkozott először ilyen felvetésekkel. Azóta talán már két emberöltő is eltelt.
K.-É. J.: Mi megtettük az első szükséges lépéseket a zenekar piaci helyzetének és célközönségének felmérésével kapcsolatban. Elvégeztettünk egy kutatást, mert tudni akartuk, hogy kikkel versenyezünk a piacon. Több mint hatezer koncerthelyszínt vizsgáltunk meg, számba vettük, hogy egy adott színpadon ki mit játszott, és az milyen jegyárbevételt hozott. Nagyon komoly munkát fektettünk a felmérésekbe. A szakmai perfekció mindig alapvető volt, de évtizedekkel ezelőtt a nemzetközi kapcsolatok itt és külföldön is jószerivel a barátságon, az ismeretségeken alapultak. Ma ellenben csak professzionálisan lehet már működni. Számunkra hatalmas előrelépést jelentett, hogy a világ egyik legrangosabb ügynöksége, a HarrisonParrott vállalta, hogy képvisel minket. Azt persze meg kell említenem, hogy a zenekarnak szüksége volt és van István kapcsolatrendszerére, mert igen rövid idő alatt kellett egyszerre több dolgot is megtenni. A hírnevünk ugyan csorbítatlan volt, de e mögé a „cégtábla” mögé tartalmat kellett illeszteni, visszanyerni a korábbi széles körű elfogadottságot, és mindjárt a következő lépcsőfokra lépni. Ez az év már megtelt turnéprogramokkal, ahogy mondják: cipőkanállal szorítjuk be az újabb koncerteket.
Az együttes belső kohéziója hogy alakult?
K.-É. J.: A kohézió, úgy érzem, erősödött, hiszen a művészeti vezetés egy átgondolt és megalapozott stratégia mentén dolgozik. A koncertmester, Tfirst Péter és Várdai István között is nagyon termékeny az együttműködés, akár hosszú művészi viták árán, de végül mindig konszenzussal.
Nem csak az alapítás évfordulója kerek szám.
K.-É. J.: István csellója, az Ex du Pré-Harrell Stradivarius éppen idén 350 éves. Úgy tudni, hogy 1673-ban készítette a cremonai Antonio Stradivari. És milyen érdekes, tervben van egy fellépésünk Cremonában. Megyünk az Enescu Fesztiválra Romániába, készülünk Brazíliába, Chilébe és Peruba is. Játszunk olyan műveket, amelyeknek szerzőihez is valamilyen kerek évforduló kötődik. A marketingértékén túl a repertoár folyamatos bővítése áll a műsorösszeállítások és turnéprogramok mögött. A zenekar hangzása egyedi, felismerhető, összetéveszthetetlen, ezt meg kell tartani, minden műsorban megtalálhatók a régi, karakteres darabok mellett az újdonságok is, folyamatosan bővül a zenekar repertoárja.
Milyen az együttes hangszerállománya?
K.-É. J.: Az elmúlt három évben, a zenekar fennállása során először, kaptunk akkora állami támogatást, hogy új hangszereket tudjunk venni. A stratégiánk egyik fontos pontja volt ez a kérdés. Lebonyolítottunk két európai szintű közbeszerzést, jelentősen javult a hangszerpark. Az én álmom, hogy a koncertmester kezében egy igazi mesterhangszer legyen. Remélem, nem kell sokáig várnunk, hogy ez a vágyunk beteljesüljön.
(X)