2023. Április 22. / Ungvári Judit
Utópia, sci-fi, filozófia, látomás az emberiség jövőjéről – egy egészen különleges kortárs darabot mutatott be 2023. március 10-én a Nemzeti Színház. Kirill Fokin Rex című műve egy későbbi században játszódik, amikor az emberiség – a darab főszereplőjének köszönhetően – egyetlen
államban kovácsolódott össze. Ez a főszereplő azonban nagy árat fizetett mindezért. A kétségek között vívódó, életét, minden cselekedetét mérlegelő főhőst Horváth Lajos Ottó kelti életre a produkcióban, amely a szentpétervári Alekszandrinszkij Színház vezetője, Valerij Fokin rendezésében látható. Horváth Lajos Ottó már nem először dolgozik a rendezővel.
H. L. O.: 2016-ban a Krokodilus című darabban már dolgoztunk együtt Valerij Fokinnal. Nagyon érződik, hogy egy egészen más színházi iskolából jön, őt inkább Mejerhold követőjének lehet mondani, mint Sztanyiszlavszkijénak, akinek módszerét a magyar színházak is használják. Persze nem teljesen ismeretlen ez nekünk sem, legfeljebb szokatlan. A szcenikai megoldásokban, a látványban, a színész elhelyezésében, nagyon sok mindenben másként „működik”.
A Krokodilus egy klasszikus Dosztojevszkij-írásból készült, ez pedig egy kortárs mű, méghozzá a rendező fiának, Kirill Fokinnak a darabja. Melyikkel volt könnyebb dolgoznia?
H. L. O.: A Dosztojevszkij-novella, amiből az az előadás készült, szinte teljesen ismeretlen, tehát ebből a szempontból a kortárs darab sokkal könnyebb, hiszen mai problémákról szól, még akkor is, ha sci-fi környezetben dolgozza is föl. Nagyon mai, sőt, igazán húsbavágó problémák ezek, és nemcsak az orosz-ukrán háború okán (a háborús helyzet a darabban is megjelenik), hanem már korábbról itt feszülnek. A globalizáció vagy annak elutasítása most is körülöttünk van, ezt a hátteret festi fel a darab is, csak a jövőbe vetítve. Ezzel nem nehéz azonosulni, hiszen a problémakör benne van a mostani mindennapjainkban.
2021-ben jelent meg ez a mű, tehát az orosz-ukrán háború előtt, de szinte kísértetiesen villant föl olyan konfliktusokat, amelyek azóta hátborzongató valósággá váltak. Milyen gondolatokkal szembesítette Önt ez a darab?
H. L. O.: Valerij Fokin elmesélte, számára is kísérteties, hogy olyan témákkal foglalkozott az utóbbi időkben, amelyek mintegy jóslatszerűen látszanak megvalósulni a világban. Amikor elkezdtünk ezzel dolgozni, akkor nyilván beszéltünk arról, hogy milyen háttere van ennek, ugyanakkor nekem ennek a konkrét szereplőnek a személyes problémájára kellett fókuszálnom. Ez röviden annyi, hogy ez a bizonyos Leewei Kaplan mérlegre teszi az életét, vajon helyes volt-e mindaz, amit tett, illetve, megérte-e az áldozat, amit hozott. Ezek a dilemmák akár egy művész dilemmái is lehetnek, és még nagyon sokan kérdezhetik meg maguktól, érdemes volt-e feláldozniuk bizonyos dolgokat a céljaikért. Itt, ebben a politikai sci-fiben egy olyan nagy hatalmú embert látunk magunk előtt, aki megvalósította a világegység hatalmas eszményét. A nagy célért folyó harcban viszont mindent elveszített, feláldozta a személyes boldogságát. A darabbéli szituáció a nagy politikai ideát megvalósító hős számvetése az élettel, ebben a helyzetben ő már az emberiség és a saját történetének is foglya. Színészként – Valerij Fokin segítségével – igyekszem megfogni ennek a bizonyos nézőpontból hősies, ám valójában tragikus sorsnak a fordulópontjait, amelyek lényegében nem mások, mintha például Macbeth drámáját próbálnám feltérképezni.
Az utóbbi időszakban nagyon megtalálták ezek a „számvető”, nagy, tragikus figurák, legutóbb az Agónban is hasonló szerepet játszott. Nem teher ez? Vagy szereti ezeket a kihívásokat?
H. L. O.: Nemcsak az utóbbi időszakban találnak meg ezek a szerepek, ez sokkal régebbre nyúlik vissza. Hasonló szerepeket kaptam például korábban a Boldogságlabirintusban vagy a Szeszélyes nyárban. Valahogy mindig ilyen próbatételeket rónak rám a rendezők. Szeretem persze ezeket a kihívásokat, de még senki nem gondolt arra, hogy talán egy vígjátékban is jól tudnék működni. Azt hiszem, érdemes lenne kipróbálni...
államban kovácsolódott össze. Ez a főszereplő azonban nagy árat fizetett mindezért. A kétségek között vívódó, életét, minden cselekedetét mérlegelő főhőst Horváth Lajos Ottó kelti életre a produkcióban, amely a szentpétervári Alekszandrinszkij Színház vezetője, Valerij Fokin rendezésében látható. Horváth Lajos Ottó már nem először dolgozik a rendezővel.
H. L. O.: 2016-ban a Krokodilus című darabban már dolgoztunk együtt Valerij Fokinnal. Nagyon érződik, hogy egy egészen más színházi iskolából jön, őt inkább Mejerhold követőjének lehet mondani, mint Sztanyiszlavszkijénak, akinek módszerét a magyar színházak is használják. Persze nem teljesen ismeretlen ez nekünk sem, legfeljebb szokatlan. A szcenikai megoldásokban, a látványban, a színész elhelyezésében, nagyon sok mindenben másként „működik”.A Krokodilus egy klasszikus Dosztojevszkij-írásból készült, ez pedig egy kortárs mű, méghozzá a rendező fiának, Kirill Fokinnak a darabja. Melyikkel volt könnyebb dolgoznia?
H. L. O.: A Dosztojevszkij-novella, amiből az az előadás készült, szinte teljesen ismeretlen, tehát ebből a szempontból a kortárs darab sokkal könnyebb, hiszen mai problémákról szól, még akkor is, ha sci-fi környezetben dolgozza is föl. Nagyon mai, sőt, igazán húsbavágó problémák ezek, és nemcsak az orosz-ukrán háború okán (a háborús helyzet a darabban is megjelenik), hanem már korábbról itt feszülnek. A globalizáció vagy annak elutasítása most is körülöttünk van, ezt a hátteret festi fel a darab is, csak a jövőbe vetítve. Ezzel nem nehéz azonosulni, hiszen a problémakör benne van a mostani mindennapjainkban.
2021-ben jelent meg ez a mű, tehát az orosz-ukrán háború előtt, de szinte kísértetiesen villant föl olyan konfliktusokat, amelyek azóta hátborzongató valósággá váltak. Milyen gondolatokkal szembesítette Önt ez a darab?
H. L. O.: Valerij Fokin elmesélte, számára is kísérteties, hogy olyan témákkal foglalkozott az utóbbi időkben, amelyek mintegy jóslatszerűen látszanak megvalósulni a világban. Amikor elkezdtünk ezzel dolgozni, akkor nyilván beszéltünk arról, hogy milyen háttere van ennek, ugyanakkor nekem ennek a konkrét szereplőnek a személyes problémájára kellett fókuszálnom. Ez röviden annyi, hogy ez a bizonyos Leewei Kaplan mérlegre teszi az életét, vajon helyes volt-e mindaz, amit tett, illetve, megérte-e az áldozat, amit hozott. Ezek a dilemmák akár egy művész dilemmái is lehetnek, és még nagyon sokan kérdezhetik meg maguktól, érdemes volt-e feláldozniuk bizonyos dolgokat a céljaikért. Itt, ebben a politikai sci-fiben egy olyan nagy hatalmú embert látunk magunk előtt, aki megvalósította a világegység hatalmas eszményét. A nagy célért folyó harcban viszont mindent elveszített, feláldozta a személyes boldogságát. A darabbéli szituáció a nagy politikai ideát megvalósító hős számvetése az élettel, ebben a helyzetben ő már az emberiség és a saját történetének is foglya. Színészként – Valerij Fokin segítségével – igyekszem megfogni ennek a bizonyos nézőpontból hősies, ám valójában tragikus sorsnak a fordulópontjait, amelyek lényegében nem mások, mintha például Macbeth drámáját próbálnám feltérképezni.
Az utóbbi időszakban nagyon megtalálták ezek a „számvető”, nagy, tragikus figurák, legutóbb az Agónban is hasonló szerepet játszott. Nem teher ez? Vagy szereti ezeket a kihívásokat?
H. L. O.: Nemcsak az utóbbi időszakban találnak meg ezek a szerepek, ez sokkal régebbre nyúlik vissza. Hasonló szerepeket kaptam például korábban a Boldogságlabirintusban vagy a Szeszélyes nyárban. Valahogy mindig ilyen próbatételeket rónak rám a rendezők. Szeretem persze ezeket a kihívásokat, de még senki nem gondolt arra, hogy talán egy vígjátékban is jól tudnék működni. Azt hiszem, érdemes lenne kipróbálni...