A könnyűség szépsége 2023. május 04. / Fáy Miklós A művészet könnyű. Tudom, nem ezt szokás mondani, inkább a súlyról, nehézségről, kínokról, a magányban elsírt könnyekről és az izzadságról szokás elmélkedni. A művész, mint valami bűnbak, viszi a hátán az emberiség bűneit. Nem is a bűneit, de a szenvedéseit, amit mi, nézők, hallgatók, befogadók megélni gyávák vagyunk, azt a művész megteszi helyettünk. Pokolra száll, és aztán elmeséli, mit látott. Nekünk csak a belépőjegyet kell megváltani. Nem tudom. Nem hiszem. Eszembe jut Richard Strauss, akinek egy zeneszerző panaszkodott, mennyit kínlódik az üres partitúra fölött, mennyi meddő óra kell öt perc kreativitáshoz, gürcöl, szenved, harcol, míg végre leírja azt a kottafejet az ötvonalas papírra. Strauss csak hallgatta elgondolkodva, aztán azt mondta: talán akkor ne csinálja. Ne komponáljon. Ugye, hogy igaza van? De ha a művészet fizikai tulajdonságait nézzük: akkor is könnyű. Egyszer a kezembe adtak egy Szinyei-képet, fogjam csak meg egy pillanatra. Nem voltam fölkészülve rá, egy pillanat alatt felszökött a vérnyomásom, jaj, a mester közelléte, jaj, csak el ne ejtsem, de ahogy nálam volt a kép, megnyugodtam. Könnyű. Sokkal könnyebb, mint amilyennek képzelné az ember. Nyilván ha a Majális esik az ember lábujjára a keret sarkával, az nem ennyire könnyű, de maga a Majális minden megkom­po­nált­sága ellenére vagy épp azzal nem a levegősség, természetesség, könnyedség mintapéldánya? Egy balett-táncosban mit értékelünk? Az izmok feszülését, a csepegő verejtéket, a sérülés közelségét vagy a szabadságot, a gravitáció cáfolatát, és hogy az ember tényleg képes szárnyalni testben is? Az amerikai hegedűművész, Hilary Hahn indított egy sorozatot, 100 Days of Practice címmel. Mindennap fogja a telefonját, és fölvesz vele egypercnyi anyagot, ahogy gyakorol. A filmecskét aztán fölteszi minden lehetséges közösségi oldalra. Van köztük mindenféle gyakorlási jelenet, sima küszködés egy-egy ne­he­zebb frázissal, új húrok bejáratása, ujjak bemelegítése koncert előtt. Hahn 43 éves, két gyermek édes­any­ja, így aztán olyan felvétel is van, hogy ő játszana, de közben szól a gyerekhang is, hagyja a dagadt he­ge­dűt másra. Amennyi egy percbe belefér. Nincs vágva az anyag, nem hangmérnökök vették föl a hanga­nya­got, csak a telefon mikrofonja, van, hogy csikorog a hegedű, ellenáll a hangszer, nem akarja az igazságot. A sorozat óriási siker lett, nézik amatőrök és hivatásosok egyaránt, aki hegedűsnek készül, látja, hogy a legnagyobbaknak sem megy minden magától, a műélvezők meg azt érzik, hogy utat találnak a zenéhez, jobban tudják, mire kell figyelni, mennyi munka van a vonó repülésében, az ujjak gyorsaságában. De még így sem tűnik a művészet gyötrelemnek. Így is azt látja az ember, hogy a hegedülő ember boldog. Talán csak a tehetsége teszi boldoggá, az a tudat, hogy hiába vannak bonyolult részek, minden megoldódik, min­den menni fog, minden rendben van. Arra gondolok, hogy mégis ez lehet a művészet első számú üzenete.