2023. május 18. / Boros Norina
Ivan Menchell Sírpiknik című műve Guelmino Sándor rendezésében látható a József Attila Színház Stúdiószínpadán. A pergő, mély emberismeretről árulkodó, vérbő komédia sok-sok kacagás mellett megható, megrendítő pillanatokat kínál mindenkinek, aki valaha szeretett és szerették.
Pikali Gerda, Fehér Anna és Szabó Gabi a három főszereplője az előadásnak. A művésznők más darabban is játszanak együtt (például Hargitai Iván rendezésében Szabó Magda Régimódi történetében, ami az utóbbi tíz év legnagyszabásúbb prózai előadása a József Attila Színházban), ám a Sírpiknikben a három nő évtizedes barátsága és mindannyiuk boldogsága a tét, amikor váratlanul – vagy épp nagyon is várva… – közéjük toppan egy férfi. A jelenleg különböző színházakban repertoáron lévő darabok közül tizenötben is játszó Pikali Gerdát kérdezem.
Hogy fogadtad, amikor megtudtad, hogy a Sírpiknik című előadást fogjátok színpadra vinni?
P. G.: Nagyon örültem neki, amikor megtudtam, hogy bemutatjuk ezt a darabot, mert nagyon jó kollégákkal játszom együtt. Közeli a kapcsolatom velük. Gazdag Tibit már ezer éve ismerem, és két olyan színésznővel dolgozom együtt (Fehér Anna és Szabó Gabi), akiket szeretek és szakmailag is elismerem őket. Éreztük, hogy egy jó ,,buli”, jó közös munka lesz. Már az olvasópróbán láttuk, hogy mennyi poén van a darabban, de amikor a próbák elkezdődtek, szembesültünk vele, hogy mennyire nehéz is ezt próbálni. Szerintem olyan, mint a zenemű. Mindenkinek megvan a hangja benne, és nem szabad hamisakat lőni. Nagyon egymástól függünk. Precízen, pontosan kell játszani ahhoz, hogy a lelke és a humora kijöjjön.
Lassan több mint egy éve dolgozom a József Attila Színházban, és ahogyan te szoktál fogalmazni, mi egy barátságot nyertünk itt a színházban. Pont ezért, amikor megláttam a szereposztást, egyből tudtam, hogy Lucille szerepét rád öntötték.
P. G.: Valóban, ez a legtesthezállóbb számomra, mert tele van élettel. Bár a karakter egyszerűen sok. Ahhoz, hogy jól játszam, mindent ki kell találnom, amit én nem csinálnék az életemben. Rengeteg kellékem van, és állandóan festem magam és rúzsozok. Lucille önmagával foglalkozik. Azt is mondják róla, hogy ő olyan, amilyen, de nem akármilyen. Az én karakterem annyira nem kötődik már a férjéhez, csak a barátnők miatt megy ki minden vasárnap a temetőbe. Nyilván szerette a férjét, csak nem volt jó a házasságuk, mert a férje mindig megcsalta. Emiatt állandó visszajelzéseket akar, önigazolásokat keres. Az én figurám a férje sírjánál áll, és meglát egy pasit, nyilván rá is nyomul. A darab persze arról szól, hogy ez a férfi mit mozgat meg ezekben a nőkben, hogyan hat egy férfi három özvegyre, és ki az, aki jobban átengedi magát ennek a hatásnak.
Boldog párkapcsolatban élsz a férjeddel, de most a színpadon egy olyan karakter bőrébe bújsz, akit a férje megcsalt. Honnan tudhatja ezt egy feleség?
P. G.: A karakterem onnan tudta, hogy a férje megcsalta, hogy mindig virágokat hozott neki. Ahány szálat hozott a férje, annyi idős volt a nő, akivel megcsalta. Lucille mindig vásárol magának a férje pénzéből drága holmikat. Úgy fogalmaz, hogy „én látogatom, ő öltöztet”. Színészileg nekem ez egy új kihívás. Hasonló karaktert már játszottam, de a humora teljesen más volt.
Guelmino Sándornak ez az első rendezése a József Attila Színházban. A ti ismeretségetek a régmúltra nyúlik vissza, ha nem tévedek.
P. G.: Sándorral mi félszavakból is megértjük egymást. Együtt végeztünk az egyetemen. Az összes vizsgaelőadásában benne voltam. Eltelt huszonhárom év, és most találkoztunk újra. Azt kell mondanom, hogy Sándor nem változott semmit, talán még tudatosabb lett. Nagyon szigorú, keményen fog minket, ugyanakkor rendkívül jól irányít, és nagyon kreatív.
Kicsit furcsán hangzik a felsorolás: özvegyek, temető, vígjáték. Kinek ajánlanád?
P. G.: Mindenkinek, aki szeretne kikapcsolódni. Önfeledten nevetni és talán meglátni önmagát is a színműben. Szerintem a darabban mindenkinek ott van a lelke, az igazsága, hogy miért olyan az ő karaktere, amilyen. Három különböző nőt láthat a néző, akikről ki fog derülni, hogy ki miért olyan.
Nem lehet nem szóba hozni, hogy idén Jászai Mari-díjas színésznő lettél. Számítottál a díjra?
P. G.: Őszintén, nem. 1996-tól foglalkozom színházzal, az aktív évek 2000 után jöttek el. Jó érzés, hogy észrevették azt, amit csinálok. Tényleg rengeteget dolgozom, nagyon örültem, hogy sokan gratuláltak, még olyanok is, akiktől nem vártam. Kaptam egy tájékoztató levelet, és nem volt nálam a szemüvegem, ezért nem láttam rendesen. Nagyon vicces, hogy az is közös bennünk a darabban játszó kollégáimmal, hogy egyikünk se lát szemüveg nélkül, Anna, Gabi és a Tibi se. A gimnáziumi igazgatóm, Földesi Ferenc jutott eszembe, aki már akkor kiemelt, hogy szerinte itt valami „csillan”. Mindig behívatott órákról, kikért, és rengeteget beszélgettünk, úgy hívott, hogy „Jászai”. Sajnos meghalt, neki nem tudtam már megmutatni a díjat, de eszembe jutott.
Milyen igaza lett.
P. G.: Azt gondolom, hogy tele van a szívem, és rendkívül boldog vagyok – megérte ez a sok munka.
Pikali Gerda, Fehér Anna és Szabó Gabi a három főszereplője az előadásnak. A művésznők más darabban is játszanak együtt (például Hargitai Iván rendezésében Szabó Magda Régimódi történetében, ami az utóbbi tíz év legnagyszabásúbb prózai előadása a József Attila Színházban), ám a Sírpiknikben a három nő évtizedes barátsága és mindannyiuk boldogsága a tét, amikor váratlanul – vagy épp nagyon is várva… – közéjük toppan egy férfi. A jelenleg különböző színházakban repertoáron lévő darabok közül tizenötben is játszó Pikali Gerdát kérdezem.Hogy fogadtad, amikor megtudtad, hogy a Sírpiknik című előadást fogjátok színpadra vinni?
P. G.: Nagyon örültem neki, amikor megtudtam, hogy bemutatjuk ezt a darabot, mert nagyon jó kollégákkal játszom együtt. Közeli a kapcsolatom velük. Gazdag Tibit már ezer éve ismerem, és két olyan színésznővel dolgozom együtt (Fehér Anna és Szabó Gabi), akiket szeretek és szakmailag is elismerem őket. Éreztük, hogy egy jó ,,buli”, jó közös munka lesz. Már az olvasópróbán láttuk, hogy mennyi poén van a darabban, de amikor a próbák elkezdődtek, szembesültünk vele, hogy mennyire nehéz is ezt próbálni. Szerintem olyan, mint a zenemű. Mindenkinek megvan a hangja benne, és nem szabad hamisakat lőni. Nagyon egymástól függünk. Precízen, pontosan kell játszani ahhoz, hogy a lelke és a humora kijöjjön.
Lassan több mint egy éve dolgozom a József Attila Színházban, és ahogyan te szoktál fogalmazni, mi egy barátságot nyertünk itt a színházban. Pont ezért, amikor megláttam a szereposztást, egyből tudtam, hogy Lucille szerepét rád öntötték.
P. G.: Valóban, ez a legtesthezállóbb számomra, mert tele van élettel. Bár a karakter egyszerűen sok. Ahhoz, hogy jól játszam, mindent ki kell találnom, amit én nem csinálnék az életemben. Rengeteg kellékem van, és állandóan festem magam és rúzsozok. Lucille önmagával foglalkozik. Azt is mondják róla, hogy ő olyan, amilyen, de nem akármilyen. Az én karakterem annyira nem kötődik már a férjéhez, csak a barátnők miatt megy ki minden vasárnap a temetőbe. Nyilván szerette a férjét, csak nem volt jó a házasságuk, mert a férje mindig megcsalta. Emiatt állandó visszajelzéseket akar, önigazolásokat keres. Az én figurám a férje sírjánál áll, és meglát egy pasit, nyilván rá is nyomul. A darab persze arról szól, hogy ez a férfi mit mozgat meg ezekben a nőkben, hogyan hat egy férfi három özvegyre, és ki az, aki jobban átengedi magát ennek a hatásnak.
Boldog párkapcsolatban élsz a férjeddel, de most a színpadon egy olyan karakter bőrébe bújsz, akit a férje megcsalt. Honnan tudhatja ezt egy feleség?
P. G.: A karakterem onnan tudta, hogy a férje megcsalta, hogy mindig virágokat hozott neki. Ahány szálat hozott a férje, annyi idős volt a nő, akivel megcsalta. Lucille mindig vásárol magának a férje pénzéből drága holmikat. Úgy fogalmaz, hogy „én látogatom, ő öltöztet”. Színészileg nekem ez egy új kihívás. Hasonló karaktert már játszottam, de a humora teljesen más volt.
Guelmino Sándornak ez az első rendezése a József Attila Színházban. A ti ismeretségetek a régmúltra nyúlik vissza, ha nem tévedek.
P. G.: Sándorral mi félszavakból is megértjük egymást. Együtt végeztünk az egyetemen. Az összes vizsgaelőadásában benne voltam. Eltelt huszonhárom év, és most találkoztunk újra. Azt kell mondanom, hogy Sándor nem változott semmit, talán még tudatosabb lett. Nagyon szigorú, keményen fog minket, ugyanakkor rendkívül jól irányít, és nagyon kreatív.
Kicsit furcsán hangzik a felsorolás: özvegyek, temető, vígjáték. Kinek ajánlanád?
P. G.: Mindenkinek, aki szeretne kikapcsolódni. Önfeledten nevetni és talán meglátni önmagát is a színműben. Szerintem a darabban mindenkinek ott van a lelke, az igazsága, hogy miért olyan az ő karaktere, amilyen. Három különböző nőt láthat a néző, akikről ki fog derülni, hogy ki miért olyan.
Nem lehet nem szóba hozni, hogy idén Jászai Mari-díjas színésznő lettél. Számítottál a díjra?
P. G.: Őszintén, nem. 1996-tól foglalkozom színházzal, az aktív évek 2000 után jöttek el. Jó érzés, hogy észrevették azt, amit csinálok. Tényleg rengeteget dolgozom, nagyon örültem, hogy sokan gratuláltak, még olyanok is, akiktől nem vártam. Kaptam egy tájékoztató levelet, és nem volt nálam a szemüvegem, ezért nem láttam rendesen. Nagyon vicces, hogy az is közös bennünk a darabban játszó kollégáimmal, hogy egyikünk se lát szemüveg nélkül, Anna, Gabi és a Tibi se. A gimnáziumi igazgatóm, Földesi Ferenc jutott eszembe, aki már akkor kiemelt, hogy szerinte itt valami „csillan”. Mindig behívatott órákról, kikért, és rengeteget beszélgettünk, úgy hívott, hogy „Jászai”. Sajnos meghalt, neki nem tudtam már megmutatni a díjat, de eszembe jutott.
Milyen igaza lett.
P. G.: Azt gondolom, hogy tele van a szívem, és rendkívül boldog vagyok – megérte ez a sok munka.