2023. május 18. / Ungvári Judit
Tizenkét szólamú, kegyetlen szimfónia az elmúlt idők traumáiról, a jelen nehézségeiről és tehetetlenségéről, a jövő kérdéseiről. Ezekkel a szavakkal írják körül az alkotók a Cseresznyéskertet, amelyet április 22-én mutatott be a Katona József Színház. Csehov darabját a még fiatal, de már
figyelemre méltó közönség- és szakmai elismerést kivívó Tarnóczi Jakab rendezésében láthatják a nézők. A szereplők közül a Sarlottát játszó Rezes Juditot kérdezte lapunk a próbafolyamatról és az előadásról.
Nem először dolgozik már együtt Tarnóczi Jakabbal. Milyennek bizonyult a közös munka? Hogyan dolgozott a rendező?
R. J.: Ez a második közös előadásom Jakabbal. Igazából az első alkalommal, amikor lehetőségem lett volna dolgozni vele, „közbeszólt” a gyermekem születése. Azután jött a Melancholy Rooms. Most eredetileg nem ezt a Csehovot próbáltuk volna, de különböző problémák miatt módosult az eredeti terv, és végül ugyanazzal a szereplőgárdával indult neki ennek a műnek. Értelemszerűen ez most teljesen más próbafolyamatot jelent, mint a Melancholy Rooms, amiben korábban együtt dolgoztunk, hiszen ott csupán egy szinopszis volt meg az elején, és közösen, az improvizációkból építettük fel az előadást. Most ez egy klasszikus mű, egy megírt darab, amiből kiindultunk, és így a próbák is másként zajlottak. Nagyon fontosnak és pozitívnak tartom azt, ahogyan Jakab dolgozik, mert ő mindig a színészből gondolkozik. Vannak olyan rendezők, akik a saját erőteljes víziójukat álmodják színpadra, de a színészt kicsit „bábként” kezelik, Tarnóczi Jakab nem ilyen, ő belőlünk építkezik, a színészekből indul ki.
Sokszor épít a rendező a technika eszköztárára a színpadon, ez most is így történik?
R. J.: Azt hiszem, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy igen, ez ezúttal is így van. Főként a zene állandó jelenléte a meghatározó ebben az előadásban, de más technikai elemek is megjelennek.
Csehov szereplőinek – nemcsak a főhősöknek, a mellékalakoknak is – megvan a maguk tragikuma. Az Ön által alakított Sarlotta mit képvisel?
R. J.: Nem könnyű szerep ez, magát a figurát is nehéz megfogni, hiszen kevésszer nyilvánul meg a darabban, néhány pillanata van csupán. Van ebben az alakban valami „nem e világi”, olyan, mintha másik bolygóról jött volna. Próbál hangot találni a többiekkel, kapcsolódni, de nem tud, nem sikerül neki. A darabból sem derül ki pontosan, kicsoda ő és honnan jött, ezt még ő maga sem tudja, bár vannak kósza emlékei, foszlányok a gyermekkorából. Valószínűleg ez adja a tragikumát is ennek a figurának, hogy nem tudja honnan jön, és nem igazán képes a kapcsolatteremtésre, miközben nagyon-nagyon vágyik erre. Az előadásban úgy ábrázoljuk, hogy azért vannak „különleges” képességei, van egyfajta misztikuma is ennek a szereplőnek.
Mai fordítást használnak, Morcsányi Gézáét, ebből adódóan szöveg szintjén mindenképpen mai nyelven szólal meg a darab. Mennyire és hogyan kapcsolódik a csehovi szituáció a mához az előadásban? Mennyire hangolódik rá napjainkra?
R. J.: Azt kell, hogy mondjam, annyira, amennyire egy mai huszonéves fiatal igyekszik a saját értelmezésén, a saját gondolkodásán átszűrni Csehovot. Tarnóczi Jakab 28 éves, nyilván a korosztálya szemüvegén át nézi ezeket a szituációkat, ezeket a figurákat. Ha a külsőségeit tekintem, nagyon mai az előadás, a színpadi megoldások nem „archaizálnak” cseppet sem. Jó példa erre az a jelenet, amikor estélyt rendeznek, ez a táncmulatság egy valóságos mai „buli”, amit itt ráadásul végig látunk is a színpadon, nemcsak ki-kilépnek a figurák a takarásban lévő tánchelyiségből. Ott vagyunk mind, együtt, és a nézők is látnak mindent, ami történik. Úgy gondolom, ebben az előadásban leginkább az kerül fókuszba, mennyire nem vagyunk képesek mit kezdeni egymással, mennyire nem tudunk szót érteni a másikkal. Mennyire nem tudunk mit kezdeni az életünkkel. Nem cselekszünk benne, hanem túléljük. Várunk valamire, ami majd jó lesz, ami majd megment minket. A kapcsolódás képtelensége, a rossz emberi kapcsolatok termelik ki a konfliktusainkat, pedig nagyon fontos lenne megérteni egymást. Ez így volt Csehov idejében, de ugyanígy van ma is, mindannyiunknak érdemes tehát elgondolkoznunk ezen…
figyelemre méltó közönség- és szakmai elismerést kivívó Tarnóczi Jakab rendezésében láthatják a nézők. A szereplők közül a Sarlottát játszó Rezes Juditot kérdezte lapunk a próbafolyamatról és az előadásról.
Nem először dolgozik már együtt Tarnóczi Jakabbal. Milyennek bizonyult a közös munka? Hogyan dolgozott a rendező?
R. J.: Ez a második közös előadásom Jakabbal. Igazából az első alkalommal, amikor lehetőségem lett volna dolgozni vele, „közbeszólt” a gyermekem születése. Azután jött a Melancholy Rooms. Most eredetileg nem ezt a Csehovot próbáltuk volna, de különböző problémák miatt módosult az eredeti terv, és végül ugyanazzal a szereplőgárdával indult neki ennek a műnek. Értelemszerűen ez most teljesen más próbafolyamatot jelent, mint a Melancholy Rooms, amiben korábban együtt dolgoztunk, hiszen ott csupán egy szinopszis volt meg az elején, és közösen, az improvizációkból építettük fel az előadást. Most ez egy klasszikus mű, egy megírt darab, amiből kiindultunk, és így a próbák is másként zajlottak. Nagyon fontosnak és pozitívnak tartom azt, ahogyan Jakab dolgozik, mert ő mindig a színészből gondolkozik. Vannak olyan rendezők, akik a saját erőteljes víziójukat álmodják színpadra, de a színészt kicsit „bábként” kezelik, Tarnóczi Jakab nem ilyen, ő belőlünk építkezik, a színészekből indul ki.
Sokszor épít a rendező a technika eszköztárára a színpadon, ez most is így történik?
R. J.: Azt hiszem, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy igen, ez ezúttal is így van. Főként a zene állandó jelenléte a meghatározó ebben az előadásban, de más technikai elemek is megjelennek.
Csehov szereplőinek – nemcsak a főhősöknek, a mellékalakoknak is – megvan a maguk tragikuma. Az Ön által alakított Sarlotta mit képvisel?
R. J.: Nem könnyű szerep ez, magát a figurát is nehéz megfogni, hiszen kevésszer nyilvánul meg a darabban, néhány pillanata van csupán. Van ebben az alakban valami „nem e világi”, olyan, mintha másik bolygóról jött volna. Próbál hangot találni a többiekkel, kapcsolódni, de nem tud, nem sikerül neki. A darabból sem derül ki pontosan, kicsoda ő és honnan jött, ezt még ő maga sem tudja, bár vannak kósza emlékei, foszlányok a gyermekkorából. Valószínűleg ez adja a tragikumát is ennek a figurának, hogy nem tudja honnan jön, és nem igazán képes a kapcsolatteremtésre, miközben nagyon-nagyon vágyik erre. Az előadásban úgy ábrázoljuk, hogy azért vannak „különleges” képességei, van egyfajta misztikuma is ennek a szereplőnek.
Mai fordítást használnak, Morcsányi Gézáét, ebből adódóan szöveg szintjén mindenképpen mai nyelven szólal meg a darab. Mennyire és hogyan kapcsolódik a csehovi szituáció a mához az előadásban? Mennyire hangolódik rá napjainkra?
R. J.: Azt kell, hogy mondjam, annyira, amennyire egy mai huszonéves fiatal igyekszik a saját értelmezésén, a saját gondolkodásán átszűrni Csehovot. Tarnóczi Jakab 28 éves, nyilván a korosztálya szemüvegén át nézi ezeket a szituációkat, ezeket a figurákat. Ha a külsőségeit tekintem, nagyon mai az előadás, a színpadi megoldások nem „archaizálnak” cseppet sem. Jó példa erre az a jelenet, amikor estélyt rendeznek, ez a táncmulatság egy valóságos mai „buli”, amit itt ráadásul végig látunk is a színpadon, nemcsak ki-kilépnek a figurák a takarásban lévő tánchelyiségből. Ott vagyunk mind, együtt, és a nézők is látnak mindent, ami történik. Úgy gondolom, ebben az előadásban leginkább az kerül fókuszba, mennyire nem vagyunk képesek mit kezdeni egymással, mennyire nem tudunk szót érteni a másikkal. Mennyire nem tudunk mit kezdeni az életünkkel. Nem cselekszünk benne, hanem túléljük. Várunk valamire, ami majd jó lesz, ami majd megment minket. A kapcsolódás képtelensége, a rossz emberi kapcsolatok termelik ki a konfliktusainkat, pedig nagyon fontos lenne megérteni egymást. Ez így volt Csehov idejében, de ugyanígy van ma is, mindannyiunknak érdemes tehát elgondolkoznunk ezen…