Utókor és jelenkor 2023. június 09. / Fáy Miklós Tud még Csontváry meglepetést okozni? Vagy ezzel is úgy vagyunk, hogy „az újszülöttnek minden vicc új”, egy nagy Csontváry-kiállításra leginkább azért van szükség, mert már régen volt hasonló, pontosan hatvan éve? Végül is fontos, hogy egy festő ne csak festő, de esemény is le­gyen, mert felnőtt és megöregedett közben egy generáció. De nem Csontváry nélkül nőttünk föl, mondhatni, hogy a képek mindennapjaink részévé váltak, poszteren, filmen és képeslapon, Pécsett és Budapesten, ott volt Csontváry velünk. Ha valaki belépett a Nemzeti Galériába, nem kellett külön kér­dezősködnie, hogy tessék mondani, merre van a Magányos cédrus, mert ott volt a szeme előtt. Nem a legtökéletesebb helyen, nem a legtökéletesebb megvilágításban, de ott volt. Szervusz, cédrus, mondtuk neki, és mentünk a dolgunkra. Attól, hogy átcipelték a képet a Szépművészeti Múzeumba, még ugyanaz a kép maradt. Új falak között mondhatjuk, hogy szervusz, cédrus, de van ennek jelentősége? Most már könnyű belátni: van. Csontváry képei egymást erősítik, együtt többet mondanak el, mint külön- külön. Ezt valószínűleg maga Csontváry is tudta, ezért képzelte, remélte, hogy a vásznaknak egyszer majd külön múzeumuk lesz, épül egy ház, amelyben csak Csontváry-képek lesznek, a fény majd felülről érkezik, egységesen és gyengéden világítja majd meg a hatalmas képeket, és aki belép, egy teljes életművet lát. Nemcsak életművet, de egy teljes életet, hiszen Csontváry egész elhivatott életében a világot járta, és amit látott, azt meg is festette, legyen az Jajce, Baalbek, Athén, Názáret. Ahhoz képest, hogy mennyire bízott Csontváry az utókorban, mint tudjuk, igen kevésen múlott, hogy a képekből nem lett szekerekre való ponyva. Gerlóczy Gedeon fedezte föl, hogy a vásznak mekkora értéket jelentenek, amit ma ámulva nézünk a múzeumban, az sokáig az ő lakása falán függött. Az ember óha­tat­la­nul eltöpreng: ha ennyire kevésen múlott a teljes életmű fennmaradása, nem lehetséges, hogy ugyanilyen jelentős életművek nem is maradtak fent, voltak Csontváryhoz hasonló zsenik, akiknek a műveiből valóban ponyva lett, esetleg téli tüzelő, krumpliszsák és betört ablakot pótló rongydarab. Nyilván voltak életművek, amelyek létre sem jöttek, valaki megfestette az első zsengéit, a többiek kinevették, ő meg hitt nekik, kidobta a festéket és az ecsetet, úgy látszik, tévedtem. Csontváryhoz hasonló megszállottság és őrület kell ahhoz, hogy valaki menjen előre a maga útján, hogy ne hallja meg, mit mond róla a világ, hogy ne engedje a környezetét megszólalni arról, mi a szép, hanem inkább ő tanítsa meg a világot, hogy az a szép, amit ő lát, ő fest. Persze, Csontváry vigasztalódhatott, hogy majd az utókor utol is éri őt, belátja, belátjuk, hogy neki volt igaza. De mi lesz a színészekkel és énekesekkel, akiknek csak akkor van utókoruk, ha jelenkoruk is van? Otthon nem lehet valaki a valaha élt legnagyobb Hamlet és III. Richárd. Nekik ki szol­gál­tat igazságot?