2023. július 20. /
A Vörösmarty Színház Pelikán Fészkében június 2-án mutatták be Kerkay Rita második Ulickaja-rendezését. Az Odaadó hívetek, Surik után most az Unokám, Benjamin és a női sorsok kerültek
terítékre. Egy olyan izgalmas világba kalauzol az alkotócsapat, ahol a profán ’70-es évek megférnek az édenkerttel, az elfogadás a nárcizmussal, az igaz szerelem az elutasítással.
Ismét női sorsok vannak terítéken Ljudmila Ulickajánál, ebben a műben mi fogott meg Téged leginkább?
K. R.: Női sorsok, igen! És természetesen férfi sorsokat is ír Ulickaja a darabjában. Hiszen a szereplők szövegeiből egy egész élet bonyolultsága bomlik ki. A traumák ellenére a karaktereket áthatja valamiféle derű. Az emberi élet sérülékenységét és rendkívüliségét jeleníti meg Horesnyi Balázs díszlete, az óriás kartondoboz, amelyen a piktogramok figyelmeztetnek, hogy óvatosan kell vele bánni. A dobozból kibomló édenkert pedig a 70-es évek végi Moszkvában játszódó történet biblikus motívumaira utal. Hiszen Ulickaja szereplői amellett, hogy rokon vonásokat mutatnak Csehov karaktereivel, az ószövetségi Jákob-történet elemeit is hordozzák. Ulickaja pontosan megrajzolja azokat a karaktereket is, akiket nem léptet színpadra. Gondolok például Eszfir fiára, Ljovára, akinek a szenvedés-, fejlődéstörténetét követi végig a néző az anyja, a nagynénje és a menyasszonya mondatain keresztül. A fiú anyja számára egy akusztikus élmény: „Tud zongorázni!” Ezt az élményt bontja ki Matkó Tamás a darab zenei világában. Ljova személyében egy érzékeny, művelt, de elnyomott fiatalembert ismerünk meg, aki a darab során megtalálja a hangját, bár szavait a szerző Lizán (Závodszky Noémi) keresztül juttatja érvényre, aki mint egy „hírnök” vagy orákulum kinyilatkoztat. Talán számomra a legrokonszenvesebb karakter. Sorsának vállalása, nyíltsága, objektivitása és végtelen empátiája az, ami képessé teszi arra, hogy úgy segítsen másokon, hogy közben nem akar senkit megváltoztatni. Segítsége arra irányul, hogy a másik ember önmagában találja meg a gyógyulás útját. Míg Liza a karitatív tevékenységgel próbálja önmaga létét igazolni, és feldolgozni azt a traumát, hogy az egész családja meghalt egyetlen napon, Eszfirt (Varga Mária) egy makacs élni akarás vezeti, amely számomra tiszteletre méltó. Ulickaja „tanmeséje” olyan, mint egy példabeszéd az elfogadásról. Eszfir olyan, mint egy moralitásdráma főszereplője, akinek számos buktatón, „kísértésen” kell keresztülmenni, hogy végül elérje a célját. Ez az út valójában önmagában keresendő. Hiszen minden, amire vágyik, karnyújtásnyira van tőle. A Ballér Bianka és Imre Krisztián által megformált Szonyecska, Vitya és (a meg nem jelenő) Ljova karakterében van valami reményteli. Mintha azt írná a szerző, hogy a fiatalságban megvan az kellő humor és nagyvonalúság, hogy felülírják annak az előítéletes világnak a gondolatrendszerét, amiben szocializálódtak. Képesek az egyént meglátni, és nem csoportokhoz vagy kategóriákhoz vonzódnak, nem gyűlölködnek.
Milyen kapcsolódást látsz az előző Ulickaja-rendezésed és e között?
K. R.: Olyan, mintha az Unokám, Benjamin az Odaadó hívetek, Surik pártörténete lenne. Mindkét szöveg egy felnövés-történet, ami az anyától való elszakadásról szól. Az Unokám, Benjamin az anya pszichózisra fókuszál, az Odaadó hívetek, Surik pedig a fiú történetét állítja fókuszba, aki miközben próbál leválni, különböző nőkben keresi az anyját. Szerintem jót tett ennek a próbafolyamatnak, hogy van egy közös előismeret, hiszen Ballér Biankával, Perczel Enikővel, Tusor Reginával, Varga Lilivel, Varga Máriával közösen dolgoztunk az Odaadó hívetek, Surikban. Izgalmas volt látni, hogy Lili, aki abban az anya karaktert játszotta, milyen finom eszközökkel kelti életre jelmeztervezőként Ulickaja karaktereit. Horváth Izával, az előadás ügyelőjével olyan találmányokat eszeltek ki, amik egyszerre hozzák be a gyerekkor élményanyagát és a monomániás varrónő, Eszfir mániáját.
Mikor álltatok neki a munkának?
K. R.: Körülbelül egy éve, amikor szerződtetéskor a felkérést kaptam. Ezt a próbafolyamatot úgy éltem meg ebben a viszontagságos kulturális helyzetben, mint amikor nyáron futunk ki a tópartra napnyugtakor, hogy még elérjük az utolsó napsugarat. Végig azt éreztem, hogy most jó, most kell minden pillanatot magamba szívni. Kreatív és érzékeny munkatársakkal dolgozom. Biztonságban vagyok.
terítékre. Egy olyan izgalmas világba kalauzol az alkotócsapat, ahol a profán ’70-es évek megférnek az édenkerttel, az elfogadás a nárcizmussal, az igaz szerelem az elutasítással.
Ismét női sorsok vannak terítéken Ljudmila Ulickajánál, ebben a műben mi fogott meg Téged leginkább?
K. R.: Női sorsok, igen! És természetesen férfi sorsokat is ír Ulickaja a darabjában. Hiszen a szereplők szövegeiből egy egész élet bonyolultsága bomlik ki. A traumák ellenére a karaktereket áthatja valamiféle derű. Az emberi élet sérülékenységét és rendkívüliségét jeleníti meg Horesnyi Balázs díszlete, az óriás kartondoboz, amelyen a piktogramok figyelmeztetnek, hogy óvatosan kell vele bánni. A dobozból kibomló édenkert pedig a 70-es évek végi Moszkvában játszódó történet biblikus motívumaira utal. Hiszen Ulickaja szereplői amellett, hogy rokon vonásokat mutatnak Csehov karaktereivel, az ószövetségi Jákob-történet elemeit is hordozzák. Ulickaja pontosan megrajzolja azokat a karaktereket is, akiket nem léptet színpadra. Gondolok például Eszfir fiára, Ljovára, akinek a szenvedés-, fejlődéstörténetét követi végig a néző az anyja, a nagynénje és a menyasszonya mondatain keresztül. A fiú anyja számára egy akusztikus élmény: „Tud zongorázni!” Ezt az élményt bontja ki Matkó Tamás a darab zenei világában. Ljova személyében egy érzékeny, művelt, de elnyomott fiatalembert ismerünk meg, aki a darab során megtalálja a hangját, bár szavait a szerző Lizán (Závodszky Noémi) keresztül juttatja érvényre, aki mint egy „hírnök” vagy orákulum kinyilatkoztat. Talán számomra a legrokonszenvesebb karakter. Sorsának vállalása, nyíltsága, objektivitása és végtelen empátiája az, ami képessé teszi arra, hogy úgy segítsen másokon, hogy közben nem akar senkit megváltoztatni. Segítsége arra irányul, hogy a másik ember önmagában találja meg a gyógyulás útját. Míg Liza a karitatív tevékenységgel próbálja önmaga létét igazolni, és feldolgozni azt a traumát, hogy az egész családja meghalt egyetlen napon, Eszfirt (Varga Mária) egy makacs élni akarás vezeti, amely számomra tiszteletre méltó. Ulickaja „tanmeséje” olyan, mint egy példabeszéd az elfogadásról. Eszfir olyan, mint egy moralitásdráma főszereplője, akinek számos buktatón, „kísértésen” kell keresztülmenni, hogy végül elérje a célját. Ez az út valójában önmagában keresendő. Hiszen minden, amire vágyik, karnyújtásnyira van tőle. A Ballér Bianka és Imre Krisztián által megformált Szonyecska, Vitya és (a meg nem jelenő) Ljova karakterében van valami reményteli. Mintha azt írná a szerző, hogy a fiatalságban megvan az kellő humor és nagyvonalúság, hogy felülírják annak az előítéletes világnak a gondolatrendszerét, amiben szocializálódtak. Képesek az egyént meglátni, és nem csoportokhoz vagy kategóriákhoz vonzódnak, nem gyűlölködnek.
Milyen kapcsolódást látsz az előző Ulickaja-rendezésed és e között?
K. R.: Olyan, mintha az Unokám, Benjamin az Odaadó hívetek, Surik pártörténete lenne. Mindkét szöveg egy felnövés-történet, ami az anyától való elszakadásról szól. Az Unokám, Benjamin az anya pszichózisra fókuszál, az Odaadó hívetek, Surik pedig a fiú történetét állítja fókuszba, aki miközben próbál leválni, különböző nőkben keresi az anyját. Szerintem jót tett ennek a próbafolyamatnak, hogy van egy közös előismeret, hiszen Ballér Biankával, Perczel Enikővel, Tusor Reginával, Varga Lilivel, Varga Máriával közösen dolgoztunk az Odaadó hívetek, Surikban. Izgalmas volt látni, hogy Lili, aki abban az anya karaktert játszotta, milyen finom eszközökkel kelti életre jelmeztervezőként Ulickaja karaktereit. Horváth Izával, az előadás ügyelőjével olyan találmányokat eszeltek ki, amik egyszerre hozzák be a gyerekkor élményanyagát és a monomániás varrónő, Eszfir mániáját.
Mikor álltatok neki a munkának?
K. R.: Körülbelül egy éve, amikor szerződtetéskor a felkérést kaptam. Ezt a próbafolyamatot úgy éltem meg ebben a viszontagságos kulturális helyzetben, mint amikor nyáron futunk ki a tópartra napnyugtakor, hogy még elérjük az utolsó napsugarat. Végig azt éreztem, hogy most jó, most kell minden pillanatot magamba szívni. Kreatív és érzékeny munkatársakkal dolgozom. Biztonságban vagyok.