2023. október 13. / Boros Norina
Fila Balázs 2008-tól a József Attila Színház tagja, megszámlálhatatlanul sok szerepben tűnik fel. Ő maga nem biztos, hogy ezt emelné ki alakításai közül, de nekem valahogy ő mindig az Amadeus Antonio Salierije, én így látom magam előtt. A klasszikus zenét, kortárs táncot és színház-
művészetet ötvöző produkció sajnos lekerült a színház repertoárjáról. Lehet, nem is annyira véletlenül asszociáltam pont erre a darabra, mert az írója az a Peter Shaffer, aki szintén szerzője a hamarosan bemutatásra kerülő új darabnak is. Az Equus premierje október 6-án lesz a József Attila Színházban. Érdekesség, hogy bár stúdióelőadás, mégis a nagyszínpadon láthatja a közönség. Minden esély megvan rá, hogy Balut Antonio Salieri után Martin Dysart pszichiáterként lássam magam előtt. Fila Balázzsal beszélgettem a darabról, különlegességekről és a benne rejlő titkokról.
Martin Dysart pszichiátert az 1997-es filmben Richard Burton, színpadon pedig – a teljesség igénye nélkül – Blaskó Péter, Jordán Tamás, Rátóti Zoltán és Alföldi Róbert is játszotta. Hogyan fogtál neki a karakter megformálásának?
F. B.: Nagyon nehéz a próbafolyamat, mert nem egy szokványos történet. Apró léptekkel közeledünk, és folyamatosan formálódik az ember fejében a karakter. A szerző miatt, ahogy az Amadeusban, úgy itt is sokszor áthallásos a dolog. Nyilván egy picit nyomasztó hatással tud lenni az emberre, hogy ekkora személyiségek játszották már ezt a szerepet. Hihetetlen, hogy mennyi rétege lehet a karakternek. Az kiderül a darabból, hogy a 17 éves Alan Strang, a zavart elméjű fiú, aki egyetlen éjszaka alatt megvakított hat lovat, és Martin Dysart, a pszichiáter, akinek a feladata feltárni az utat, ami a szörnyű bűntettig vezetett, milyen idegölő csatákat vívnak, és megismerik egymás közös vonásait.
De van-e bármilyen közös Fila Balázsban és az általa megformált karakterben?
F. B.: Az az ijesztő, hogy van. Mert ő is tulajdonképpen a legtöbbször arról panaszkodik, hogy bizonyos helyzeteket az életben meg kell élni ahhoz, hogy változás történjen egy ember életében. Lehet, hogy azt, amiben éppen létezik és azt gondolja, hogy ez egy jó dolog, egyszer csak sutba kellene dobni. Teljesen új életet kezdeni, kiszakadni a hétköznapiságból, az átlagosságból, és menni csak bele a nagyvilágba. Bátran élni. Nekem is sokszor van ilyen vágyam, de az emberi röghöz kötöttség, a konvenciók egyszerűen nem engedik. A valóban erős elhatározáshoz, azt gondolom, nem vagyok elég bátor. Martin karakterénél is ez van. Nem elég bátor meglépni, hogy változtasson az életén. Elfogadja és beletörpül a saját életébe.
Te is ilyen vagy? Elfogadod, beletörpülsz, és valóban nem vagy elég bátor?
F. B.: Sokszor igen, sok helyzetben azt érzem. Mindig csodával konstatálom, amikor ismerősök azt mondják, hogy eddig csináltak valamit, de felszámolnak mindent, és nyakukba veszik a nagyvilágot, és kimennek külföldre. Ez is olyan érzés, hogy hirtelen minden elkezd nyomasztani. Például az angoltudásom, ami nem professzionális, az, hogy hogyan szerzek kint barátokat, hogyan fogadtatom el magam, és ilyenkor az ember egyből falakat emel magának. Ezeknek a hatására azt mondja az ember, hogy jó az élete úgy, ahogy van. Az a baj, hogy sajnos magam is ezt érzem. Sosem éltem külföldön, ez a fajta bátorság belőlem is hiányzik.
A napokban bent jártam az egyik próbán, és azt vettem észre, hogy sok instrukciót ad nektek Hargitai Iván, a darab rendezője. Hogy fogadod ezeket?
F. B.: Szeretem, ahogy dolgozik, mert ő az a fajta színházi ember, aki a közös gondolkodás felé hajtja a színészeit. Mindent érthetően mond el, tudja, hogy mit szeretne. Neki a fejében van egy teljes kép, bennünk is ezerféle dolog kavarog ilyenkor, de hagyja, hogy az összes dolgot, ami bennünk van, kipróbáljuk.
Fekete Gábor a darab másik főszereplője. Sok darabban játszotok együtt, például a Made in Hungáriában, a Szibériai csárdásban, de ez az első darab, ahol ketten vagytok főszereplők. Milyen vele a közös munka?
F. B.: Remélem, nem bántom meg, és örömmel veszi, hogy ezt mondom, én egy kicsit Gabikában a fiatalkori énemet látom. Örülök, hogy neki nem kellett 40 éves koráig várni a lehetőségekre, mint nekem. Ő most 29 éves, én 43. Ugyanazt az alázatosságot, becsületes „jófiúságot” látom benne, amilyen én is vagyok. Közel érzem a lelkemhez őt. Azon gondolkodtunk, hogy 16-os vagy 18-as jelzést kapjon-e az előadás.
Te mit gondolsz?
F. B.: Ebben a darabban elkerülhetetlen az emberi meztelenség, ami miatt rögtön 18-as karikát mondunk. Igazából, ha belegondolunk a mai világba, 2023-at írunk, a XXI. században vagyunk, és két kattintással bármit el lehet érni az interneten. Innentől kezdve, szerintem, olyan dolog nem történik, ami indokolná a 18-as karikát. A meztelenség az ember mindennapja.
Szerinted mi az, amit a néző magával tud vinni a darab megnézése után?
F. B.: A történet beszippantja az embert, és elgondolkodtatja. A szülők felelősségét boncolgatja a tekintetben, hogy a gyerekének a személyisége milyenné formálódik. Ezeknek a hétköznapisága, ami mindenkit érint. Az, hogy az ember miként és hogy éli az életét, mindenkit elgondolkodtat, és mindenkit egy kicsit önelemzésre sarkall. Bízom benne, hogy a darab után a nézők számot vetnek a családi kötelékeikkel. Fontos lenne elgondolkodni azon, hogy jól éljük-e az életünket. Jól csinálunk mindent? Hogyan tehetnénk jobbá, vagy hogyan figyelhetnénk jobban egymásra?
művészetet ötvöző produkció sajnos lekerült a színház repertoárjáról. Lehet, nem is annyira véletlenül asszociáltam pont erre a darabra, mert az írója az a Peter Shaffer, aki szintén szerzője a hamarosan bemutatásra kerülő új darabnak is. Az Equus premierje október 6-án lesz a József Attila Színházban. Érdekesség, hogy bár stúdióelőadás, mégis a nagyszínpadon láthatja a közönség. Minden esély megvan rá, hogy Balut Antonio Salieri után Martin Dysart pszichiáterként lássam magam előtt. Fila Balázzsal beszélgettem a darabról, különlegességekről és a benne rejlő titkokról.
Martin Dysart pszichiátert az 1997-es filmben Richard Burton, színpadon pedig – a teljesség igénye nélkül – Blaskó Péter, Jordán Tamás, Rátóti Zoltán és Alföldi Róbert is játszotta. Hogyan fogtál neki a karakter megformálásának?
F. B.: Nagyon nehéz a próbafolyamat, mert nem egy szokványos történet. Apró léptekkel közeledünk, és folyamatosan formálódik az ember fejében a karakter. A szerző miatt, ahogy az Amadeusban, úgy itt is sokszor áthallásos a dolog. Nyilván egy picit nyomasztó hatással tud lenni az emberre, hogy ekkora személyiségek játszották már ezt a szerepet. Hihetetlen, hogy mennyi rétege lehet a karakternek. Az kiderül a darabból, hogy a 17 éves Alan Strang, a zavart elméjű fiú, aki egyetlen éjszaka alatt megvakított hat lovat, és Martin Dysart, a pszichiáter, akinek a feladata feltárni az utat, ami a szörnyű bűntettig vezetett, milyen idegölő csatákat vívnak, és megismerik egymás közös vonásait.
De van-e bármilyen közös Fila Balázsban és az általa megformált karakterben?
F. B.: Az az ijesztő, hogy van. Mert ő is tulajdonképpen a legtöbbször arról panaszkodik, hogy bizonyos helyzeteket az életben meg kell élni ahhoz, hogy változás történjen egy ember életében. Lehet, hogy azt, amiben éppen létezik és azt gondolja, hogy ez egy jó dolog, egyszer csak sutba kellene dobni. Teljesen új életet kezdeni, kiszakadni a hétköznapiságból, az átlagosságból, és menni csak bele a nagyvilágba. Bátran élni. Nekem is sokszor van ilyen vágyam, de az emberi röghöz kötöttség, a konvenciók egyszerűen nem engedik. A valóban erős elhatározáshoz, azt gondolom, nem vagyok elég bátor. Martin karakterénél is ez van. Nem elég bátor meglépni, hogy változtasson az életén. Elfogadja és beletörpül a saját életébe.
Te is ilyen vagy? Elfogadod, beletörpülsz, és valóban nem vagy elég bátor?
F. B.: Sokszor igen, sok helyzetben azt érzem. Mindig csodával konstatálom, amikor ismerősök azt mondják, hogy eddig csináltak valamit, de felszámolnak mindent, és nyakukba veszik a nagyvilágot, és kimennek külföldre. Ez is olyan érzés, hogy hirtelen minden elkezd nyomasztani. Például az angoltudásom, ami nem professzionális, az, hogy hogyan szerzek kint barátokat, hogyan fogadtatom el magam, és ilyenkor az ember egyből falakat emel magának. Ezeknek a hatására azt mondja az ember, hogy jó az élete úgy, ahogy van. Az a baj, hogy sajnos magam is ezt érzem. Sosem éltem külföldön, ez a fajta bátorság belőlem is hiányzik.
A napokban bent jártam az egyik próbán, és azt vettem észre, hogy sok instrukciót ad nektek Hargitai Iván, a darab rendezője. Hogy fogadod ezeket?
F. B.: Szeretem, ahogy dolgozik, mert ő az a fajta színházi ember, aki a közös gondolkodás felé hajtja a színészeit. Mindent érthetően mond el, tudja, hogy mit szeretne. Neki a fejében van egy teljes kép, bennünk is ezerféle dolog kavarog ilyenkor, de hagyja, hogy az összes dolgot, ami bennünk van, kipróbáljuk.
Fekete Gábor a darab másik főszereplője. Sok darabban játszotok együtt, például a Made in Hungáriában, a Szibériai csárdásban, de ez az első darab, ahol ketten vagytok főszereplők. Milyen vele a közös munka?
F. B.: Remélem, nem bántom meg, és örömmel veszi, hogy ezt mondom, én egy kicsit Gabikában a fiatalkori énemet látom. Örülök, hogy neki nem kellett 40 éves koráig várni a lehetőségekre, mint nekem. Ő most 29 éves, én 43. Ugyanazt az alázatosságot, becsületes „jófiúságot” látom benne, amilyen én is vagyok. Közel érzem a lelkemhez őt. Azon gondolkodtunk, hogy 16-os vagy 18-as jelzést kapjon-e az előadás.
Te mit gondolsz?
F. B.: Ebben a darabban elkerülhetetlen az emberi meztelenség, ami miatt rögtön 18-as karikát mondunk. Igazából, ha belegondolunk a mai világba, 2023-at írunk, a XXI. században vagyunk, és két kattintással bármit el lehet érni az interneten. Innentől kezdve, szerintem, olyan dolog nem történik, ami indokolná a 18-as karikát. A meztelenség az ember mindennapja.
Szerinted mi az, amit a néző magával tud vinni a darab megnézése után?
F. B.: A történet beszippantja az embert, és elgondolkodtatja. A szülők felelősségét boncolgatja a tekintetben, hogy a gyerekének a személyisége milyenné formálódik. Ezeknek a hétköznapisága, ami mindenkit érint. Az, hogy az ember miként és hogy éli az életét, mindenkit elgondolkodtat, és mindenkit egy kicsit önelemzésre sarkall. Bízom benne, hogy a darab után a nézők számot vetnek a családi kötelékeikkel. Fontos lenne elgondolkodni azon, hogy jól éljük-e az életünket. Jól csinálunk mindent? Hogyan tehetnénk jobbá, vagy hogyan figyelhetnénk jobban egymásra?