2023. október 14. /
A festői szépségű Dunakanyarban vagyunk, közelebbről Vácott, amely szerencsére már egyre inkább kedvelt úticél, emberléptékű, bájos kisváros. Térségközpontként különlegessége, hogy színházat is működtet, teátruma pedig a főváros és az országhatár között az egyetlen kőszínház.
A színház ügyvezetőjével, Varga Katalinnal beszélgettünk arról, hogy milyen napjainkban kisvárosi színházat működtetni, milyenek a kilátások, vannak-e sikerek és nehézségek, vannak-e örömök.
V. K.: A megújult váci színházban a világjárvány terhelte majdnem két év után lassan másik kettő telt el, most már valódi működéssel, sok nehézséggel is, de még több, szerencsére pozitív tapasztalatszerzéssel. A mai napig nagy erénynek érezzük, hogy egy alig negyvenezres kisváros önkormányzata vállalja – állami és pályázati támogatások nélkül –, hogy biztosítsa a színház működésének alapfeltételeit. A befogadó színházi vonal megmaradt, a közönség bővül, erre alapozva a korábbi terveinket is próbáljuk lépésről lépésre és saját erőből megvalósítani. Kicsit tágítjuk, néha feszegetjük is a határokat, de akár a műfaji paletta szélesítésre, akár a szolgáltatási kör bővítésre gondolunk, ezekből csak nyertünk.
Mi a titok?
V. K.: Nem gondolom, hogy lenne titok. Inkább a szerencsés együttállás, ami leginkább a színházban dolgozó stáb érzelmi viszonyulását és hozzáállását illeti. Biztosan szerepet játszik az is, hogy ha a körülmények nehezebbek, de szeretjük amit csinálunk, akkor rákényszerülünk a saját életünk egyszerűsítésére, ezáltal a hatékonyság fokozására vagy sok kisebb, gazdaságosságot növelő lépésre. Még ha ezek a fejlesztések néha merő kényelemből vagy önzésből születnek is (nevet).
Mi a Süllyesztő?
V. K.: Viccesen valami, ahová semmiképp sem szeretnénk kerülni. A váci színházban viszont egy hangulatos próbaterem, a színpad alatti egykori zenekari árokból a kollégáim keze munkájával kialakított, kis szerethető zug. Mivel a színpadi süllyedő oda érkezik, áthallással erről neveztük el; nem titkoltan azzal a céllal, hogy idővel fogalommá váljon Vácon a „próbáltunk a Süllyesztőben”. A nyári időszakban minden kőszínház az esedékes javításokat és felújításokat végzi. Mi próbáltunk nagyobbat álmodni, a zenekari próbaterem mellett más, korábban kihasználatlan és rendkívül rossz állapotú helyiségeket a működésünkbe bevonni, mert a fennmaradásunkhoz az önkormányzati támogatás mellé további bevételeket kell teremtenünk. És mivel nagyon kicsi állománnyal működünk, ezért a célszerűség és rugalmasság érdekében nagyon sok folyamatot automatizáltunk, pontosabban távolról irányíthatóan applikáció-vezéreltté tettünk. Ez óriási segítség mondjuk az energiahatékonyságban, hiszen a kollégák otthonról indítják a fűtést, akár a világítást, de a szellőztetést, a klímát is. Emellett rendkívüli kényelmet is nyújt, hiszen mondjuk a próbaterembe érkezőket hasonlóan távolról, bármikor be tudjuk engedni az épületbe. Az intézményrészek „távirányítását” is szétválasztottuk, tehát lehetőség van a próbatermet úgy használni, hogy eközben a színházi részleg teljesen zárt és beriasztott. Mindez persze csak úgy jöhetett létre, hogy a kollégák a sokszor nyomasztó nehézségek mellett is kreatívak tudtak maradni.
A fejlesztések mellett hogyan változott a kínálat vagy a műsorszerkezet?
V. K.: A célunk az volt, hogy a térségben élők számára minőségi és színes kínálatot nyújtsunk – leegyszerűsítve a befogadó profilt –, a Dunakanyarban is elérhetőek legyenek friss, a fővárosban népszerű előadások. Ezt szerencsére egyre több partner társulattal együttműködve tudjuk is tartani, de legmeghatározóbb társunk továbbra is az Orlai Produkció. A kicsi, ám szerető kollektíva művészet iránti rajongása pedig olyan hangulatot teremtett Vácott, amiért a művészek is szeretnek hozzánk járni. Ahogy szoktuk mondani: kicsi színház, kevés pénz és kicsi lehetőségek, de a szívünk az nagy. Minden előadást komolyan veszünk és minden színházi este – számunkra – igazi ünnep. Fontos a professzionalitás és fontos a szakmai minőség, de ugyanilyen sokat ad az őszinte és nyitott szeretet. Az volt az álmunk, hogy Vácra szívesen jöjjenek, és visszatekintve az elmúlt pár évre, kijelenthetjük, hogy sikerült. Ez a már-már baráti, kedves közeg természetesen sok új utat nyitott előttünk, amikért hálásak és büszkék is vagyunk. Mert mi a nézőket, a művészeket és a segítő stábokat érintően is komolyan gondoljuk a kis jelmondatunkat: visszavárunk.
A színház ügyvezetőjével, Varga Katalinnal beszélgettünk arról, hogy milyen napjainkban kisvárosi színházat működtetni, milyenek a kilátások, vannak-e sikerek és nehézségek, vannak-e örömök.
V. K.: A megújult váci színházban a világjárvány terhelte majdnem két év után lassan másik kettő telt el, most már valódi működéssel, sok nehézséggel is, de még több, szerencsére pozitív tapasztalatszerzéssel. A mai napig nagy erénynek érezzük, hogy egy alig negyvenezres kisváros önkormányzata vállalja – állami és pályázati támogatások nélkül –, hogy biztosítsa a színház működésének alapfeltételeit. A befogadó színházi vonal megmaradt, a közönség bővül, erre alapozva a korábbi terveinket is próbáljuk lépésről lépésre és saját erőből megvalósítani. Kicsit tágítjuk, néha feszegetjük is a határokat, de akár a műfaji paletta szélesítésre, akár a szolgáltatási kör bővítésre gondolunk, ezekből csak nyertünk.
Mi a titok?
V. K.: Nem gondolom, hogy lenne titok. Inkább a szerencsés együttállás, ami leginkább a színházban dolgozó stáb érzelmi viszonyulását és hozzáállását illeti. Biztosan szerepet játszik az is, hogy ha a körülmények nehezebbek, de szeretjük amit csinálunk, akkor rákényszerülünk a saját életünk egyszerűsítésére, ezáltal a hatékonyság fokozására vagy sok kisebb, gazdaságosságot növelő lépésre. Még ha ezek a fejlesztések néha merő kényelemből vagy önzésből születnek is (nevet).
Mi a Süllyesztő?
V. K.: Viccesen valami, ahová semmiképp sem szeretnénk kerülni. A váci színházban viszont egy hangulatos próbaterem, a színpad alatti egykori zenekari árokból a kollégáim keze munkájával kialakított, kis szerethető zug. Mivel a színpadi süllyedő oda érkezik, áthallással erről neveztük el; nem titkoltan azzal a céllal, hogy idővel fogalommá váljon Vácon a „próbáltunk a Süllyesztőben”. A nyári időszakban minden kőszínház az esedékes javításokat és felújításokat végzi. Mi próbáltunk nagyobbat álmodni, a zenekari próbaterem mellett más, korábban kihasználatlan és rendkívül rossz állapotú helyiségeket a működésünkbe bevonni, mert a fennmaradásunkhoz az önkormányzati támogatás mellé további bevételeket kell teremtenünk. És mivel nagyon kicsi állománnyal működünk, ezért a célszerűség és rugalmasság érdekében nagyon sok folyamatot automatizáltunk, pontosabban távolról irányíthatóan applikáció-vezéreltté tettünk. Ez óriási segítség mondjuk az energiahatékonyságban, hiszen a kollégák otthonról indítják a fűtést, akár a világítást, de a szellőztetést, a klímát is. Emellett rendkívüli kényelmet is nyújt, hiszen mondjuk a próbaterembe érkezőket hasonlóan távolról, bármikor be tudjuk engedni az épületbe. Az intézményrészek „távirányítását” is szétválasztottuk, tehát lehetőség van a próbatermet úgy használni, hogy eközben a színházi részleg teljesen zárt és beriasztott. Mindez persze csak úgy jöhetett létre, hogy a kollégák a sokszor nyomasztó nehézségek mellett is kreatívak tudtak maradni.
A fejlesztések mellett hogyan változott a kínálat vagy a műsorszerkezet?
V. K.: A célunk az volt, hogy a térségben élők számára minőségi és színes kínálatot nyújtsunk – leegyszerűsítve a befogadó profilt –, a Dunakanyarban is elérhetőek legyenek friss, a fővárosban népszerű előadások. Ezt szerencsére egyre több partner társulattal együttműködve tudjuk is tartani, de legmeghatározóbb társunk továbbra is az Orlai Produkció. A kicsi, ám szerető kollektíva művészet iránti rajongása pedig olyan hangulatot teremtett Vácott, amiért a művészek is szeretnek hozzánk járni. Ahogy szoktuk mondani: kicsi színház, kevés pénz és kicsi lehetőségek, de a szívünk az nagy. Minden előadást komolyan veszünk és minden színházi este – számunkra – igazi ünnep. Fontos a professzionalitás és fontos a szakmai minőség, de ugyanilyen sokat ad az őszinte és nyitott szeretet. Az volt az álmunk, hogy Vácra szívesen jöjjenek, és visszatekintve az elmúlt pár évre, kijelenthetjük, hogy sikerült. Ez a már-már baráti, kedves közeg természetesen sok új utat nyitott előttünk, amikért hálásak és büszkék is vagyunk. Mert mi a nézőket, a művészeket és a segítő stábokat érintően is komolyan gondoljuk a kis jelmondatunkat: visszavárunk.