Fogd a pénzt, és… 2023. november 03. / Fáy Miklós A józan ész lázad. Lázad a művészet ellen. Vagy nem is a művészet ellen? A kétezres évek elején egy dán művész, Jens Haaning két nagyméretű vásznat festett. Az egyik címe az volt, hogy Az átlagos osztrák évi kereset, a másik meg Az átlagos évi dán kereset. Nem na­gyon lírai címek, de a képek sem voltak nagyon líraiak, bankjegyek voltak láthatóak a vásznon, az osztrák változaton eurók, a dán változaton dán koronák. Akárhogy is, az egyik dán múzeumnak annyira megtetszett a kép és annak mondanivalója, hogy felkérték a művészt, fessen még egy példányt a két képből, mert ki szeretnék tenni a múzeumi falakra. A költségekre és a művészetre ki is fizettek körülbelül 28 millió forintnak megfelel összeget (dán koronát). Legnagyobb meglepetésükre ezért az összegért cse­ré­be Jens Haaning két üres vásznat szállított le határidőre. Az új képek címe az volt: Fogd a pénzt, és fuss. A képeket átvették, kifüggesztették azokat, a látogatók megcsodálták az üres vásznakat, nem tudni, hogy vajon odaképzeltek-e valamit, vagy csak a fejüket csóválták, valaki ezért is képes volt pénzt adni. Aztán eltelt egy kis idő, és a múzeum mégis úgy érezte, hogy át lett verve. Miféle anyagköltséget számlált el nekik a művész, amikor üres a vászon? Hogy lehet ezt az üres vásznat egy régebbi kép reprodukálásának nevezni, amikor ezen nincs se euró, se dán korona? Jens Haaning mindenesetre védekezett: igazán hálás lehetne a megrendelő, hiszen nem egyszerűen reprodukálta egy régi művét, hanem azt továbbgondolta, fejlesztette, és végül egy, vagyis két gyökeresen más és új alkotást bocsátott a megrendelő ren­del­ke­zésére. Nem tudtak megegyezni. Polgári világban a nézeteltéréseket viszonylag könnyen lehet orvosolni, a mú­zeum a bírósághoz fordult, kérte vissza a milliókat. Jens Haaning meg arra hivatkozott, hogy a műveket nemcsak átvették, de ki is állították, emberek jegyet vettek, és talán nagy katarzison is átestek, miközben az üres vásznakat nézegették. A koppenhágai bíróság a napokban döntött. Az ítélet értelmében a mű­vész­nek vissza kell fizetnie a pénzt, és csak körülbelül az összeg tizedét tarthatja meg, amiért a festményeit (ha lehet azokat így nevezni) a múzeum magánál tartotta, és ki is állította négy hónapon keresztül. Az embernek az az érzése, hogy valami abszurd elbeszélést olvas, de minden az utolsó szóig igaz. Így aztán itt ülünk, szerencsére nem Dániában, de azért épp elég közel Dániához ahhoz, hogy elbi­zony­ta­la­nodjunk: most kivel legyünk? A művésszel, aki nyilván komolyan gondolta, amit gondolt, vagy a múzeum­mal, amely biztosan a racionalitást hozta föl érvnek, szerződést kötöttünk, a művész nem teljesítette, kérjük vissza a pénzünket. Rendben, de velünk mi lesz? Kinek higgyünk? Át akartak már megint verni bennünket? De hát mikor? Haaning fogta a pénzt, és még csak nem is futott. Vagy épp ez az átverés? És ha igen, mi a garancia, hogy máskor nem teszik?