2023. november 23. /
Október végén kezdődtek meg a Radnóti Színház következő, decemberi bemutatójának, az Istentelen ifjúságnak a próbái. A rendező, Nagy Péter István Hárs Anna és Sándor Júlia dramaturgokkal közösen készített színpadi művet Ödön von Horváth kisregényéből, amely egy tanár erkölcsi
választásairól szól. Az előadásban Schneider Zoltán és Porogi Ádám mellett a színház fiatal színészei, Berényi Nóra Blanka, Nagy Márk, Major Erik, Kuttner Bálint és Kádár Kinga e.h. lépnek színpadra.
Első radnótis rendezésed, a Don Carlos idén elhozta az eSzínház Fesztivál fődíját, amely a legjobb online adaptációért járt. Rendezéseid – mint A vége, a 451 Fahrenheit vagy az Éhség – markáns látványvilággal bírnak. Hogyan alakítod a munkafolyamat során a látványt és a koncepciót?
N. P. I.: A látvány mindig csapatmunka eredménye, általában már az előkészítés korai szakaszában bevonom a látványtervezőt, így nagyon szervesen épül fel a vizualitás. A Don Carlosnál, amit Devich Botonddal csináltunk, Schiller adta az alapötletet: a labirintus motívumot, ami szövegszerűen is többször megjelenik a darabban, illetve szimbolikusan is, ahogy az intrikák bonyolódása útvesztőszerű hálózatot alkotva tereli a szereplők egyre elveszettebb küzdelmeit. Koncepcionálisan ez volt a kiindulópontunk. Praktikusan pedig meg kellett oldanunk, hogy a tér egyszerre legyen kellőképpen tágas ahhoz, hogy a maga reprezentatív erejével mutassa fel a spanyol udvar hatalmát, és képes legyen kontextust adni a klausztrofób bezártság alapélményéhez. A vége esetében a színpadi adaptációval párhuzamosan született a térkoncepció, és erősen visszahatott arra, hogy a szövegben hogyan épülnek egymásra a narratív síkok. Olyan teret akartunk, ami a konkrét téri elemeken túl képes modellezni az emberi emlékezés folyamatát, illetve annak képi kiindulópontjává tud válni. Zitával (Schnábel Zita) azt találtuk ki, hogy egy naturálisabb térszerkezetet ütköztetünk egy absztraktabbal. Így kötöttünk ki a digitális LED-szalagoknál, amiket viszont csak akkor kezdtünk el igazán alaposan belakni és kihasználni, amikor már állt a díszlet. Szóval összességében azt tudom mondani, hogy a látvány kialakítása egy alkotófolyamatban az elsőtől az utolsó pillanatig tart.
Most próbáljátok Ödön von Horváth kisregény-adaptációját, az Istentelen ifjúságot a Radnóti Színházban. Miért esett a választás pont erre a történetre, mi foglalkoztatott benne?
N. P. I.: A színház felkérésére olyan anyagot kerestem, ami fiatal színészekre épít. A regény egy tanárról szól, aki a nácik oktatáspolitikája következtében kénytelen inkább kritikátlan mintakövetésre, semmint önálló gondolkodásra tanítani a rábízott diákokat. Azt vizsgálja, meddig megy el az ember az önfeladásban az egzisztenciaféltés miatt. Ezek nagyon ismerős helyzetek, sajnos több ponton a regény alá jött a valóság. Ehhez hozzátettünk bizonyos részleteket a Korunk gyermeke című másik Horváth-regényből, ami minden szempontból az Istentelen ifjúság párja: a szerző fél évvel a halála előtt írta mindkettőt, és ugyanaz a vészterhes, sötétülő, hideg atmoszféra lengi körül. Innen jött a háborús kulissza, és a végkifejlethez is felhasználtunk bizonyos részleteket.
Milyen vízió van a fejedben az előadást illetően?
N. P. I.: Olyan előadást képzeltünk el, ami megőrzi a regény tudatfolyam jellegét. Ehhez olyan színházi formát kerestünk, ami szabad átjárást enged a külső és belső valóság határai között, hogy a tanár identitáskrízise, démonai és a kiútkeresése belülről váljanak átvilágíthatóvá.
Az előadásban főleg fiatal színészekkel dolgozol. Ez a történet mit mond a mai fiatalokról és a mai fiataloknak?
N. P. I.: Egyfelől felhívja a figyelmet arra az egyszerű tényre, hogy az iskola mint szocializációs közeg alapvetően határozza meg a gondolkodás irányát, másfelől ott van az ennek némiképp ellentmondó másik állítás, hogy az ember autonóm lény, akinek saját vágyai, céljai, meggyőződései mentén alakul az identitása, és nem is olyan egyszerű birkává nevelni. Ez a két dolog sokféleképp tud egymással kölcsönhatásba lépni, aminek olykor felszabadító, olykor tragikus következményei vannak. Az előadásban mindkettőre látunk megrázó példákat.
választásairól szól. Az előadásban Schneider Zoltán és Porogi Ádám mellett a színház fiatal színészei, Berényi Nóra Blanka, Nagy Márk, Major Erik, Kuttner Bálint és Kádár Kinga e.h. lépnek színpadra.
Első radnótis rendezésed, a Don Carlos idén elhozta az eSzínház Fesztivál fődíját, amely a legjobb online adaptációért járt. Rendezéseid – mint A vége, a 451 Fahrenheit vagy az Éhség – markáns látványvilággal bírnak. Hogyan alakítod a munkafolyamat során a látványt és a koncepciót?
N. P. I.: A látvány mindig csapatmunka eredménye, általában már az előkészítés korai szakaszában bevonom a látványtervezőt, így nagyon szervesen épül fel a vizualitás. A Don Carlosnál, amit Devich Botonddal csináltunk, Schiller adta az alapötletet: a labirintus motívumot, ami szövegszerűen is többször megjelenik a darabban, illetve szimbolikusan is, ahogy az intrikák bonyolódása útvesztőszerű hálózatot alkotva tereli a szereplők egyre elveszettebb küzdelmeit. Koncepcionálisan ez volt a kiindulópontunk. Praktikusan pedig meg kellett oldanunk, hogy a tér egyszerre legyen kellőképpen tágas ahhoz, hogy a maga reprezentatív erejével mutassa fel a spanyol udvar hatalmát, és képes legyen kontextust adni a klausztrofób bezártság alapélményéhez. A vége esetében a színpadi adaptációval párhuzamosan született a térkoncepció, és erősen visszahatott arra, hogy a szövegben hogyan épülnek egymásra a narratív síkok. Olyan teret akartunk, ami a konkrét téri elemeken túl képes modellezni az emberi emlékezés folyamatát, illetve annak képi kiindulópontjává tud válni. Zitával (Schnábel Zita) azt találtuk ki, hogy egy naturálisabb térszerkezetet ütköztetünk egy absztraktabbal. Így kötöttünk ki a digitális LED-szalagoknál, amiket viszont csak akkor kezdtünk el igazán alaposan belakni és kihasználni, amikor már állt a díszlet. Szóval összességében azt tudom mondani, hogy a látvány kialakítása egy alkotófolyamatban az elsőtől az utolsó pillanatig tart.
Most próbáljátok Ödön von Horváth kisregény-adaptációját, az Istentelen ifjúságot a Radnóti Színházban. Miért esett a választás pont erre a történetre, mi foglalkoztatott benne?
N. P. I.: A színház felkérésére olyan anyagot kerestem, ami fiatal színészekre épít. A regény egy tanárról szól, aki a nácik oktatáspolitikája következtében kénytelen inkább kritikátlan mintakövetésre, semmint önálló gondolkodásra tanítani a rábízott diákokat. Azt vizsgálja, meddig megy el az ember az önfeladásban az egzisztenciaféltés miatt. Ezek nagyon ismerős helyzetek, sajnos több ponton a regény alá jött a valóság. Ehhez hozzátettünk bizonyos részleteket a Korunk gyermeke című másik Horváth-regényből, ami minden szempontból az Istentelen ifjúság párja: a szerző fél évvel a halála előtt írta mindkettőt, és ugyanaz a vészterhes, sötétülő, hideg atmoszféra lengi körül. Innen jött a háborús kulissza, és a végkifejlethez is felhasználtunk bizonyos részleteket.
Milyen vízió van a fejedben az előadást illetően?
N. P. I.: Olyan előadást képzeltünk el, ami megőrzi a regény tudatfolyam jellegét. Ehhez olyan színházi formát kerestünk, ami szabad átjárást enged a külső és belső valóság határai között, hogy a tanár identitáskrízise, démonai és a kiútkeresése belülről váljanak átvilágíthatóvá.
Az előadásban főleg fiatal színészekkel dolgozol. Ez a történet mit mond a mai fiatalokról és a mai fiataloknak?
N. P. I.: Egyfelől felhívja a figyelmet arra az egyszerű tényre, hogy az iskola mint szocializációs közeg alapvetően határozza meg a gondolkodás irányát, másfelől ott van az ennek némiképp ellentmondó másik állítás, hogy az ember autonóm lény, akinek saját vágyai, céljai, meggyőződései mentén alakul az identitása, és nem is olyan egyszerű birkává nevelni. Ez a két dolog sokféleképp tud egymással kölcsönhatásba lépni, aminek olykor felszabadító, olykor tragikus következményei vannak. Az előadásban mindkettőre látunk megrázó példákat.