2024. január 08. /
Jelentős pályatársakat követve idén Schnell Ádám színművész kapta a Gyulai Várszínház által 1988-ban alapított Őze Lajos-díjat. Az elismerés névadójához fűződő kapcsolatáról, gyulai színházi élményeiről és nemzedékek találkozásáról kérdeztük a Nemzeti Színház frissen díjazott társulati tagját.
Milyen kapcsolat fűzi a magyar színjátszás legendás alakjához, Őze Lajoshoz?
Sch. Á.: Személyes, sőt életre szóló. 1982 és 1984 között a Nemzeti Színház stúdiójában tanultam a színészmesterséget, ami a tanulás mellett azt is jelentette, hogy statisztáltunk a Nemzeti előadásaiban. Máig ható emlék, ahogyan Lőrinc barát szerepét a szemünk láttára építette fel a Rómeó és Júlia próbái során. Olyan izzó szenvedéllyel próbálta rávenni a lánglelkű Rómeót arra, hogy ne kövessen el öngyilkosságot, hogy azzal minden nézőt megbabonázott. A magyar színjátszás és filmművészet – gondoljunk csak Az ötödik pecsétre, a Megáll az időre vagy A tanúra – egyik zsenije volt, aki ugyanakkor szívesen szánt időt a fiatalokra. Egy társammal egyszer megkértük, segítsen bennünket az észrevételeivel, amikor a felvételi vizsgánkra készültünk. A munka után meghívott minket a közeli presszóba – büszkén mondhatom, hogy poharaztam együtt Őze Lajossal. De a hatása természetesen nem merült ki ennyiben. Olyan jelentőségű színész volt – Latinovits Zoltán mellett a másik zsenink –, akit fiatalként ösztönösen követni akartam. Csakhogy végül rájöttem, az ő útja nem az enyém. Két év kellett hozzá, hogy ezt belássam, de a hatása, a kisugárzása, a színházhoz való hozzáállása a mai napig velem van. Megtisztelő, hogy az ő nevét viselő díjat megkaptam, és ezt az érzést csak erősíti, hogy a gyulaiak ítélik oda ezt az elismerést.
A nagy elődről elnevezett díjat november 24-én, az Egy, kettő, három című előadás végén vehette át Elek Tibortól, a Gyulai Várszínház vezetőjétől. Miért különleges ez az előadás az Ön számára?
Sch. Á.: Ez egy több szempontból is különleges produkció a számomra. Egyrészt ez az előadás is annak az együttműködésnek a gyümölcse, amely évek óta zajlik a Gyulai Várszínház és a Nemzeti Színház között. Ebből én is kivehettem a részemet, hiszen így született A kassai polgárok című Márai-előadás, amelyben Jakab polgárt játszottam, majd a Tündöklő Jeromos című Tamási Áron-darab címszerepe, idén pedig a Molnár Ferenc-egyfelvonásos. Mindhárom előadás közel áll hozzám, és valamennyinek története van. A Jeromost az orosz-ukrán háború miatt hazánkban tartózkodó beregszászi társulattal közösen vittük színre, ami hatalmas élményt jelentett számunkra. A Molnár Ferenc-egyfelvonásosokat (Egy, kettő, három – Az ibolya) pedig úgy rendezte meg Rátóti Zoltán, hogy a Nemzeti színészei mellett a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) másodéves hallgatóival együtt játsszuk.
1987-ben másodéves növendékként mutatkozott be a Gyulai Várszínházban Háy Gyula Mohács című történelmi drámájában. Milyen érzés most egy ugyancsak gyulai premier során, de „fordított szereposztásban”, azaz immár tapasztalt színészként átélni a nemzedékek találkozását a színpadon?
Sch. Á.: Az az igazság, hogy az Egy, kettő, három című egyfelvonásosban eljátszani Norrisont olyan kihívás, hogy a szokásosnál kevésbé tudtam a partnereimre, így a fiatalokra figyelni. Szerepem szerint a bankigazgató nagyjából fél óra alatt akar tekintélyes, decens polgárt – vagy legalább annak a látszatát – faragni egy hétköznapi taxisofőrből, mert az úgymond rangon aluli, méltatlan társa lenne a bankigazgatóra bízott unokahúgnak. A helyzet persze csak fokozódik azzal, hogy a lány terhes is… Hihetetlenül szellemes helyzet, ami nagy emberismeretről árulkodik. Temérdek szöveget kellett megtanulnom, ráadásul olyan biztonsággal, ami próbára tett. Molnár Ferencet nagyon szeretem, és a nézők is kedvelik ennek az előadásnak a humorát és hangulatát, de játszani piszok nehéz. A fiatalok számára viszont alighanem fontos tapasztalatszerzés ez a darab, hiszen huszonévesen nem akármilyen élmény lehet látni, ahogyan például a 89 éves Bodrogi Gyula próbál: nekik különösen érdemes figyelni a pontosságára, a fegyelmezettségére, a színház iránti alázatára.
Milyen kapcsolat fűzi a magyar színjátszás legendás alakjához, Őze Lajoshoz?
Sch. Á.: Személyes, sőt életre szóló. 1982 és 1984 között a Nemzeti Színház stúdiójában tanultam a színészmesterséget, ami a tanulás mellett azt is jelentette, hogy statisztáltunk a Nemzeti előadásaiban. Máig ható emlék, ahogyan Lőrinc barát szerepét a szemünk láttára építette fel a Rómeó és Júlia próbái során. Olyan izzó szenvedéllyel próbálta rávenni a lánglelkű Rómeót arra, hogy ne kövessen el öngyilkosságot, hogy azzal minden nézőt megbabonázott. A magyar színjátszás és filmművészet – gondoljunk csak Az ötödik pecsétre, a Megáll az időre vagy A tanúra – egyik zsenije volt, aki ugyanakkor szívesen szánt időt a fiatalokra. Egy társammal egyszer megkértük, segítsen bennünket az észrevételeivel, amikor a felvételi vizsgánkra készültünk. A munka után meghívott minket a közeli presszóba – büszkén mondhatom, hogy poharaztam együtt Őze Lajossal. De a hatása természetesen nem merült ki ennyiben. Olyan jelentőségű színész volt – Latinovits Zoltán mellett a másik zsenink –, akit fiatalként ösztönösen követni akartam. Csakhogy végül rájöttem, az ő útja nem az enyém. Két év kellett hozzá, hogy ezt belássam, de a hatása, a kisugárzása, a színházhoz való hozzáállása a mai napig velem van. Megtisztelő, hogy az ő nevét viselő díjat megkaptam, és ezt az érzést csak erősíti, hogy a gyulaiak ítélik oda ezt az elismerést.A nagy elődről elnevezett díjat november 24-én, az Egy, kettő, három című előadás végén vehette át Elek Tibortól, a Gyulai Várszínház vezetőjétől. Miért különleges ez az előadás az Ön számára?
Sch. Á.: Ez egy több szempontból is különleges produkció a számomra. Egyrészt ez az előadás is annak az együttműködésnek a gyümölcse, amely évek óta zajlik a Gyulai Várszínház és a Nemzeti Színház között. Ebből én is kivehettem a részemet, hiszen így született A kassai polgárok című Márai-előadás, amelyben Jakab polgárt játszottam, majd a Tündöklő Jeromos című Tamási Áron-darab címszerepe, idén pedig a Molnár Ferenc-egyfelvonásos. Mindhárom előadás közel áll hozzám, és valamennyinek története van. A Jeromost az orosz-ukrán háború miatt hazánkban tartózkodó beregszászi társulattal közösen vittük színre, ami hatalmas élményt jelentett számunkra. A Molnár Ferenc-egyfelvonásosokat (Egy, kettő, három – Az ibolya) pedig úgy rendezte meg Rátóti Zoltán, hogy a Nemzeti színészei mellett a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) másodéves hallgatóival együtt játsszuk.
1987-ben másodéves növendékként mutatkozott be a Gyulai Várszínházban Háy Gyula Mohács című történelmi drámájában. Milyen érzés most egy ugyancsak gyulai premier során, de „fordított szereposztásban”, azaz immár tapasztalt színészként átélni a nemzedékek találkozását a színpadon?
Sch. Á.: Az az igazság, hogy az Egy, kettő, három című egyfelvonásosban eljátszani Norrisont olyan kihívás, hogy a szokásosnál kevésbé tudtam a partnereimre, így a fiatalokra figyelni. Szerepem szerint a bankigazgató nagyjából fél óra alatt akar tekintélyes, decens polgárt – vagy legalább annak a látszatát – faragni egy hétköznapi taxisofőrből, mert az úgymond rangon aluli, méltatlan társa lenne a bankigazgatóra bízott unokahúgnak. A helyzet persze csak fokozódik azzal, hogy a lány terhes is… Hihetetlenül szellemes helyzet, ami nagy emberismeretről árulkodik. Temérdek szöveget kellett megtanulnom, ráadásul olyan biztonsággal, ami próbára tett. Molnár Ferencet nagyon szeretem, és a nézők is kedvelik ennek az előadásnak a humorát és hangulatát, de játszani piszok nehéz. A fiatalok számára viszont alighanem fontos tapasztalatszerzés ez a darab, hiszen huszonévesen nem akármilyen élmény lehet látni, ahogyan például a 89 éves Bodrogi Gyula próbál: nekik különösen érdemes figyelni a pontosságára, a fegyelmezettségére, a színház iránti alázatára.