2024. január 08. /
Pénz, pompa, nők, dzsessz, Mongibello – ez minden nagystílű amerikai fiatal álma, aki menekülne a családi vállalkozás miatt rá váró kötelezettségek elől. Dickie Greenleaf maga is inkább a fényűző, gondtalan életet választotta, Kovács Lehel A tehetséges Mr. Ripley című előadásából a
Kecskeméti Katona József Nemzeti Színházban azonban kiderül: egy váratlan látogató hátborzongató módon képes felbolygatni mindezt.
A tehetséges Mr. Ripley mindkét feldolgozása kultuszfilmnek számít a mai napig, a történet közismert. Mondhatjuk, hogy az előadás a filmek alapján készült színpadi adaptáció?
K. L.: A történet és a szereplők ugyanazok, de az elbeszélésmód nagyon is különbözik. A filmhez képest mi egészen más megoldásokkal dolgoztunk, és az eredeti regényből vett alapvetéseket is újrafogalmaztuk. Roppant érdekes alternatíva volt számomra – ezzel együtt egy új út a színház számára – az élő kamerázás, az élő zene, valamint a LED-fal. Maximálisan kihasználtuk az új eszköztár nyújtotta lehetőségeket, ami véleményem szerint amellett, hogy fricska a filmváltozat szerelmeseinek, rendkívüli módon mutatja meg és fejezi ki a paranoiát és az egész előadáson át tartó nyugtalanító követést.
A hangulat megteremtéséhez eszköz volt az élőzene és az általatok megálmodott látványvilág is?
K. L.: A cél az volt, hogy olyan olasz miliőt teremtsünk, ahová egy amerikai ember elvágyódik, mindeközben pedig megmutassuk azt a hideg kriptaszerű bezártságot, ami Ripley lelkében rejtőzik. A teret elsősorban az ő lelkivilágából, felfejtett gyermekkori traumáiból próbáltuk kialakítani. A zenészek ebben a környezetben elképesztő professzionalitással vannak jelen, mellettük Koltai-Nagy Balázs fergetegesen gitározik. Igyekeztem éppúgy megmutatni a történet humorát és zeneiségét, mint a paranoia köré épülő nyugtalanító, hideg légkört, ebből a vízióból pedig semmiképpen nem maradhatott ki a filmekben is elhangzó két emblematikus dal, a My Funny Valentine és a Tu Vuo’ Fa L’Americano. A zene és a zenészek jelenléte elhagyhatatlan ékköve az előadásnak.
Három órán át szemlélhetjük, hogyan menekül Tom Ripley, a történet paranoid antihőse saját maga, de legfőképp az igazságszolgáltatás elől. Ő a darab mozgatórugója?
K. L.: Olyannyira, hogy a mi előadásunkban a karaktert megformáló Orth Péter ki sem megy a színpadról 180 percen keresztül. Ő az a fajta színész, aki tűpontosan teszi fel a legfontosabb kérdéseket; egy gondolkodó művész, aki nem csupán tíz és kettő óra között foglalkozik a karakterrel, hanem otthon is. Szerencsére egész idő alatt egy nyelvet beszéltünk, de ahhoz, hogy ez a figura hangulatában, megszólalásában, mozdulataiban is közvetítse azt, amit a Ripley-jelenség magában hordoz, a rendkívüli kvalitásaira és proaktivitására nagy szükség volt.
Hidegvérű manipulátor, piti szélhámos, tehetséges utánzó, paranoid sorozatgyilkos – helytállóak ezek a kifejezések, vagy teljesen félreismerjük Ripleyt, és a cselekedetei megbocsáthatók?
K. L.: A tettei mentén nehéz lenne kijelentenem, hogy jó döntéseket hoz. A jelenkor színháza azonban képes arra – és törekszik is rá –, hogy megértesse velünk a hozzá hasonló infernális antihősöket. Ez persze nem azt jelenti, hogy Ripley nem hibás többé azért, amit elkövetett, de igenis tud ránk empátiát gyakorolni annak a ténynek a felismerése, hogy az irigysége mögött valójában az áll, hogy őt sohasem szerette senki. Itt válik igazán érthetővé, miért a szeretetlenség a történet – és a főszereplő – egyik legmeghatározóbb, nem felülírható hajtóereje.
Cél volt-e, hogy a való élet itt is megmutatkozó mélylélektani problémáira reflektálj?
K. L.: Szeretem, ha a színház igazán megmutatja, hogy nem vagyunk egyedül. A valóságban gyakran a szorongás és a félelem visz minket tévútra, a felgyorsult életünk és az állandó rosszhír-áradat pedig nem segíti mindezt. Idővel talán visszatérünk a csendesebb, elengedés felé hajló időfolyamra, akkor esetlegesen – Tom Ripleyvel ellentétben – megértőbbek leszünk mások sikereivel és kudarcaival kapcsolatban is. Gyarlók vagyunk, de amíg az ember hisz és két lábon áll, addig van remény!
Kecskeméti Katona József Nemzeti Színházban azonban kiderül: egy váratlan látogató hátborzongató módon képes felbolygatni mindezt.
A tehetséges Mr. Ripley mindkét feldolgozása kultuszfilmnek számít a mai napig, a történet közismert. Mondhatjuk, hogy az előadás a filmek alapján készült színpadi adaptáció?
K. L.: A történet és a szereplők ugyanazok, de az elbeszélésmód nagyon is különbözik. A filmhez képest mi egészen más megoldásokkal dolgoztunk, és az eredeti regényből vett alapvetéseket is újrafogalmaztuk. Roppant érdekes alternatíva volt számomra – ezzel együtt egy új út a színház számára – az élő kamerázás, az élő zene, valamint a LED-fal. Maximálisan kihasználtuk az új eszköztár nyújtotta lehetőségeket, ami véleményem szerint amellett, hogy fricska a filmváltozat szerelmeseinek, rendkívüli módon mutatja meg és fejezi ki a paranoiát és az egész előadáson át tartó nyugtalanító követést.A hangulat megteremtéséhez eszköz volt az élőzene és az általatok megálmodott látványvilág is?
K. L.: A cél az volt, hogy olyan olasz miliőt teremtsünk, ahová egy amerikai ember elvágyódik, mindeközben pedig megmutassuk azt a hideg kriptaszerű bezártságot, ami Ripley lelkében rejtőzik. A teret elsősorban az ő lelkivilágából, felfejtett gyermekkori traumáiból próbáltuk kialakítani. A zenészek ebben a környezetben elképesztő professzionalitással vannak jelen, mellettük Koltai-Nagy Balázs fergetegesen gitározik. Igyekeztem éppúgy megmutatni a történet humorát és zeneiségét, mint a paranoia köré épülő nyugtalanító, hideg légkört, ebből a vízióból pedig semmiképpen nem maradhatott ki a filmekben is elhangzó két emblematikus dal, a My Funny Valentine és a Tu Vuo’ Fa L’Americano. A zene és a zenészek jelenléte elhagyhatatlan ékköve az előadásnak.
Három órán át szemlélhetjük, hogyan menekül Tom Ripley, a történet paranoid antihőse saját maga, de legfőképp az igazságszolgáltatás elől. Ő a darab mozgatórugója?
K. L.: Olyannyira, hogy a mi előadásunkban a karaktert megformáló Orth Péter ki sem megy a színpadról 180 percen keresztül. Ő az a fajta színész, aki tűpontosan teszi fel a legfontosabb kérdéseket; egy gondolkodó művész, aki nem csupán tíz és kettő óra között foglalkozik a karakterrel, hanem otthon is. Szerencsére egész idő alatt egy nyelvet beszéltünk, de ahhoz, hogy ez a figura hangulatában, megszólalásában, mozdulataiban is közvetítse azt, amit a Ripley-jelenség magában hordoz, a rendkívüli kvalitásaira és proaktivitására nagy szükség volt.
Hidegvérű manipulátor, piti szélhámos, tehetséges utánzó, paranoid sorozatgyilkos – helytállóak ezek a kifejezések, vagy teljesen félreismerjük Ripleyt, és a cselekedetei megbocsáthatók?
K. L.: A tettei mentén nehéz lenne kijelentenem, hogy jó döntéseket hoz. A jelenkor színháza azonban képes arra – és törekszik is rá –, hogy megértesse velünk a hozzá hasonló infernális antihősöket. Ez persze nem azt jelenti, hogy Ripley nem hibás többé azért, amit elkövetett, de igenis tud ránk empátiát gyakorolni annak a ténynek a felismerése, hogy az irigysége mögött valójában az áll, hogy őt sohasem szerette senki. Itt válik igazán érthetővé, miért a szeretetlenség a történet – és a főszereplő – egyik legmeghatározóbb, nem felülírható hajtóereje.
Cél volt-e, hogy a való élet itt is megmutatkozó mélylélektani problémáira reflektálj?
K. L.: Szeretem, ha a színház igazán megmutatja, hogy nem vagyunk egyedül. A valóságban gyakran a szorongás és a félelem visz minket tévútra, a felgyorsult életünk és az állandó rosszhír-áradat pedig nem segíti mindezt. Idővel talán visszatérünk a csendesebb, elengedés felé hajló időfolyamra, akkor esetlegesen – Tom Ripleyvel ellentétben – megértőbbek leszünk mások sikereivel és kudarcaival kapcsolatban is. Gyarlók vagyunk, de amíg az ember hisz és két lábon áll, addig van remény!