2024. január 10. /
Az új év új bemutatókat is jelent a színházak életében. A Karinthy Színházban a 2024-es év első bemutatójaként Fejes Endre ikonikus művét, a Vonó Ignácot láthatják a nézők január 19-étől,
főszerepben Balázs Andreával és Előd Álmossal. Az előadásról és a darab aktualitásáról Verebes István rendezővel beszélgettünk.
Milyen a kötődése a Karinthy Színházhoz?
V. I.: Eddig négy alkalommal volt szerencsém itt dolgozni, ebből kétszer Bajor Imrével. Nagyon szeretem a termet és azt, hogy a színház minden szögletében ott van Karinthy Marci szerelmetes gyermeki imádata. Egyszerűen fantasztikus az, amit összehozott: a szocializmusban egy magánszínházat nagy buktatókkal, de legyőzhetetlenül, aminek az eredménye egy színházterem, ami működik és nívósan szórakoztat. Nem akart forradalmi lenni, hanem teátrum.
Hogyan alakult a Vonó Ignác szereposztása? Milyen a közös munka a művészekkel? Dolgozott már velük korábban?
V. I.: Számomra az a legfontosabb, hogy itt egy remekműről van szó. Tudtam, hogy ez egy jó darab, láttam az ősbemutatóját a Madách Kamarában. Olvasás közben és most a próbákon is percről percre olyan rétegeit lehet felfedezni ennek a darabnak, hogy nem is tudjuk, milyen fantasztikus szerző volt Fejes Endre. Ezt csak azért mondom, mert volt szerencsém 120 előadást rendeznem életemben, és ebből talán kettő volt, ami ilyen komoly feladat: nagy kockázat, nagy munka, nagy odafigyelést, koncentrációt és érzékenységet követel. A szereposztás nehezen alakult. Balázs Andrea volt az egyetlen fix pont. Vonó Ignácra több aspiráns is volt. Ez egy fantasztikus szerep. Előd Álmossal dolgoztam már a József Attila Színházban. Nagyon érdekelt engem ez a színész, és azt gondolom, jól választottam. Meglepetés lehet ő. Szalontay Tündét egy Jurányi-produkcióban láttam. Annyira természetes és egyszerű volt, olyan hiteles, hogy felhívtam és mondtam, hogy ha egyszer alkalmam lesz szerepet ajánlani neki, akkor mindenképpen szeretnék vele dolgozni. Nem nagyon szeretek a barátaimmal dolgozni, de Maszlay Istvánt 53 évvel ezelőtt, 17 éves korában én készítettem fel a főiskolára. Azóta ő egy nagyon érett színész, és ez a szerep nagyon való neki, ráadásul az ősbemutatón Mensáros László játszotta, aki mindkettőnknek nagyon fontos idolja. A többi szerepet a színház társulatának egyes tagjai játszák. Ezek kisebb, de nagyon fontos szerepek. Érdekes színészek és érdekelnek ők is nagyon. Az, hogy milyen egy próbafolyamat atmoszférája, egyértelműen a rendezőn múlik. Én a magam részéről nem szeretem a feszültséget, és nem is szokásom kelteni azt. A magam módján megpróbálok alkalmat teremteni arra, hogy a színészek tehetségesen működjenek, ne szorongjanak. Egyvalami van, amit a rendező nem tud megrendezni. Azt, hogy egy színésznek mitől lehet fontos, hogy az adott szerepet játssza, csak a színész tudja kikeresni, megszülni magából. Ha én tehetséges vagyok, akkor tudok alkalmat szolgáltatni – akár tudattalanul –, de mindenesetre azon vagyok, hogy felfedezze magában azokat az azonosságokat, amiket a szerep kíván. Ez a darab erre nagyon alkalmas.
Milyen előadásra számíthatnak a nézők 2024. január 19-étől?
V. I.: Ez a darab egy hatalmas, nagyon érdekes szerelemről szól, ahol a társadalmi determináció nem teszi lehetővé, hogy a két ember szimbiózisban élje le az életét. A főhős azért nem, mert egyszerűen az illúziók megszállottja. Igaz, hogy ezek nagyon korlátolt illúziók, viszont a korlátoltságokon belül rettenetesen makacsok. Az asszony pedig eltűri ezt a kompromisszumot, és nem mond le a férfiról. Ez egy gyönyörűségesen szép történet, ami minden pillanatban újabb és újabb színeit mutatja meg. Most, ahogy próbáljuk, jövünk rá, hogy mennyifélét tud egy kapcsolat. Engem az ember érdekel a színházban. Nem a hatalomról szól, nem a mai újságcikkekről, hanem arról, hogy a 20. század első felében ugyanolyan kiszolgáltatottjai voltunk a létezés korlátainak, mint ma. Az ember nem változik, és sajnos az emberekkel való bánásmód sem. Egyet biztosan tudok: ez a darab kilóg a sorból.
főszerepben Balázs Andreával és Előd Álmossal. Az előadásról és a darab aktualitásáról Verebes István rendezővel beszélgettünk.
Milyen a kötődése a Karinthy Színházhoz?
V. I.: Eddig négy alkalommal volt szerencsém itt dolgozni, ebből kétszer Bajor Imrével. Nagyon szeretem a termet és azt, hogy a színház minden szögletében ott van Karinthy Marci szerelmetes gyermeki imádata. Egyszerűen fantasztikus az, amit összehozott: a szocializmusban egy magánszínházat nagy buktatókkal, de legyőzhetetlenül, aminek az eredménye egy színházterem, ami működik és nívósan szórakoztat. Nem akart forradalmi lenni, hanem teátrum.
Hogyan alakult a Vonó Ignác szereposztása? Milyen a közös munka a művészekkel? Dolgozott már velük korábban?
V. I.: Számomra az a legfontosabb, hogy itt egy remekműről van szó. Tudtam, hogy ez egy jó darab, láttam az ősbemutatóját a Madách Kamarában. Olvasás közben és most a próbákon is percről percre olyan rétegeit lehet felfedezni ennek a darabnak, hogy nem is tudjuk, milyen fantasztikus szerző volt Fejes Endre. Ezt csak azért mondom, mert volt szerencsém 120 előadást rendeznem életemben, és ebből talán kettő volt, ami ilyen komoly feladat: nagy kockázat, nagy munka, nagy odafigyelést, koncentrációt és érzékenységet követel. A szereposztás nehezen alakult. Balázs Andrea volt az egyetlen fix pont. Vonó Ignácra több aspiráns is volt. Ez egy fantasztikus szerep. Előd Álmossal dolgoztam már a József Attila Színházban. Nagyon érdekelt engem ez a színész, és azt gondolom, jól választottam. Meglepetés lehet ő. Szalontay Tündét egy Jurányi-produkcióban láttam. Annyira természetes és egyszerű volt, olyan hiteles, hogy felhívtam és mondtam, hogy ha egyszer alkalmam lesz szerepet ajánlani neki, akkor mindenképpen szeretnék vele dolgozni. Nem nagyon szeretek a barátaimmal dolgozni, de Maszlay Istvánt 53 évvel ezelőtt, 17 éves korában én készítettem fel a főiskolára. Azóta ő egy nagyon érett színész, és ez a szerep nagyon való neki, ráadásul az ősbemutatón Mensáros László játszotta, aki mindkettőnknek nagyon fontos idolja. A többi szerepet a színház társulatának egyes tagjai játszák. Ezek kisebb, de nagyon fontos szerepek. Érdekes színészek és érdekelnek ők is nagyon. Az, hogy milyen egy próbafolyamat atmoszférája, egyértelműen a rendezőn múlik. Én a magam részéről nem szeretem a feszültséget, és nem is szokásom kelteni azt. A magam módján megpróbálok alkalmat teremteni arra, hogy a színészek tehetségesen működjenek, ne szorongjanak. Egyvalami van, amit a rendező nem tud megrendezni. Azt, hogy egy színésznek mitől lehet fontos, hogy az adott szerepet játssza, csak a színész tudja kikeresni, megszülni magából. Ha én tehetséges vagyok, akkor tudok alkalmat szolgáltatni – akár tudattalanul –, de mindenesetre azon vagyok, hogy felfedezze magában azokat az azonosságokat, amiket a szerep kíván. Ez a darab erre nagyon alkalmas.
Milyen előadásra számíthatnak a nézők 2024. január 19-étől?
V. I.: Ez a darab egy hatalmas, nagyon érdekes szerelemről szól, ahol a társadalmi determináció nem teszi lehetővé, hogy a két ember szimbiózisban élje le az életét. A főhős azért nem, mert egyszerűen az illúziók megszállottja. Igaz, hogy ezek nagyon korlátolt illúziók, viszont a korlátoltságokon belül rettenetesen makacsok. Az asszony pedig eltűri ezt a kompromisszumot, és nem mond le a férfiról. Ez egy gyönyörűségesen szép történet, ami minden pillanatban újabb és újabb színeit mutatja meg. Most, ahogy próbáljuk, jövünk rá, hogy mennyifélét tud egy kapcsolat. Engem az ember érdekel a színházban. Nem a hatalomról szól, nem a mai újságcikkekről, hanem arról, hogy a 20. század első felében ugyanolyan kiszolgáltatottjai voltunk a létezés korlátainak, mint ma. Az ember nem változik, és sajnos az emberekkel való bánásmód sem. Egyet biztosan tudok: ez a darab kilóg a sorból.