2024. március 07. / Méder Noémi
Operával indult az új év a Miskolci Nemzeti Színházban. Szabó Máté rendezésében látható Bartók Béla A kékszakállú herceg vára című operája Cser Ádám karmester vezényletével január 12-től. A középkori Kékszakáll rejtélyes, misztikus alakja megannyi szerzőt megihletett az évszá-
zadok során. Két ember rendkívül intenzív lelki kapcsolata egy metaforikus világban, ami a szerzők szerint egy gótikus csarnok, sötét útvesztő, ahol ajtókat kell nyitni ahhoz, hogy bejöjjön a fény. A megvilágosodás vágya és az attól való félelem sokrétű értelmezésre ad lehetőséget. Az, hogy egy felvonásban két szereplő több mint száz éve képes megtölteni a világ operaházait, önmagában elgondolkodtató. A miskolci közönség a Kékszakállú szerepében Cser Krisztiánt és Bakonyi Marcellt, Judit szerepében Herczenik Annát és Kálnay Zsófiát láthatja. Szabó Mátéval beszélgettünk.
Mi fogalmazódott meg Önben Kékszakállú történetét illetően, amikor eldöntötte, hogy színre viszi Bartók operáját?
Sz. M.: Abból indultam ki, hogy van egy élettől távoli, rideg közeg, ahová érkezik valaki, saját szándékából, hite, reménye által. Az foglalkoztatott, vajon képesek lehetünk-e egy másik embert „három dimenzióban”, teljes valóságában a szeretetünkkel életben tartani, hogy ez a megmentési kísérlet sikerülhet-e, hogy a megmentő megmarad-e a megmentési szándékánál akkor is, ha meglátja teljes egészében azt, akit megmenteni kíván. Szerintem ebben a kapcsolatban a fény behozatala – az ajtók kinyitása – valamilyen sötétségből való megszabadítás szándéka. Egy sötét térbe fényt hozni, meleget; megszüntetni a sötétet, és ezáltal meglátni valamit annak realitásában. Arra kerestük a választ, hogy mi ez a különös, transzcendens, mágikus-realista, fantáziával teli tér, amibe beavatja Kékszakállú Juditot. Itt végül valahol az derül ki, hogy ez egy nagyon izgalmas, gazdag, ígéretes világ, ami magába integrálja Juditot, amiben elvész, amiben feloldódik, de ennek az univerzumnak a legvégén egyszer csak ott kell legyen egy megvilágosodási pont, ami egy nagyon keserű konklúziót rejt magában. Erre kerestünk egy „arcon csapó” helyzetet, amiben a női rádöbbenés ismerős lehet. Számomra fontos élmény volt meglátni ebben a helyzetben, hogy a férfitársadalom, a „férfiság”, a férfi attribútum önmagában illúzióromboló, szemben az illúziót teremtővel, és ha elvesszük magát azt a szót, hogy illúzió – mert miért ne vennénk el? –, akkor mi marad. Teremtés és rombolás. Ha tehát a férfit meglátjuk teljes egészében – a női attribútum nélkül –, akkor az bizony fájdalmas.
A darab időbelisége is érdekes lehet, hiszen ezt az operát általában egy másik darabbal együtt szokták játszani. Ezt hogyan közelítette meg?
Sz. M.: Olyan, mintha szégyellnénk magunkat azért, mert „nem töltjük ki” a játékidőt. Ugyanakkor az életben sincs meghatározva, hogy mennyi idő alatt történik velünk valami sorsfordító dolog. Ilyen értelemben ennek a darabnak az időbeliségét tekintve – még annak rövidségében is – tulajdonképpen egy hatalmas, univerzális történet zajlik le, a Regős, illetve Balázs Béla szavaival: „Az világ kint haddal tele, / De nem abba halunk bele”. És milyen különleges, hogy ez a hozzávetőleg ötvenhat percnyi anyag is operaszínházi eseménnyé tud válni!
Milyen volt a próbafolyamat?
Sz. M.: Egy nagyon intenzív és szellemileg gazdag próbaidőszakot tudhatunk magunk mögött, köszönhetően az évek óta szorosan együtt dolgozó, összeszokott csapatnak, amihez most csatlakozott és rendkívüli módon inspirált Antal Csaba Jászai Mari-díjas díszlettervező. Nyitottan fogadta gondolatomat a helyszínről, a körülményekről és az általam elképzelt eseményekről, ám amit ő ezután megalkotott, az nem pusztán egy tér. Csodálatos képesség létrehozni egy egészen más helyszínből azt, amit az opera szerzői várként aposztrofáltak. Hiszen az opera szövegét hallgatva, olvasva sokan talán útközben elvesztik a fonalat, hogy tulajdonképpen mit is jelképez ez a vár, de Csaba képes volt életre hívni – többek között revelatív fénytechnikát kitalálva – azt, ami a képzeletünkben egy kastély vagy vár.
zadok során. Két ember rendkívül intenzív lelki kapcsolata egy metaforikus világban, ami a szerzők szerint egy gótikus csarnok, sötét útvesztő, ahol ajtókat kell nyitni ahhoz, hogy bejöjjön a fény. A megvilágosodás vágya és az attól való félelem sokrétű értelmezésre ad lehetőséget. Az, hogy egy felvonásban két szereplő több mint száz éve képes megtölteni a világ operaházait, önmagában elgondolkodtató. A miskolci közönség a Kékszakállú szerepében Cser Krisztiánt és Bakonyi Marcellt, Judit szerepében Herczenik Annát és Kálnay Zsófiát láthatja. Szabó Mátéval beszélgettünk.
Mi fogalmazódott meg Önben Kékszakállú történetét illetően, amikor eldöntötte, hogy színre viszi Bartók operáját?
Sz. M.: Abból indultam ki, hogy van egy élettől távoli, rideg közeg, ahová érkezik valaki, saját szándékából, hite, reménye által. Az foglalkoztatott, vajon képesek lehetünk-e egy másik embert „három dimenzióban”, teljes valóságában a szeretetünkkel életben tartani, hogy ez a megmentési kísérlet sikerülhet-e, hogy a megmentő megmarad-e a megmentési szándékánál akkor is, ha meglátja teljes egészében azt, akit megmenteni kíván. Szerintem ebben a kapcsolatban a fény behozatala – az ajtók kinyitása – valamilyen sötétségből való megszabadítás szándéka. Egy sötét térbe fényt hozni, meleget; megszüntetni a sötétet, és ezáltal meglátni valamit annak realitásában. Arra kerestük a választ, hogy mi ez a különös, transzcendens, mágikus-realista, fantáziával teli tér, amibe beavatja Kékszakállú Juditot. Itt végül valahol az derül ki, hogy ez egy nagyon izgalmas, gazdag, ígéretes világ, ami magába integrálja Juditot, amiben elvész, amiben feloldódik, de ennek az univerzumnak a legvégén egyszer csak ott kell legyen egy megvilágosodási pont, ami egy nagyon keserű konklúziót rejt magában. Erre kerestünk egy „arcon csapó” helyzetet, amiben a női rádöbbenés ismerős lehet. Számomra fontos élmény volt meglátni ebben a helyzetben, hogy a férfitársadalom, a „férfiság”, a férfi attribútum önmagában illúzióromboló, szemben az illúziót teremtővel, és ha elvesszük magát azt a szót, hogy illúzió – mert miért ne vennénk el? –, akkor mi marad. Teremtés és rombolás. Ha tehát a férfit meglátjuk teljes egészében – a női attribútum nélkül –, akkor az bizony fájdalmas.
A darab időbelisége is érdekes lehet, hiszen ezt az operát általában egy másik darabbal együtt szokták játszani. Ezt hogyan közelítette meg?
Sz. M.: Olyan, mintha szégyellnénk magunkat azért, mert „nem töltjük ki” a játékidőt. Ugyanakkor az életben sincs meghatározva, hogy mennyi idő alatt történik velünk valami sorsfordító dolog. Ilyen értelemben ennek a darabnak az időbeliségét tekintve – még annak rövidségében is – tulajdonképpen egy hatalmas, univerzális történet zajlik le, a Regős, illetve Balázs Béla szavaival: „Az világ kint haddal tele, / De nem abba halunk bele”. És milyen különleges, hogy ez a hozzávetőleg ötvenhat percnyi anyag is operaszínházi eseménnyé tud válni!
Milyen volt a próbafolyamat?
Sz. M.: Egy nagyon intenzív és szellemileg gazdag próbaidőszakot tudhatunk magunk mögött, köszönhetően az évek óta szorosan együtt dolgozó, összeszokott csapatnak, amihez most csatlakozott és rendkívüli módon inspirált Antal Csaba Jászai Mari-díjas díszlettervező. Nyitottan fogadta gondolatomat a helyszínről, a körülményekről és az általam elképzelt eseményekről, ám amit ő ezután megalkotott, az nem pusztán egy tér. Csodálatos képesség létrehozni egy egészen más helyszínből azt, amit az opera szerzői várként aposztrofáltak. Hiszen az opera szövegét hallgatva, olvasva sokan talán útközben elvesztik a fonalat, hogy tulajdonképpen mit is jelképez ez a vár, de Csaba képes volt életre hívni – többek között revelatív fénytechnikát kitalálva – azt, ami a képzeletünkben egy kastély vagy vár.