2024. május 09. / Kozma Botond
A székesfehérvári Vörösmarty Színházban április 6-án mutatták be a Ne most, drágám! című bohózatot, Telihay Péter rendezésében. A John Chapman és Ray Cooney brit szerzőpáros vígjátéka egy exkluzív londoni szőrmeszalonban játszódik, ahol egyik bonyodalom követi a másikat:
szekrénybe bújtatott szeretők, ablakon kihajított ruhadarabok, szerelmi sokszögek, fergeteges humorral fűszerezve. Az előadásról a próbafolyamat közben beszélgettünk az egyik főszereplővel, Sághy Tamással.
A darab egy angol bundaszalonban játszódik, valamikor a ’70-es években. Mesélj kérlek arról, hogy milyen karaktereket ismerhetünk meg az előadásban?
S. T.: Ez a darab egy ízig-vérig vígjáték. Valójában a két férfi főszereplőn van a fókusz, kollégám, Gáspár Sándor játssza az egyik szerepet, Gilbert Bodleyt, aki egy nagystílű szőrmebolttulajdonos, és lehengerlő sármja, lehengerlő személyisége van. Én az egyik társtulajdonos vagyok, Arnold Crouch, aki egy igen visszahúzódó, munkájának élő, nagyon szemérmes figura. Mellette pedig vannak feleségek, szeretők. Az igazi bohózatba illő felállás a következő: megjön a feleség, akinek nem kellene megjönnie. Megjönnek a szeretők, akiknek nem kéne ott maradniuk. Az ebből adódó egyre nagyobb őrületben próbálunk valahogy másodpercről másodpercre megúszni. Ha jól csináljuk, akkor egy tényleg fergeteges, vicces vígjáték lesz belőle.
Ezekben a szituációkban könnyen válhatnak végletesen komikussá a karakterek. Mitől válhatnak ugyanakkor szerethetővé is egyszerre?
S. T.: Szerethetővé szerintem attól válnak, hogy pont a különböző szituációk miatt egyre kiszolgátatottabbak lesznek, egy kiszolgáltatott ember pedig rendszerint esendő, nyilván mindenki a saját karakterén belül. Ebben a darabban is van egy egymásrautaltság, amiben azért túl a vígjátéki elemeken, kijönnek azok az emberi vonások, amik szerintem szerethetővé teszik az összes szereplőt.
Legutóbb a Boeing, Boeing című előadással nevettetétek meg hasonlóképpen a közönséget. Mi ebben a műfajban az igazi kihívás?
S. T.: Egyrészt nagyon kell bízni a másikban, egymásra vagyunk utalva. Nyilván egyik darabban sem engedhetjük meg, hogy hibázzunk akár a szövegben, akár a ritmusban, de egy ilyen műfajban még kevésbé. Itt tényleg a szövegnek úgy kell elhangoznia, mint egy puskaropogás, vagy ahogy Gáspár Sándor kollégám mondta egy beszélgetésünkben, ennek van egy kottája. Viszont az improvizáció is abszolút belefér, főleg itt a próbák alatt. Megpróbálunk hozni minden egyes próbára ajánlatokat. A legnagyobb kihívás ebben az egész darabban, hogy bár jó pár hasonló stílusú darabban játszottam, de általában mindig azokat a típusú karaktereket alakítom, mint amit most Sándor. Épp ezért én nagyon örültem ennek a szereposztásnak, ugyanis számomra nagyon-nagyon jóleső és nagy kihívás az, hogy most pont egy kicsit együgyű, visszahúzódó figurát játszhatok, mert ilyet nagyon régen és keveset csináltam.
Milyen a színpadon a partneri kapcsolatotok Gáspár Sándorral? Milyen vele a közös játék?
S. T.: Nekem mindig megtiszteltetés, ha vele játszhatok, mert én tényleg nagyon-nagyon jó és nagy színésznek tartom. Emellett meg, mint minden kollégámmal, hál’ Isten, már itt vagyunk több mint tíz éve, tehát elég jól ismerjük egymást. Ez a próbafolyamat így olyan, mint amilyennek egy ilyen vígjátéknál lennie kell: egy jóízű és egy jó hangulatú közös munka.
A Vörösmarty Színház nézői, ahogy tőletek megszokhatták, sok nevetésre számíthatnak ebben az előadásban is. Mi lehet a közönség számára mégis újdonság vagy kellemes meglepetés, amikor eljönnek majd megnézni?
S. T.: Nem szeretnék spoilerezni, el kell jönni és egész egyszerűen meg kell nézni, mert abban biztos vagyok, hogy mi minden idegszálunkkal azon vagyunk, hogy ez egy tényleg fergetegesen jó vígjáték legyen. Aztán majd a néző eldönti, hogy mik azok a kis pluszok még ezen túl, amik számára felfedezések lesznek, akár az én karakteremben vagy a kollégáiméban.
szekrénybe bújtatott szeretők, ablakon kihajított ruhadarabok, szerelmi sokszögek, fergeteges humorral fűszerezve. Az előadásról a próbafolyamat közben beszélgettünk az egyik főszereplővel, Sághy Tamással.
A darab egy angol bundaszalonban játszódik, valamikor a ’70-es években. Mesélj kérlek arról, hogy milyen karaktereket ismerhetünk meg az előadásban?
S. T.: Ez a darab egy ízig-vérig vígjáték. Valójában a két férfi főszereplőn van a fókusz, kollégám, Gáspár Sándor játssza az egyik szerepet, Gilbert Bodleyt, aki egy nagystílű szőrmebolttulajdonos, és lehengerlő sármja, lehengerlő személyisége van. Én az egyik társtulajdonos vagyok, Arnold Crouch, aki egy igen visszahúzódó, munkájának élő, nagyon szemérmes figura. Mellette pedig vannak feleségek, szeretők. Az igazi bohózatba illő felállás a következő: megjön a feleség, akinek nem kellene megjönnie. Megjönnek a szeretők, akiknek nem kéne ott maradniuk. Az ebből adódó egyre nagyobb őrületben próbálunk valahogy másodpercről másodpercre megúszni. Ha jól csináljuk, akkor egy tényleg fergeteges, vicces vígjáték lesz belőle.
Ezekben a szituációkban könnyen válhatnak végletesen komikussá a karakterek. Mitől válhatnak ugyanakkor szerethetővé is egyszerre?
S. T.: Szerethetővé szerintem attól válnak, hogy pont a különböző szituációk miatt egyre kiszolgátatottabbak lesznek, egy kiszolgáltatott ember pedig rendszerint esendő, nyilván mindenki a saját karakterén belül. Ebben a darabban is van egy egymásrautaltság, amiben azért túl a vígjátéki elemeken, kijönnek azok az emberi vonások, amik szerintem szerethetővé teszik az összes szereplőt.
Legutóbb a Boeing, Boeing című előadással nevettetétek meg hasonlóképpen a közönséget. Mi ebben a műfajban az igazi kihívás?
S. T.: Egyrészt nagyon kell bízni a másikban, egymásra vagyunk utalva. Nyilván egyik darabban sem engedhetjük meg, hogy hibázzunk akár a szövegben, akár a ritmusban, de egy ilyen műfajban még kevésbé. Itt tényleg a szövegnek úgy kell elhangoznia, mint egy puskaropogás, vagy ahogy Gáspár Sándor kollégám mondta egy beszélgetésünkben, ennek van egy kottája. Viszont az improvizáció is abszolút belefér, főleg itt a próbák alatt. Megpróbálunk hozni minden egyes próbára ajánlatokat. A legnagyobb kihívás ebben az egész darabban, hogy bár jó pár hasonló stílusú darabban játszottam, de általában mindig azokat a típusú karaktereket alakítom, mint amit most Sándor. Épp ezért én nagyon örültem ennek a szereposztásnak, ugyanis számomra nagyon-nagyon jóleső és nagy kihívás az, hogy most pont egy kicsit együgyű, visszahúzódó figurát játszhatok, mert ilyet nagyon régen és keveset csináltam.
Milyen a színpadon a partneri kapcsolatotok Gáspár Sándorral? Milyen vele a közös játék?
S. T.: Nekem mindig megtiszteltetés, ha vele játszhatok, mert én tényleg nagyon-nagyon jó és nagy színésznek tartom. Emellett meg, mint minden kollégámmal, hál’ Isten, már itt vagyunk több mint tíz éve, tehát elég jól ismerjük egymást. Ez a próbafolyamat így olyan, mint amilyennek egy ilyen vígjátéknál lennie kell: egy jóízű és egy jó hangulatú közös munka.
A Vörösmarty Színház nézői, ahogy tőletek megszokhatták, sok nevetésre számíthatnak ebben az előadásban is. Mi lehet a közönség számára mégis újdonság vagy kellemes meglepetés, amikor eljönnek majd megnézni?
S. T.: Nem szeretnék spoilerezni, el kell jönni és egész egyszerűen meg kell nézni, mert abban biztos vagyok, hogy mi minden idegszálunkkal azon vagyunk, hogy ez egy tényleg fergetegesen jó vígjáték legyen. Aztán majd a néző eldönti, hogy mik azok a kis pluszok még ezen túl, amik számára felfedezések lesznek, akár az én karakteremben vagy a kollégáiméban.