Orth Péter: Sokáig féltem Shakespeare-től, de idővel megszerettük egymást 2024. június 09. / Morva Daniella A legjobb Shakespeare-alakításért járó Gábor Miklós-díjat az idei évben Orth Péternek ítélték a Macbeth címszerepéért – az elismerést április 30-án adta át a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház színművészének Ascher Tamás Kossuth- és Jászai Mari-díjas rendező, érdemes művész, a bizottság elnöke. Mit sem sejtve érkeztél a Három nővér előadásra azon a kedd estén, a végén azonban alaposan megleptek téged: Ascher Tamás a színpadra lépett, és átadta neked a Gábor Miklós-díjat. Mit éreztél? O. P.: Már attól leesett az állam, hogy feljött a színpadra, és ami miatt még most sem találom az állam, hogy mindezt miattam tette. Hatalmas megtiszteltetés, és egyelőre nagyon zavarban vagyok, valóra vált egy álmom. Úgy gondolom, művészettel foglalkozó emberekként nem elrugaszkodott gondolat díjakra vágynunk. Amikor van elég önbizalmam ilyesmiről ábrándozni, akkor persze szoktam – ugyanakkor olyan illékony a mi teljesítményünk, hogy szinte nyoma sem marad, ha egyszer letűnik egy-egy előadás. Próbáljuk uralni a pillanatot és megtáncoltatni a szíveket azokra a szűk három órákra, ám végül mindenki hazamegy, és nincs valódi bizonyítéka az ott történteknek. Ez már érzelmi és hitbéli kérdés, de én hiszem, hogy az energiánk jótékonyan tovább él a közönségben. Ez a díj viszont kézzelfogható – a kislányom is a kezében tarthatja majd –, és bizonyítja, hogy valaha olyat hoztam létre, ami nem volt mindegy. Igyekszem méltó lenni hozzá. Elképesztő alázattal és tisztelettel fordulsz a szakma felé, pedig nem törvényszerű, hogy a pályája csúcsán bárki így élje meg a sikereit. Ezek után is nehéz hinned magadban? O. P.: Nekem egyáltalán nem volt egyenes az utam, sokat kellett dolgoznom magamon és küzdenem magamért ezen a pályán – éppen ettől olyan furcsa és hihetetlen, hogy megtörténhet velem ilyesmi. Reméltem, hogy ha sokat dolgozom és szerencsém lesz, valamikor a jövőben számíthatok elismerésekre, de hogy akár már most is, arra nem gondoltam. Szerencsésnek érzem magam és hála van bennem – valahogy szeretném ezt kifejezni, megünnepelni, de még meg kell találjam a módját. Nem lehet, hogy most csak úgy lefekszem aludni, mint tegnap. Nagyon hosszú út vezetett idáig, és ehhez képest ez a pillanat olyan rövid volt és váratlan, hogy még mindig keresem a helyem benne. A díjat a legjobb kisszínházi előadásnak választott Macbeth címszerepéért kaptad, ami az elmúlt évadban kiemelt figyelmet érdemelt a közönségtől. Számodra mitől olyan különleges? O. P.: Hatalmas lehetőségként és hálás szívvel gondolok vissza a Macbethre. Nagyon hamar közel került hozzám és a szívügyemmé vált őrült története, ráadásul a hatalom és a becsvágy pszichológiája is nagyon régóta foglalkoztatott. Minden gondolatával és mondatával el tudtam számolni, magamra, magamba tudtam formálni ezt a figurát. Szabadnak éreztem magam a szélsőségeiben is, sőt talán azokban a legjobban. Ezek szerint te és Shakespeare jól működtök együtt. O. P.: Hosszú út volt, mire eljutottam idáig Shakespeare-rel. Sokáig nem éreztem igazán magaménak az eljátszott szerepeket, olykor botladozott is a számban a költői szöveg. A Rómeó és Júlia Mercutiója volt a fordulópont – ezt követte a Macbeth, amelynek szerettem, csodáltam és tiszteltem minden sorát. Shakespeare a legnagyobbak egyike, műveivel dolgozni, a szerepeit játszani, és értük díjat kapni... a legnagyobb megtiszteltetés. Kivételes munkabírással, precizitásra, pontosságra, hitelességre való igénnyel és részletekig menő alapossággal dolgozol – ezt mondják rólad. A hivatásod iránti szeretet és elköteleződés az oka? O. P.: Szerencsésnek tartom magam, amiért estéről estére lehetőségem nyílik megkapni a nézők figyelmét, és hogy bölcs és értékes emberek a számba tesznek irigylésre méltó mondatokat és gondolatokat, hogy közvetítsem őket úgy, ahogyan jónak látom. Van három órám, hogy hassak a közönségre, és hogy egy átlagos kedd estén valami történhessen, ami nem egy szokványos kedd estére vall. Ez ajándék, semmiképpen nem szeretném elvesztegetni. |