2024. július 11. / Boros Norina
A József Attila Színház nyílt drámapályázatot hirdetett „Csókol, Attila!” címmel, amelynek nyertes alkotóit összesen 5 millió forintos díjazásban részesítik. A díjak elosztásáról a zsűri dönt, és a győztes művet 2025. szeptember 21-én, a Magyar Dráma Napján mutatják be a József Attila
Színházban. A színház művészeti vezetőjével, Hargitai Ivánnal beszélgettem, aki szerint míg a regényírás magányos tevékenység, ahol az író egyedül dolgozik az üres papírral, addig a drámaírás sokkal hálásabb, mert a színházi szakemberek társalkotóként kapcsolódnak be a folyamatba. Ez izgalmas műhelymunkává alakul, ami az igazi értékét adja. Végül pedig a legnagyobb megmérettetés a nézők előtt zajlik.
Mi inspirált arra, hogy drámapályázatot hirdessetek?
H. I.: Az évforduló alkalmából, 2025-ben ünnepeljük József Attila, színházunk névadójának 120. születésnapját. Szobrot emelhetnénk a tiszteletére, vagy elnevezhetnénk róla egy termet, ám úgy véljük, hogy egy költő – aki életében talán nem aratott olyan hatalmas sikereket, mint utóélete során – legnagyobb öröksége az lenne, ha élő irodalommal kapcsolhatnánk össze a nevét. Új kortárs darabok születése felvirágoztatná a magyar színházi életet. A magyar költészet mindig is világszínvonalon mozgott, és ugyanez elmondható a prózáról is, ám a drámairodalom terén még lemaradt a nyugat-európaitól. Van még mit pótolnunk, különösen a mennyiség tekintetében, ami az élő színházi anyagot illeti. Dániában és Németországban már külön színházak foglalkoznak ezzel, és szinte kvóta van arra, hogy hány kortárs darabot kell bemutatni. Nálunk ez, sajnos, még nem jellemző, talán azért sem, mert a színházigazgatók közül kevesen vállalkoznak arra, hogy akár egy tehetséges, de ismeretlen magyar író művét színpadra állítsák. A nézők között sincs túl nagy érdeklődés az ilyen típusú előadások iránt, és sokszor az a félelem is ott lebeg a levegőben, hogy nem hoz majd kellő bevételt. Minden támogatás, amit nyújthatunk a kortárs drámaírók generációjának, kiemelkedően fontos. Ha József Attila fentről figyelne minket, biztos vagyok benne, hogy büszke lenne.
Hogyan történt a zsűri összeállítása, és kik alkotják annak tagjait?
H. I.: Tasnádi István progresszív drámaíró, friss szemlélete a színházról kiemelkedővé tette őt, méltóvá arra, hogy a zsűri tagjai között helyet kapjon. Szakonyi Károly pedig nem csupán remek színházi adaptációkat alkotott, hanem kiváló színdarabokat is, így alaposan ismeri a színház világát és annak nyelvét – a szépségét, a nehézségeit és hogy mennyire eltér a szépirodalomtól. A zsűri továbbá tartalmaz irodalomtörténészt és irodalmárt is, valamint engem, a színház művészeti vezetőjét. Vállaltuk, hogy a győztes művet megrendezzük, ami a jelentős pénzdíjon túl sokkal nagyobb érdemnek számít.
Miért gondolod, hogy nagyobb érdem, mint maga a több millió forintos pénzjutalom?
H. I.: Ez nem csupán annyit jelent, hogy bemutatunk egy darabot; sokkal hosszabb folyamatról van szó. Ez egy olyan folyamat, amely során a drámaíró megtanulja, hogyan alkalmazkodik a szöveg a színpad szabályaihoz. A rendező, az író és a dramaturg szorosan együtt dolgoznak, később pedig bekapcsolódik a jelmez- és díszlettervező, a zeneszerző és a színészek is. Ez egy komplex munka, amit egy kortárs darabbal végzünk. Egy pályakezdő írónak felbecsülhetetlenül hasznos lehet ez a tapasztalat, de ha a pályázatot egy ismert drámaíró nyeri, akkor mi tanulhatunk tőle.
Milyen szempontok alapján fogod értékelni a pályázatokat?
H. I.: A cél az, hogy minél érdekesebb és izgalmasabb művek szülessenek. Nincsenek műfaji megkötések: lehet prózai, zenés, monodráma vagy bármi más. Nem az a legfontosabb, hogy 200 előadást játsszunk belőle, hanem hogy egy olyan izgalmas előadást hozzunk létre, amely mélyebb megértést feltételez.
Mennyi beérkező pályaművel lennél elégedett?
H. I.: Nem a pályaművek száma a lényeg. Akkor lennék igazán elégedett, ha 8-10 olyan kiváló mű érkezne, amelyek közül nehéz lenne választani. Az lenne az igazi kihívás, hogy melyiket mutassuk be, mert mindegyik kiemelkedő. Ideális esetben a feladatunk az lenne, hogy ezeket a fantasztikus műveket vidéki színházaknak is ajánljuk bemutatásra.
Színházban. A színház művészeti vezetőjével, Hargitai Ivánnal beszélgettem, aki szerint míg a regényírás magányos tevékenység, ahol az író egyedül dolgozik az üres papírral, addig a drámaírás sokkal hálásabb, mert a színházi szakemberek társalkotóként kapcsolódnak be a folyamatba. Ez izgalmas műhelymunkává alakul, ami az igazi értékét adja. Végül pedig a legnagyobb megmérettetés a nézők előtt zajlik.
Mi inspirált arra, hogy drámapályázatot hirdessetek?
H. I.: Az évforduló alkalmából, 2025-ben ünnepeljük József Attila, színházunk névadójának 120. születésnapját. Szobrot emelhetnénk a tiszteletére, vagy elnevezhetnénk róla egy termet, ám úgy véljük, hogy egy költő – aki életében talán nem aratott olyan hatalmas sikereket, mint utóélete során – legnagyobb öröksége az lenne, ha élő irodalommal kapcsolhatnánk össze a nevét. Új kortárs darabok születése felvirágoztatná a magyar színházi életet. A magyar költészet mindig is világszínvonalon mozgott, és ugyanez elmondható a prózáról is, ám a drámairodalom terén még lemaradt a nyugat-európaitól. Van még mit pótolnunk, különösen a mennyiség tekintetében, ami az élő színházi anyagot illeti. Dániában és Németországban már külön színházak foglalkoznak ezzel, és szinte kvóta van arra, hogy hány kortárs darabot kell bemutatni. Nálunk ez, sajnos, még nem jellemző, talán azért sem, mert a színházigazgatók közül kevesen vállalkoznak arra, hogy akár egy tehetséges, de ismeretlen magyar író művét színpadra állítsák. A nézők között sincs túl nagy érdeklődés az ilyen típusú előadások iránt, és sokszor az a félelem is ott lebeg a levegőben, hogy nem hoz majd kellő bevételt. Minden támogatás, amit nyújthatunk a kortárs drámaírók generációjának, kiemelkedően fontos. Ha József Attila fentről figyelne minket, biztos vagyok benne, hogy büszke lenne.
Hogyan történt a zsűri összeállítása, és kik alkotják annak tagjait?
H. I.: Tasnádi István progresszív drámaíró, friss szemlélete a színházról kiemelkedővé tette őt, méltóvá arra, hogy a zsűri tagjai között helyet kapjon. Szakonyi Károly pedig nem csupán remek színházi adaptációkat alkotott, hanem kiváló színdarabokat is, így alaposan ismeri a színház világát és annak nyelvét – a szépségét, a nehézségeit és hogy mennyire eltér a szépirodalomtól. A zsűri továbbá tartalmaz irodalomtörténészt és irodalmárt is, valamint engem, a színház művészeti vezetőjét. Vállaltuk, hogy a győztes művet megrendezzük, ami a jelentős pénzdíjon túl sokkal nagyobb érdemnek számít.
Miért gondolod, hogy nagyobb érdem, mint maga a több millió forintos pénzjutalom?
H. I.: Ez nem csupán annyit jelent, hogy bemutatunk egy darabot; sokkal hosszabb folyamatról van szó. Ez egy olyan folyamat, amely során a drámaíró megtanulja, hogyan alkalmazkodik a szöveg a színpad szabályaihoz. A rendező, az író és a dramaturg szorosan együtt dolgoznak, később pedig bekapcsolódik a jelmez- és díszlettervező, a zeneszerző és a színészek is. Ez egy komplex munka, amit egy kortárs darabbal végzünk. Egy pályakezdő írónak felbecsülhetetlenül hasznos lehet ez a tapasztalat, de ha a pályázatot egy ismert drámaíró nyeri, akkor mi tanulhatunk tőle.
Milyen szempontok alapján fogod értékelni a pályázatokat?
H. I.: A cél az, hogy minél érdekesebb és izgalmasabb művek szülessenek. Nincsenek műfaji megkötések: lehet prózai, zenés, monodráma vagy bármi más. Nem az a legfontosabb, hogy 200 előadást játsszunk belőle, hanem hogy egy olyan izgalmas előadást hozzunk létre, amely mélyebb megértést feltételez.
Mennyi beérkező pályaművel lennél elégedett?
H. I.: Nem a pályaművek száma a lényeg. Akkor lennék igazán elégedett, ha 8-10 olyan kiváló mű érkezne, amelyek közül nehéz lenne választani. Az lenne az igazi kihívás, hogy melyiket mutassuk be, mert mindegyik kiemelkedő. Ideális esetben a feladatunk az lenne, hogy ezeket a fantasztikus műveket vidéki színházaknak is ajánljuk bemutatásra.