Bohóc kerestetik a Gyulai Várszínházban 2024. augusztus 12. / A világhírű román-francia író, Matei Vișniec Bohóc kerestetik című darabjának augusztus 1-jei bemutatóját egy olyan alkotógárda hozza létre a Gyulai Várszínházban, amely már bizonyított ott. A három kiváló, idős erdélyi színésszel – Györffy András, Kárp György, Szélyes Ferenc –, Béres László rendezővel, Szélyes Andrea díszlet- és jelmeztervezővel két évvel ezelőtt már létrehozták Csehov – Kiss Csaba: De mi lett a nővel? című darabjának a bemutatóját, s az előadás azóta is nagy sikerrel járja a Kárpát-medencét. A Gyulai Várszínház igazgatója, Elek Tibor kimondottan számukra keresett egy újabb darabot, hogy legyen még egy jutalomjáték a három marosvásárhelyi színész számára. [kep3] Matei Vișniec művében három öreg bohóc várakozik az utolsó esélyre, egy felvételi alkalmával, a makacsul zárva maradó ajtó előtt. Ők a jól ismert Fellini-film bohócainak a leszármazottai. Egyszerre: „mindenkik” és „senkik”. Az állásinterjúra érkező három kiöregedett, már régóta mellőzött bohócot, Niccolót, Filippót és Peppinót Györffy András, Kárp György és Szélyes Ferenc formálja meg. A bizonyítás, az érvényesülés ígéretet hordozó felvételi szoba sivár előtere előbb képzeletbeli poronddá, majd küzdőtérré változik számukra. Van-e még szükség rájuk? Küzdelmük önmagukkal, egymással, a világgal az élet fináléjában, félelmük az öregedéstől, a jelentéktelenné válástól, a bukástól, a haláltól hol humorosan, játékosan, hol tragikusan szembesíti a nézőt is az élet és a művészet alapvető kérdéseivel. A megalázó várakozás – a létezés felfüggesztésének metaforája, amelyet alapvető egzisztenciális magatartásként értelmezhetünk – természetellenesen elhúzódva, magáig a halálig tart. Élet és halál totális látványa, egy végső jelenetben, amely garantálja a halhatatlanságot – ez minden művész vágya. A szánalmasan színpadias szereplők dialógusait időnként megszakítja az ajtón túlról a múló idő vészjósló ketyegése. Amikor hirtelen gyermeki, pajkos naivitással ugratják egymást, vagy épp féltékenyen, szarkasztikus pimaszsággal sírva ölelik át a társukat, megdöbbenve sanyarú sorsukon, az aréna lecsúszott művészei valósággal provokálják önmagukat a halállal való versenyre, siettetve az elkerülhetetlent. A darab figurái magukban hordoznak valamit a kegyetlenség, a gyengédség és a gyermekiesség paradox keveré­kéből. Szeszélyük azonban komoly, komikus, tudatos és kétségbeesett önámítás: „Ha mi megszűnünk, akkor a művészet is eltűnik. Tessék, mindennek vége. Ezért mondom, adjuk el magunkat drágán, aranyban” – fújja Niccolo nevetségesen. Szerepükbe menekülve foglyai maradnak annak a kényszernek, hogy bebizonyítsák maguknak, hogy még képesek előadást tartani. Így nem tesznek mást, mint mímelik az életet, és az úgynevezett legfőbb művészi küldetésben találják meg a „mentséget” a sorssal szemben, hogy még egy nappal tovább folytassák. A régmúlt idők illuzórikus dicsőségét idézve Nicollo, Filippo és Peppino felváltva, a másik kettő előtt játszanak el egy-egy bohózatot, a virtuozitás e lélegzetelállító mintái azonban a halál példázatai. Az 1960-as évek úgynevezett abszurd színházában gyökerező Bohóc kerestetik egy olyan hibrid drámai műfajhoz tartozik, amelyben a tragikus, komikus, abszurd és groteszk kategóriák esztétikailag termékeny szintézisben keverednek. „Darabjaim univerzuma a groteszk és a költészet határán helyezkedik el…” – vallja maga Matei Vișniec is. A bemutató próbafolyamatának első része már Marosvásárhelyen lezajlott májusban, mivel a három színművész ott él, majd az augusztus 1-jei bemutató előtt 10 nappal érkeznek Gyulára, és ott fejezik be a próbákat, ott hozzák létre az előadás végső változatát.