2024. augusztus 12. / Kozma Botond
Májusban mutatta be a székesfehérvári Vörösmarty Színház az Iphigenia Auliszban című klasszikust Bagó Bertalan rendezésében. Az előadásban a súlyos morális döntések meghozatalával küzdő Agamemnónt, a hellének hadvezérét Egyed Attila alakítja.
Az ókori görög drámák mindig mély önismereti munkára késztetik az embert. Van valamilyen különleges viszonyod ezekkel a szövegekkel?
E. A.: Eddig elkerültek ezek a darabok, ha jól emlékszem, magyar kőszínházban nem is játszottam még görög drámában. Csupán Zsámbékon találkoztam ezzel a világgal egy nyári színházi projekt alkalmával, ahol a kilencvenes évek végén dolgoztam egy román együttműködésben. Mindezt csodás zenével és néhol eredeti ógörög szöveggel. Nehéz, húzós előadás volt, de csodálatos élmény.
Mik voltak az első gondolataid, amikor megtudtad, hogy az Iphigeniában játszol majd főszerepet?
E. A.: Megijedtem. Én is apa vagyok, van két gyerekem, nekem is van egy kislányom. Megijesztett a témája és a problematikája. Féltem, hogyan tudom majd a darabban lévő belső konfliktust magamban megoldani, de persze bíztam abban, hogy kisegít majd valahogy a rendező, a partnerek és Euripidész. Aztán elkezdtünk próbálni, és kiderült, hogy nemcsak a gyermekáldozat témájáról szól a darab, hanem a hatalomról, a hatalom gyakorlásáról vagy a hatalomhoz való ragaszkodásról. Euripidész megdöbbentően pontosan ábrázolja, hogy mennyire szánalmasan gondolkoznak az emberek a hatalomról. Nem bírják elengedni, és még arra is hajlandóak érte, hogy a gyermeküket feláldozzák. A végén meg csak széttárt karokkal azt mondják, hogy úgysem tudunk mit csinálni, az istenek kezében vagyunk.
Sokszor halljuk, hogy a görög drámákban ma is érvényes, örök emberi karakterek szerepelnek. Kik alakítják ezt a két és fél ezer éves történetet?
E. A.: Egy olyan társaság, mely a hierarchia csúcsán helyezkedik el. Mind olyan személyek, akik közel vannak a tűzhöz, és nagyon-nagyon fontos számukra, hogy ezt ne veszítsék el, ne kerüljenek ki abból a közegből, amibe beleszülettek. Ők tulajdonképpen valamifajta politikai vagy gazdasági, illetve harci csúcsintézmények vezetői, akik ragaszkodnak az állásukhoz, hatalmukhoz, életszínvonalukhoz. Ez nem más, mint egy érdekemberek alkotta érdekszövetség. Ennek válik áldozatául egy gyermek, aki ártatlan. Folyton-folyvást hivatkoznak valami felső akaratra, elrendeltetésre, de képtelenek helyes döntést hozni.
Színészként mennyire tudsz ítélkezni a saját karaktered felett? Elítélni, vagy esetleg igazolni a döntéseit.
E. A.: Magánemberként nagyon határozott és gyors döntést tudok mondani: mélységesen elítélem. Színpadon persze többrétegű az előadás. A színpadon azt kell látnunk, hogy ez az ember vívódik. A rendező nagyon helyesen betette az előadásba Euripidész szerepét és alakját, mintegy segítendő a nézőt monológokkal, szövegekkel abban, hogy közelebb hozzuk az ókori görögök rendkívül bonyolult mítoszvilágát a közönség számára. Épp ő kérdez rá arra, hogy valóban ezt akarják-e az istenek. Muszáj ilyen helyzetbe hozni a földi halandókat? Egyáltalán léteznek-e? Valóban felső erők hoznak-e minket ezekbe a lehetetlen helyzetekbe, amiknek nem tudunk megfelelni, vagy csak saját magunknak gyártunk önigazoló narratívákat? Épp ezt érzem a szerepem és az előadás legfontosabb azonosulási pontjának is. Felmutatjuk ezeket a narratívákat, és elhitetjük az emberekkel, hogy ez a magyarázat majd felment minket. Az előadás végén ez nagyon jól érzékelhető, kitalálják maguknak, hogy Iphigeniát magukhoz vették az istenek, megnyugodhat mindenki, és a háborút el is kezdik. Ma azt látom, hogy ez nagyon súlyos probléma. Mások sulykolják belénk a narratívákat ahelyett, hogy önmagunk fedeznénk fel az összefüggéseket. Így jóval befolyásolhatóbbak, ezáltal sebezhetőbbek vagyunk.
Az ókori görög drámák mindig mély önismereti munkára késztetik az embert. Van valamilyen különleges viszonyod ezekkel a szövegekkel?
E. A.: Eddig elkerültek ezek a darabok, ha jól emlékszem, magyar kőszínházban nem is játszottam még görög drámában. Csupán Zsámbékon találkoztam ezzel a világgal egy nyári színházi projekt alkalmával, ahol a kilencvenes évek végén dolgoztam egy román együttműködésben. Mindezt csodás zenével és néhol eredeti ógörög szöveggel. Nehéz, húzós előadás volt, de csodálatos élmény.
Mik voltak az első gondolataid, amikor megtudtad, hogy az Iphigeniában játszol majd főszerepet?
E. A.: Megijedtem. Én is apa vagyok, van két gyerekem, nekem is van egy kislányom. Megijesztett a témája és a problematikája. Féltem, hogyan tudom majd a darabban lévő belső konfliktust magamban megoldani, de persze bíztam abban, hogy kisegít majd valahogy a rendező, a partnerek és Euripidész. Aztán elkezdtünk próbálni, és kiderült, hogy nemcsak a gyermekáldozat témájáról szól a darab, hanem a hatalomról, a hatalom gyakorlásáról vagy a hatalomhoz való ragaszkodásról. Euripidész megdöbbentően pontosan ábrázolja, hogy mennyire szánalmasan gondolkoznak az emberek a hatalomról. Nem bírják elengedni, és még arra is hajlandóak érte, hogy a gyermeküket feláldozzák. A végén meg csak széttárt karokkal azt mondják, hogy úgysem tudunk mit csinálni, az istenek kezében vagyunk.
Sokszor halljuk, hogy a görög drámákban ma is érvényes, örök emberi karakterek szerepelnek. Kik alakítják ezt a két és fél ezer éves történetet?
E. A.: Egy olyan társaság, mely a hierarchia csúcsán helyezkedik el. Mind olyan személyek, akik közel vannak a tűzhöz, és nagyon-nagyon fontos számukra, hogy ezt ne veszítsék el, ne kerüljenek ki abból a közegből, amibe beleszülettek. Ők tulajdonképpen valamifajta politikai vagy gazdasági, illetve harci csúcsintézmények vezetői, akik ragaszkodnak az állásukhoz, hatalmukhoz, életszínvonalukhoz. Ez nem más, mint egy érdekemberek alkotta érdekszövetség. Ennek válik áldozatául egy gyermek, aki ártatlan. Folyton-folyvást hivatkoznak valami felső akaratra, elrendeltetésre, de képtelenek helyes döntést hozni.
Színészként mennyire tudsz ítélkezni a saját karaktered felett? Elítélni, vagy esetleg igazolni a döntéseit.
E. A.: Magánemberként nagyon határozott és gyors döntést tudok mondani: mélységesen elítélem. Színpadon persze többrétegű az előadás. A színpadon azt kell látnunk, hogy ez az ember vívódik. A rendező nagyon helyesen betette az előadásba Euripidész szerepét és alakját, mintegy segítendő a nézőt monológokkal, szövegekkel abban, hogy közelebb hozzuk az ókori görögök rendkívül bonyolult mítoszvilágát a közönség számára. Épp ő kérdez rá arra, hogy valóban ezt akarják-e az istenek. Muszáj ilyen helyzetbe hozni a földi halandókat? Egyáltalán léteznek-e? Valóban felső erők hoznak-e minket ezekbe a lehetetlen helyzetekbe, amiknek nem tudunk megfelelni, vagy csak saját magunknak gyártunk önigazoló narratívákat? Épp ezt érzem a szerepem és az előadás legfontosabb azonosulási pontjának is. Felmutatjuk ezeket a narratívákat, és elhitetjük az emberekkel, hogy ez a magyarázat majd felment minket. Az előadás végén ez nagyon jól érzékelhető, kitalálják maguknak, hogy Iphigeniát magukhoz vették az istenek, megnyugodhat mindenki, és a háborút el is kezdik. Ma azt látom, hogy ez nagyon súlyos probléma. Mások sulykolják belénk a narratívákat ahelyett, hogy önmagunk fedeznénk fel az összefüggéseket. Így jóval befolyásolhatóbbak, ezáltal sebezhetőbbek vagyunk.