Értjük-e még Arany Jánost? 2024. október 02. / Fáy Miklós Hallgatom a lemezeimet, és találtam köztük egy 45-ös fordulatszámú kis korongot, Gáti József mondja rajta a Családi kört. Este van, este van: kiki nyúgalomba, mondja az ember magától is, de mindegy, hallgassuk meg, hogy mondta Gáti, aki mégis versmondási tekintély volt, és hozzá szépen beszélési tekintély is, kellemes hangszín, hallgassuk úgy a verset, mint zenét. Nem lehet. A vers, a százszor hallott, százszor megunt vers a maga szállóigévé lett soraival még most is hat. Pedig alig történik benne valami, pendül a kapa, rikoltoz a bagoly, nem éppen napi tapasztalat a városban. De a rímek, a maguk természetességével, ahogy érzi az ember, melyik sorra minek kell jönnie, de az aztán tényleg meg is jön, bogarászni restel – hosszan elnyúlt testtel. Micsoda zseniális semmiség. De vajon meddig marad meg nekünk? A nyelv változásai meglassultak, mióta megindult a könyvnyomtatás, mióta létrejöttek az akadémiák, amelyek vigyáznak a helyesírásra, őrködnek a nyelvhasználat fölött, de közben van egy ellenirányú mozgás is, a technikai fejlődés. Időnként azt érzi az ember, hogy épp a nyelv őrködik a régebbi technikai állapotok emléke fölött, hogy még ma is „tárcsázunk” a telefonon, pedig már régen nincsen tárcsa a készülékeken, a televíziókban még vágók dolgoznak, pedig már igazán nincs mit vágni a digitális technikának köszönhetően, vagy közepes lángon sütjük meg a húst, holott a legtöbb sü­tő­ben nem lobban föl a tűz. Egyes szófordulatoknak már megmelegedni sincs idejük. Pár éve, amikor valaki meg akarta magyarázni, miért is vállalt el valami kétes munkát, azt mondta, hogy „a sárga csekkeket be kell fizetni”. Ma már aligalig látni sárga (vagy egyéb színű) csekket, 21. század, átutalunk. Meddig fogjuk még érteni Arany Jánost? Nem mellékes kérdés, mert amikor az ember elveszettnek érzi magát az anyanyelvével, azt gondolja, hogy magyarul beszélni éppolyan egzotikus dolog, mint füstjelekkel üzenni a hegyen túlra, mennyivel nagyobb hallgatóságot lehetne megszólítani, ha angolul, kínaiul, spa­nyo­lul szólalhatnánk meg, akkor Arany János a vigasz. Meg, természetesen, a többi költő is, de ami a nyelvet illeti, mégis Arany volt a magyar irodalom csúcspontja, a legnagyobb szókincs, a legszebb rímelés. Hogyan írta Kosztolányi? „Lelkem ha kérte, amit a sors nem adott, / Arany János bűvös szavával mulatott.” Ez volna a kérdés: meddig mulathatunk még Arany János bűvös szavaival? Az már a következő kérdés, hogy ha mi nem értjük Aranyt, attól még Arany értene-e bennünket. Vannak kételyeim.