2024. október 13. / Szőllősi Tímea
Legtöbben a Drága örökösök sorozat egy alapszereplőjeként ismerhették meg, és az ország egyik legismertebb szinkronhangjaként. Idén megjelent nagylemezének anyagával, saját zenekarával országszerte koncertezik, a Dalköltők Társasága nevű zenekarával pedig örökzöld dalokat
értelmez újra, miközben színpadon is több helyen láthatjuk játékát. Legújabban egy képzeletszínházi előadás egyik szereplőjeként invitál utazásra a negyven feletti férfilét oly színes dimenzióiba. A szórakoztatás és az előadóművészet az élete, legyen szó színházról vagy zenéről: színházi és filmszerepek, koncertek, szinkronstúdiók mind az otthonai, miközben hamarosan megjelenik legújabb nagylemeze és verseskötete. Már találkozásunk első pillanatában kiderül, hogy Haagen Imre nemcsak csupa kedvesség és humor, de tele van energiával is. Annak ellenére, hogy azt mondja magáról, néha azért ő is elfárad, nekem mégis fáradhatatlannak tűnik. Az a fajta ember, aki mer álmodni, és akinek nemcsak tervei vannak, de egytől egyig meg is valósítja őket.
Ősszel debütálsz A férfi, ha elmúlt 40... de fejben 30… se című képzeletszínházi produkcióban. Hogy vagy a 40 feletti léttel, hogyan érzed magad a bőrödben?
H. I.: Alapvetően mintha kilencvenéves lennék (nevet). De a viccet félretéve, nagyon érdekesen élem meg a kort. Fizikailag néha rettenetesen fáradtnak érzem magam, mintha egy hatalmas hegyet másztam volna meg, szellemileg viszont nagyon tudok pörögni, folyamatosan jár az agyam, és szüntelenül csinálok valamit. Erősen dolgozik bennem a tenni akarás. De tudod, nagyon furcsa ennek az egésznek a lelkisége is: sokszor gondolkozom azon, hogy amit most tudok az életről, bárcsak mind tudtam volna húsz évvel ezelőtt…
Szeretnél újra húszéves lenni?
H. I.: Nem. Negyven fölött már letettél valamit az asztalra. Még vannak terveid, de már nemcsak ábrándozol, hanem tudod, hogyan tudod elérni őket. Gyakorlatilag – így ötven felett is – tele vagyok tervekkel, de az a jó, hogy már van mire visszatekinteni. Van miből táplálkozni, hogy el tudjam érni a vágyott célt, és nem csak egy lila vízió marad. Ennyi idősen már többet tudsz, mint húszévesen, egy verset teljesen máshogy mondasz el, mert már érted a sorokat. Az üzenetemet meg tudom tölteni tartalommal. Míg a húszas éveidben csak azt hiszed, hogy tudsz valamit, negyven felett már tényleg így van. Szóval én jobban szeretek ennyi idősen létezni a bőrömben, még ha fáradtan is (nevet).
Van olyan élethelyzet, amit már tudatosan elkerülsz?
H. I.: Nem vagyok egy konszolidált forma, de nem vagyok az az ajtót berúgós típus sem. Kamaszkoromban simán befestettem a hajamat zöldre, és voltam kopasz is, mert akkor épp úgy tetszett, de közben senkit sem akartam megbotránkoztatni. Egyszerűen úgy éreztem jól magam, ezért megcsináltam. Azóta sem szeretem korlátok közé szorítani magam, de azt sem szeretem, ha mások szorítanak be. A csordaszellem kifejezetten taszított mindig is, és most sem bírom elviselni, mert azt gondolom, hogy mindannyian különlegesek és egyediek vagyunk. Bizonyos mértékű lázadás egészen kiskorom óta van bennem. Amikor a zenei dolgaimról kérdeznek, azt szoktam mondani, hogy rockzenész vagyok, aki Szécsi Palinak öltözik. Ez viccesen hangzik, de tényleg van bennem egy ilyen! Persze, lehet, hogy nem vagyok olyan sármos, mint Robbie Williams – ez ízlés dolga –, de bennem is ott van az a fajta attitűd, ami benne, hogy őszintén ki tud állni szmokingban a színpadra egy óriási stadionban, és elénekli a My Wayt.
Mi volt az első gondolatod, amikor nézőként először láttad az előadást?
H. I.: Nagyon izgalmas és elgondolkodtató monológok ezek, egyben rendkívül furcsa számomra, hogy az előadás alatt nincs sötét. Színészként valahogy ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy nem látjuk a nézők arcát. Itt viszont látni a közönséget, azonnal van visszajelzés, interakció, és ez nagyon jó érzés… látni a szemeket, és viszontlátni bennük az érzéseket.
Melyek azok a szakmai kihívások, amelyeket ez a darab nyújtani tud neked?
H. I.: Nagyon élvezem, amikor egy új műfajban próbálhatom ki magam, mint most a képzeletszínházban. Olyan művészekkel és olyan minőségű szöveganyaggal fogok dolgozni, ami önmagában megtiszteltetés. Hiába írta több évtizeddel ezelőtt ezeket az örökzöld történeteket Janikovszky Éva, mégis bennük van a mai ember. Nagyon korszerű és időszerű gondolatok ezek. Akár most is íródhatna, annyira mai történetek vannak benne. Az lesz most nekem a legnagyobb kihívás, hogy méltó legyek a koncepcióhoz, a kollégákhoz és Janikovszky szövegeihez. Nagyon várom már az első előadást!
Ki az a művész, aki nagy hatással volt rád az eddigi pályád során?
H. I.: Két példaképem van: Charlie Chaplin és John Lennon. Mindketten rendkívül zűrös családból, rendkívül nehéz körülmények közül jöttek, akárcsak én, és letettek valami olyat az asztalra, ami több annál, mint hogy megírták a maguk dalait vagy eljátszottak szerepeket. Sokat lehet tőlük tanulni. A művészetük és a teljesítményük megváltoztatta a világot. Ezt a teljesítményt a mai napig a zsigereimben érzem… Ha meghallom az Imagine című dalt, azonnal libabőrős leszek! Chaplin és Lennon a semmiből építették fel magukat egy rakás hátránnyal a nyakukban. Nagyon imponál nekem egy ekkora küzdés – amikor valaki ennyire lentről indul, és ilyen magasra jut.
Neked mivel kellett megküzdeni, hogy eljuss idáig?
H. I.: Gyerekkoromban rettenetesen nehéz körülményeim voltak, apukámat nem ismertem, csak később találkoztam vele. Édesanyám egyedül nevelt fel minket a testvéremmel… nem volt egyszerű az élet. Valószínűleg ezért is választottam ezeket az embereket példaképnek – ha lehet ilyet mondani. De szerencsés fickó vagyok, mert most már azt csinálom, amit szeretek, és amiben komfortosan érzem magam. Tudok örülni mindennek, annak is megvan a varázsa, ha szűk körű a koncert, ahogy annak is, ha baromi sokan vannak. Igyekszem csak a valódi problémákkal foglalkozni az életben, vagy legalábbis amiket én valódi problémának gondolok. De tudom, hogy milyen nehéz körülmények között lenni, és tudom, hogy milyen jólesik ilyenkor az embernek, ha azt érzi, hogy odafigyelnek rá. Amióta néhány évvel ezelőtt megküzdöttem a rákkal, sok olyan ember megkeres, akik hasonló helyzetbe kerültek. Hihetetlenül jó érzés, hogy segíteni tudok nekik azzal, hogy elmesélem, én hogyan éltem meg, és nekem mi segített akkor.
Azt mondják, ami nem pusztít el, az megerősít. Mit tanítottak neked ezek a nehéz élethelyzetek?
H. I.: Anyám fiatalon halt meg, nagyjából annyi idős volt, mint most én. A keresztanyám még annyi sem, mindössze ötvenegy. Azt gondolom, hogy ők azért is hagyták itt ilyen hamar a földi létet, mert már nem volt céljuk. Vagy inkább úgy mondanám, hogy őszintén nem hittek abban, hogy lehetnek céljaik, amelyeket elérhetnek. Ezért én nem akarom, hogy céltalan legyen az életem. Hajtom magam és megyek előre, mindig csinálok valamit, és folyamatosan jár az agyam. Ha nem zene, akkor a színház, ha nem színház, akkor film, ha nem film, akkor szinkron. Mindig kell, hogy legyen valami, ez így komfortos nekem. Azt is megtanultam, hogy nem szabad benne maradni olyan helyzetekben, amikben nem érzi jól magát az ember. Nem szabad nem kimondani, amit ki kell mondani. A betegség megtanított arra, hogy oké, el vagyok fáradva, de meg kell becsülni azt, ami van, és végigcsinálni, amit elkezdtem. Nagyon érdekes volt, hogy közben egyszer sem éreztem, hogy beteg lennék, vagy hogy meghalhatok. Emlékszem, amikor a kórházban a gyerekeim megkérdezték: „apa, akkor te most meg fogsz halni?”. Rájuk néztem, és azt feleltem: „az teljesen ki van zárva!”. És ez elég volt nekik. Én meg azt mondtam az orvosnak, hogy akkor most gyorsan szedjék ki azt a daganatot. És tudod, hiába voltam nagyon beteg, annyira biztos voltam benne, hogy életben fogok maradni, hogy már akkor leszerveztem néhány hónappal későbbre egy koncertet, amit még ha harminc kilóval könnyebben is, de megcsináltunk.
Emlékszel, melyik volt az első pillanat, amikor azt érezted, hogy a színpad a te világod?
H. I.: Arra emlékszem, hogy már az óvodában is állandóan verseket mondtam, majd általános iskolában egy évben háromszor is ötöst kaptam A walesi bárdokra. Nagyon bennem volt, hogy színész szeretnék lenni, de anyám mindig azzal csillapított le: „hogy akarsz te színész lenni, ha még a lakáskulcsodat is állandóan elhagyod?”. Ez sokáig komoly féket jelentett az életemben. Viszont azt már gyerekként éreztem, hogy nem vagyok hétköznapi, és inkább furcsa vagyok, mint átlagos. Aztán mégiscsak erre vitt az élet, vagyis azt gondolom, hogy előbb vagy utóbb úgyis megtörténnek a dolgok, és nem viccből kapjuk a képességeinket. Most azt csinálom, amiben jól érzem magam, és hiszem, hogy ha bennem harmónia van, akkor a környezetemnek, a számomra fontos embereknek, de akár a számomra ismeretleneknek is jót tudok adni. Ha bennem frusztráció, elnyomás és hiányérzet van, akkor az előbb-utóbb ki fog kijönni, és én nem akarok egy kellemetlen, frusztrált vénember lenni a végén…
értelmez újra, miközben színpadon is több helyen láthatjuk játékát. Legújabban egy képzeletszínházi előadás egyik szereplőjeként invitál utazásra a negyven feletti férfilét oly színes dimenzióiba. A szórakoztatás és az előadóművészet az élete, legyen szó színházról vagy zenéről: színházi és filmszerepek, koncertek, szinkronstúdiók mind az otthonai, miközben hamarosan megjelenik legújabb nagylemeze és verseskötete. Már találkozásunk első pillanatában kiderül, hogy Haagen Imre nemcsak csupa kedvesség és humor, de tele van energiával is. Annak ellenére, hogy azt mondja magáról, néha azért ő is elfárad, nekem mégis fáradhatatlannak tűnik. Az a fajta ember, aki mer álmodni, és akinek nemcsak tervei vannak, de egytől egyig meg is valósítja őket.
Ősszel debütálsz A férfi, ha elmúlt 40... de fejben 30… se című képzeletszínházi produkcióban. Hogy vagy a 40 feletti léttel, hogyan érzed magad a bőrödben?
H. I.: Alapvetően mintha kilencvenéves lennék (nevet). De a viccet félretéve, nagyon érdekesen élem meg a kort. Fizikailag néha rettenetesen fáradtnak érzem magam, mintha egy hatalmas hegyet másztam volna meg, szellemileg viszont nagyon tudok pörögni, folyamatosan jár az agyam, és szüntelenül csinálok valamit. Erősen dolgozik bennem a tenni akarás. De tudod, nagyon furcsa ennek az egésznek a lelkisége is: sokszor gondolkozom azon, hogy amit most tudok az életről, bárcsak mind tudtam volna húsz évvel ezelőtt…Szeretnél újra húszéves lenni?
H. I.: Nem. Negyven fölött már letettél valamit az asztalra. Még vannak terveid, de már nemcsak ábrándozol, hanem tudod, hogyan tudod elérni őket. Gyakorlatilag – így ötven felett is – tele vagyok tervekkel, de az a jó, hogy már van mire visszatekinteni. Van miből táplálkozni, hogy el tudjam érni a vágyott célt, és nem csak egy lila vízió marad. Ennyi idősen már többet tudsz, mint húszévesen, egy verset teljesen máshogy mondasz el, mert már érted a sorokat. Az üzenetemet meg tudom tölteni tartalommal. Míg a húszas éveidben csak azt hiszed, hogy tudsz valamit, negyven felett már tényleg így van. Szóval én jobban szeretek ennyi idősen létezni a bőrömben, még ha fáradtan is (nevet).
Van olyan élethelyzet, amit már tudatosan elkerülsz?
H. I.: Nem vagyok egy konszolidált forma, de nem vagyok az az ajtót berúgós típus sem. Kamaszkoromban simán befestettem a hajamat zöldre, és voltam kopasz is, mert akkor épp úgy tetszett, de közben senkit sem akartam megbotránkoztatni. Egyszerűen úgy éreztem jól magam, ezért megcsináltam. Azóta sem szeretem korlátok közé szorítani magam, de azt sem szeretem, ha mások szorítanak be. A csordaszellem kifejezetten taszított mindig is, és most sem bírom elviselni, mert azt gondolom, hogy mindannyian különlegesek és egyediek vagyunk. Bizonyos mértékű lázadás egészen kiskorom óta van bennem. Amikor a zenei dolgaimról kérdeznek, azt szoktam mondani, hogy rockzenész vagyok, aki Szécsi Palinak öltözik. Ez viccesen hangzik, de tényleg van bennem egy ilyen! Persze, lehet, hogy nem vagyok olyan sármos, mint Robbie Williams – ez ízlés dolga –, de bennem is ott van az a fajta attitűd, ami benne, hogy őszintén ki tud állni szmokingban a színpadra egy óriási stadionban, és elénekli a My Wayt.
Mi volt az első gondolatod, amikor nézőként először láttad az előadást?
H. I.: Nagyon izgalmas és elgondolkodtató monológok ezek, egyben rendkívül furcsa számomra, hogy az előadás alatt nincs sötét. Színészként valahogy ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy nem látjuk a nézők arcát. Itt viszont látni a közönséget, azonnal van visszajelzés, interakció, és ez nagyon jó érzés… látni a szemeket, és viszontlátni bennük az érzéseket.
Melyek azok a szakmai kihívások, amelyeket ez a darab nyújtani tud neked?
H. I.: Nagyon élvezem, amikor egy új műfajban próbálhatom ki magam, mint most a képzeletszínházban. Olyan művészekkel és olyan minőségű szöveganyaggal fogok dolgozni, ami önmagában megtiszteltetés. Hiába írta több évtizeddel ezelőtt ezeket az örökzöld történeteket Janikovszky Éva, mégis bennük van a mai ember. Nagyon korszerű és időszerű gondolatok ezek. Akár most is íródhatna, annyira mai történetek vannak benne. Az lesz most nekem a legnagyobb kihívás, hogy méltó legyek a koncepcióhoz, a kollégákhoz és Janikovszky szövegeihez. Nagyon várom már az első előadást!
Ki az a művész, aki nagy hatással volt rád az eddigi pályád során?
H. I.: Két példaképem van: Charlie Chaplin és John Lennon. Mindketten rendkívül zűrös családból, rendkívül nehéz körülmények közül jöttek, akárcsak én, és letettek valami olyat az asztalra, ami több annál, mint hogy megírták a maguk dalait vagy eljátszottak szerepeket. Sokat lehet tőlük tanulni. A művészetük és a teljesítményük megváltoztatta a világot. Ezt a teljesítményt a mai napig a zsigereimben érzem… Ha meghallom az Imagine című dalt, azonnal libabőrős leszek! Chaplin és Lennon a semmiből építették fel magukat egy rakás hátránnyal a nyakukban. Nagyon imponál nekem egy ekkora küzdés – amikor valaki ennyire lentről indul, és ilyen magasra jut.
Neked mivel kellett megküzdeni, hogy eljuss idáig?
H. I.: Gyerekkoromban rettenetesen nehéz körülményeim voltak, apukámat nem ismertem, csak később találkoztam vele. Édesanyám egyedül nevelt fel minket a testvéremmel… nem volt egyszerű az élet. Valószínűleg ezért is választottam ezeket az embereket példaképnek – ha lehet ilyet mondani. De szerencsés fickó vagyok, mert most már azt csinálom, amit szeretek, és amiben komfortosan érzem magam. Tudok örülni mindennek, annak is megvan a varázsa, ha szűk körű a koncert, ahogy annak is, ha baromi sokan vannak. Igyekszem csak a valódi problémákkal foglalkozni az életben, vagy legalábbis amiket én valódi problémának gondolok. De tudom, hogy milyen nehéz körülmények között lenni, és tudom, hogy milyen jólesik ilyenkor az embernek, ha azt érzi, hogy odafigyelnek rá. Amióta néhány évvel ezelőtt megküzdöttem a rákkal, sok olyan ember megkeres, akik hasonló helyzetbe kerültek. Hihetetlenül jó érzés, hogy segíteni tudok nekik azzal, hogy elmesélem, én hogyan éltem meg, és nekem mi segített akkor.
Azt mondják, ami nem pusztít el, az megerősít. Mit tanítottak neked ezek a nehéz élethelyzetek?
H. I.: Anyám fiatalon halt meg, nagyjából annyi idős volt, mint most én. A keresztanyám még annyi sem, mindössze ötvenegy. Azt gondolom, hogy ők azért is hagyták itt ilyen hamar a földi létet, mert már nem volt céljuk. Vagy inkább úgy mondanám, hogy őszintén nem hittek abban, hogy lehetnek céljaik, amelyeket elérhetnek. Ezért én nem akarom, hogy céltalan legyen az életem. Hajtom magam és megyek előre, mindig csinálok valamit, és folyamatosan jár az agyam. Ha nem zene, akkor a színház, ha nem színház, akkor film, ha nem film, akkor szinkron. Mindig kell, hogy legyen valami, ez így komfortos nekem. Azt is megtanultam, hogy nem szabad benne maradni olyan helyzetekben, amikben nem érzi jól magát az ember. Nem szabad nem kimondani, amit ki kell mondani. A betegség megtanított arra, hogy oké, el vagyok fáradva, de meg kell becsülni azt, ami van, és végigcsinálni, amit elkezdtem. Nagyon érdekes volt, hogy közben egyszer sem éreztem, hogy beteg lennék, vagy hogy meghalhatok. Emlékszem, amikor a kórházban a gyerekeim megkérdezték: „apa, akkor te most meg fogsz halni?”. Rájuk néztem, és azt feleltem: „az teljesen ki van zárva!”. És ez elég volt nekik. Én meg azt mondtam az orvosnak, hogy akkor most gyorsan szedjék ki azt a daganatot. És tudod, hiába voltam nagyon beteg, annyira biztos voltam benne, hogy életben fogok maradni, hogy már akkor leszerveztem néhány hónappal későbbre egy koncertet, amit még ha harminc kilóval könnyebben is, de megcsináltunk.
Emlékszel, melyik volt az első pillanat, amikor azt érezted, hogy a színpad a te világod?
H. I.: Arra emlékszem, hogy már az óvodában is állandóan verseket mondtam, majd általános iskolában egy évben háromszor is ötöst kaptam A walesi bárdokra. Nagyon bennem volt, hogy színész szeretnék lenni, de anyám mindig azzal csillapított le: „hogy akarsz te színész lenni, ha még a lakáskulcsodat is állandóan elhagyod?”. Ez sokáig komoly féket jelentett az életemben. Viszont azt már gyerekként éreztem, hogy nem vagyok hétköznapi, és inkább furcsa vagyok, mint átlagos. Aztán mégiscsak erre vitt az élet, vagyis azt gondolom, hogy előbb vagy utóbb úgyis megtörténnek a dolgok, és nem viccből kapjuk a képességeinket. Most azt csinálom, amiben jól érzem magam, és hiszem, hogy ha bennem harmónia van, akkor a környezetemnek, a számomra fontos embereknek, de akár a számomra ismeretleneknek is jót tudok adni. Ha bennem frusztráció, elnyomás és hiányérzet van, akkor az előbb-utóbb ki fog kijönni, és én nem akarok egy kellemetlen, frusztrált vénember lenni a végén…