2024. október 13. / Flaisz János
Október 20-án, vasárnap kezdetét veszi a Radnóti Színházban a Bolondok tánca. Lev Birinszkij fordulatokban gazdag tragikomédiájában korrupt politikusok, zavaros eszméket valló forradalmárok, naiv világmegváltók, opportunista hivatalnokok és egy szerelemre éhes polgármesterfele-
ség burleszket idéző ámokfutásának lehetünk tanúi. A közelgő bemutató kapcsán a rendezővel, Sebestyén Abával beszélgettünk.
Hat évvel ezelőtt állítottad a Radnótiban színpadra a 10-et. Milyen érzés visszatérni a társulathoz?
S. A.: Nem is szakadtam el soha igazán, mert hála Istennek olyan nagy sikerű előadást sikerült létrehoznunk, hogy azóta is műsoron van, így visszajárok felújítani, nézni, karban tartani. Illetve Kováts Adél igazgató jóvoltából most már harmadik éve játsszuk repertoárszerűen a Radnótiban a Lázadni veletek akartam című marosvásárhelyi előadást. Persze rendkívüli örömmel tölt el, hogy újra együtt dolgozhatok a társulattal, én magam is kíváncsian várom a próbákat.
Most Lev Birinszkij Bolondok tánca című darabját rendezed, ami nem ismeretlen számodra, hiszen 9 évvel ezelőtt már színre vitted Szabadkán. Miért döntöttél újból e mellett?
S. A.: Egyrészt a színház repertoárja is kívánt már egy olyan darabot, ahol a társulat „eldobhatja az agyát”, mert az utóbbi időben inkább tragikus hangvételű, komorabb előadások kerültek bemutatásra. Természetesen az is fontos szempont volt, hogy a választott darab illeszkedjen a Radnóti profiljába, legyen komolyabb mondanivalója. Így jutottunk el a Bolondok táncáig, amely jól kiosztható, igazi társulati darab, ráadásul egy olyan tragikomédia, ami dacára annak, hogy több mint száz éve született, tükröt tart a mai magyar társadalomnak.
Miben lesz más ez az előadás a korábbihoz képest?
S. A.: Hangvételében és társadalomkritikájában hasonló, de látvány- és hangzásvilágában teljesen más lesz, és nem utolsósorban mások a színészek. Nagyon erős társulattal dolgozom a Radnótiban, énmagam pedig szeretek is teret engedni a színészi kreativitásnak: az alaphelyzetet meghatározva velük együtt próbálok építkezni egy-egy jelenetben. Szándékom szerint burleszk elemeket is tartalmazó vígjáték felé viszem el a darabot, nem kisrealista társalgási drámát fog látni a közönség. Ez a groteszk, helyzetkomikumokra épülő világ nagyon közel áll hozzám. A Bolondok táncát 1912-ben mutatták be először, erre az időszakra datálható a némafilmek korszaka is. Már maga a szöveg is erre inspirált, eszembe jut róla Chaplin, de felidézte bennem Ionesco abszurdjait is.
Az általad rendezett előadásokban mindig nagy szerepet kap a zene, és ez most sincs másként.
S. A.: Igen, számomra mindig fontos egy előadás akusztikai világa, ahogyan az is, hogy mindez élőzene legyen. Szeretem a jelenidejűségét, a pillanat csodáját, hiszen ezért foglalkozom színházzal. A zene mindig megsegíti azt, ami a színpadon történik: aláhúz vagy éppen ellenpontoz egy-egy karaktert, mondatot, helyzetet. Fontos az is, hogy a színészek énekeljenek, mintegy görög kórusként vezetve fel vagy le a jeleneteket. Igyekszem minden rendezésemben élni a zene eszközével, és ebben remek partnerre találtam Cári Tibor zeneszerző személyében, akivel már évek óta együtt dolgozom. Tibivel félszavakból is értjük egymást, ami nagy könnyebbséget jelent a közös munka során, hiszen jó előre kitaláljuk, hogy melyik karakternek milyen motívuma legyen, milyen hangszerek szólaljanak meg stb. Persze a zene is folyamatosan változik a próbafolyamat alatt, de van egy biztos kiindulási alap.
A történet győztese a Titkár, de igazi hőse aligha van. Kivel tudunk szimpatizálni az előadás bolondjai közül?
S. A.: Minden nézőpont kérdése. Mindenkit meg lehet érteni, hiszen mindannyian emberek, akik a saját céljaikat követik, és pont ezért esendők is. A lázadók, a forradalmárok annyira akarják a változást, hogy túllőnek a célon, már-már fanatizmusba forduló radikalizmusuk veszélyessé teszi őket. Ennek ellenére, azt hiszem, mégis velük tudunk a leginkább menni, velük, akik még hisznek abban, hogy ezt a világot jobbá lehet tenni.
ség burleszket idéző ámokfutásának lehetünk tanúi. A közelgő bemutató kapcsán a rendezővel, Sebestyén Abával beszélgettünk.
Hat évvel ezelőtt állítottad a Radnótiban színpadra a 10-et. Milyen érzés visszatérni a társulathoz?
S. A.: Nem is szakadtam el soha igazán, mert hála Istennek olyan nagy sikerű előadást sikerült létrehoznunk, hogy azóta is műsoron van, így visszajárok felújítani, nézni, karban tartani. Illetve Kováts Adél igazgató jóvoltából most már harmadik éve játsszuk repertoárszerűen a Radnótiban a Lázadni veletek akartam című marosvásárhelyi előadást. Persze rendkívüli örömmel tölt el, hogy újra együtt dolgozhatok a társulattal, én magam is kíváncsian várom a próbákat.
Most Lev Birinszkij Bolondok tánca című darabját rendezed, ami nem ismeretlen számodra, hiszen 9 évvel ezelőtt már színre vitted Szabadkán. Miért döntöttél újból e mellett?
S. A.: Egyrészt a színház repertoárja is kívánt már egy olyan darabot, ahol a társulat „eldobhatja az agyát”, mert az utóbbi időben inkább tragikus hangvételű, komorabb előadások kerültek bemutatásra. Természetesen az is fontos szempont volt, hogy a választott darab illeszkedjen a Radnóti profiljába, legyen komolyabb mondanivalója. Így jutottunk el a Bolondok táncáig, amely jól kiosztható, igazi társulati darab, ráadásul egy olyan tragikomédia, ami dacára annak, hogy több mint száz éve született, tükröt tart a mai magyar társadalomnak.
Miben lesz más ez az előadás a korábbihoz képest?
S. A.: Hangvételében és társadalomkritikájában hasonló, de látvány- és hangzásvilágában teljesen más lesz, és nem utolsósorban mások a színészek. Nagyon erős társulattal dolgozom a Radnótiban, énmagam pedig szeretek is teret engedni a színészi kreativitásnak: az alaphelyzetet meghatározva velük együtt próbálok építkezni egy-egy jelenetben. Szándékom szerint burleszk elemeket is tartalmazó vígjáték felé viszem el a darabot, nem kisrealista társalgási drámát fog látni a közönség. Ez a groteszk, helyzetkomikumokra épülő világ nagyon közel áll hozzám. A Bolondok táncát 1912-ben mutatták be először, erre az időszakra datálható a némafilmek korszaka is. Már maga a szöveg is erre inspirált, eszembe jut róla Chaplin, de felidézte bennem Ionesco abszurdjait is.
Az általad rendezett előadásokban mindig nagy szerepet kap a zene, és ez most sincs másként.
S. A.: Igen, számomra mindig fontos egy előadás akusztikai világa, ahogyan az is, hogy mindez élőzene legyen. Szeretem a jelenidejűségét, a pillanat csodáját, hiszen ezért foglalkozom színházzal. A zene mindig megsegíti azt, ami a színpadon történik: aláhúz vagy éppen ellenpontoz egy-egy karaktert, mondatot, helyzetet. Fontos az is, hogy a színészek énekeljenek, mintegy görög kórusként vezetve fel vagy le a jeleneteket. Igyekszem minden rendezésemben élni a zene eszközével, és ebben remek partnerre találtam Cári Tibor zeneszerző személyében, akivel már évek óta együtt dolgozom. Tibivel félszavakból is értjük egymást, ami nagy könnyebbséget jelent a közös munka során, hiszen jó előre kitaláljuk, hogy melyik karakternek milyen motívuma legyen, milyen hangszerek szólaljanak meg stb. Persze a zene is folyamatosan változik a próbafolyamat alatt, de van egy biztos kiindulási alap.
A történet győztese a Titkár, de igazi hőse aligha van. Kivel tudunk szimpatizálni az előadás bolondjai közül?
S. A.: Minden nézőpont kérdése. Mindenkit meg lehet érteni, hiszen mindannyian emberek, akik a saját céljaikat követik, és pont ezért esendők is. A lázadók, a forradalmárok annyira akarják a változást, hogy túllőnek a célon, már-már fanatizmusba forduló radikalizmusuk veszélyessé teszi őket. Ennek ellenére, azt hiszem, mégis velük tudunk a leginkább menni, velük, akik még hisznek abban, hogy ezt a világot jobbá lehet tenni.