Fölemel 2024. december 05. / Fáy Miklós Egy barátom Hobo-koncerten, illetve inkább színházi előadáson járt, Földes László dalolt és szavalt és mesélt. Most a háromból a szavalás az érdekes, elhangzott József Attila Nem emel föl című verse. Isme­rősöm, aki egyébként igazán otthonos József Attila költészetében, fejből el tudja mondani legalább ötven versét, csodálkozva írta, hogy nahát, ő ezt a verset nem olvasta, vagy ha igen, akkor is régen, mert már elfelejtette. És mennyire nagyszerű a vers, bármely más költőnél az életmű koronája lehetne, persze semelyik másik költő nem írhatta volna meg, annyira jellegzetes minden pillanatában, képében és rímében. De hogy ez is egy probléma, ha túl jó költő az ember. A nagy versek is eltűnnek a még nagyobbak árnyékában. Olyan ez, mint amikor valaki a világ egyik vagy másik nagy múzeumában sétál, és döbbenten látja, hogy csupa remekmű lóg a falon, de mindenki megy el mellettük, mert a Mona Lisát vagy a Sixtus-kápolnát szeretné látni. Remekműmérgezésünk van. A nagy zongorista, Szvjatoszlav Richter ezen úgy próbált meg segíteni, hogy megfogadta, minden mú­zeum­ban csak hat képet hajlandó megnézni. Azokat viszont alaposan. Nem sétálgat, nem rohan sehova, hanem leül, és türelmesen megnézi, befogadja, megtanulja a művet. Pedig Richternek olyan agya és megfigyelőképessége volt, hogy ha az ember elment vele autóban egy úton, utána meg tudta mondani a keresztutcák nevét, sorrendben. De hát ki képes megtartóztatni magát, ha egyszer végre a Louvre-ban van? József Attilára visszatérve: talán nem is a túl sok jó verssel van a gond, hanem a túl sok jó vers menedzse­lésével – ha szabad ezt a szót használni ilyen emelkedett témában. József Attila szinte halála másnapján vált meg nem értett zseniből az ország és a század nagy költőjévé, amit aztán csak megerő­sített a politika vagy az ideológia, szükség volt egy jelentős proletárköltőre, akármit is jelent ez a szó, és micsoda sze­ren­cse, tényleg van egy. Micsoda még nagyobb szerencse, már nem él, így ha akarna, sem tudna összezördülni az új rendszerrel, semmi sem áll a szoborrá válás útjában. Közben aztán lezajlott egy rendszerváltás, de furcsa módon ez mintha nem érintette volna József Attilát. Újabb szobrokat nem állítottak neki (ha jól tudom), de a század irodalmában elfoglalt helye többé-kevésbé érintetlen maradt. Meglepő módon a kötelező József Attila-versek sem változtak, aki 1980-ban tanult róla, körülbelül ugyanazokat a verseket elemezte irodalomórán, mint aki idén találkozik vele. Pedig ez viszonylag természetes volna, végül is Adytól a mai gimnazisták már nem a Proletár fiú versét vagy A grófi szérűn-t tanulják. Az is ő, de nem a legjobb formájában. József Attila körül azonban minden maradt a régiben. Ami akár jó is lehet, kell, hogy legyenek sarkcsillagaink a művészet egén. És néha, egy viszonylag ártalmat­lannak látszó helyzetben kiderülhet, hogy az a sarkcsillag még fényesebben vagy más színekben is tud világítani.