2025. január 10. / Vass Antónia
Korunk egyik meghatározó társadalmi jelenségéről, a karrierizmusról, valamint az érvényesülési vágyból fakadó frusztrációkról szól a tatabányai Jászai Mari Színház Gloria című előadása,
amely Guelmino Sándor rendezésében került színre a 2024/25-ös évad első nagyszínpadi bemutatójaként.
A Kendrát alakító Bartos Ágival a fiatalok pályára lépési nehézségeiről, a változó világról, a karakterformálásról és a különleges, stilizált díszletről beszélgettünk.
A történet egy New York-i lapszerkesztőségben játszódik, ahol az egymással való versengés folyamatosan konfliktusokat szül. Az a fajta státuszharc, ami itt megjelenik, mennyire vetíthető ki ránk, magyarokra?
B. Á.: Párhuzamos a mi viszonyainkkal, leginkább a fiatalok esetében. Mindenhol, a mi szakmánkban is azt látom, hogy nehéz érvényesülni, túlzottan függ a szerencsétől, hogy sikerül-e elhelyezkedni, és ha igen, olyan helyre kerül-e az ember, ahol jól is érzi magát. Kérdés az is, hogy az illető ki tudja-e magából hozni a maximumot, mert ahol csak kis feladatok várnak, az megakaszt, nem nyit, nem fejleszt, hanem bezár. A darabbéli szerkesztőségben is ez történik: a gyakornokok jelentéktelen aprómunkát kapnak, ezeket gyorsan elvégzik, a feljebb lépéshez viszont éveket kell várniuk, már ha egyáltalán. Átérzem a színpadi szerepek frusztrációját, magamból és a környezetemből kiindulva tudom, hogy a pálya elején az érvényesülési vágy milyen erős, és nem mellesleg mennyi minden fontosat háttérbe is szorít.
A Gloria szereplői életük kudarcának tekintik, hogy ha 30-40 éves korukra nem futnak be komoly karriert.
B. Á.: Ez is jellemző, és világszerte az, olyannyira, hogy több film is foglalkozott vele az elmúlt években. Más a világ ritmusa, mint a szüleink idejében, így amit ők a húszas éveik közepén értek el, arra most a harmincasok is nehezen képesek. Kialakult egyfajta kettősség: látunk egy mintát – a szüleinkét –, de muszáj alkalmazkodni a folyamatos változáshoz, a jelenhez. Mindenki valamilyen meghatározott életpályamodellhez igyekszik igazodni, pedig szerintem fontosabb lenne a saját személyiségünkhöz és helyzetünkhöz illő szuverén utakat választani, mert egyre kiszámíthatatlanabbak a mostani körülmények, és nem mindegy az sem, hogy valaki mennyire bírja a fokozódó stresszt.
Az általad alakított Kendra egy magát mindenkinél többre tartó szerkesztőségi asszisztens, aki tehetséges írónak hiszi magát, emiatt aztán számos konfliktusba keveredik. Mennyire okolható ő a kialakuló feszültségért?
B. Á.: Generálja a konfliktust, hiszen szenvedésként éli meg, hogy olyan helyen van, ahol mindenkinél tehetségesebbnek és okosabbnak tartja magát. Ez heves elégedetlenséget idéz elő benne, ezért mindenkibe ott köt bele, ahol tud.
Korábban azt nyilatkoztad, hogy még sosem játszottál ennyire antipatikus karaktert. Mi jelentett kapaszkodót Kendra megformálásánál?
B. Á.: Sokat segített a szöveg, mert Kendrának olyan megszólalásai vannak, illetve olyan gyorsan törnek fel belőle a visszakézből lecsapott válaszok, hogy ez meghatároz egy sor játszandó tulajdonságot, alakítja a karaktert, az energiáit, a sebességét. Az ember keresi magában ezeket a vonásokat, és lassan, tudatosan és ösztönösen egyszerre, kialakul a figura – legyen szó akár a tartásáról, akár a beszédstílusáról. Kendra mindig hosszú monológban, körmondatokban válaszol, ez is követel egy formát, meghatározza a levegővételek és a beszéd ritmusát, a szöveg súg a színésznek, árnyalja, amit játszani kell.
Egy nagyon látványos díszletben zajlik a cselekmény, olyan, mintha óriási kartondobozok között járkálnátok. Ez a stilizált tér mennyiben befolyásolja a játékot?
B. Á.: Érdekes szituációkat szül, mert tele van gátló elemekkel, például sehova nem vezető lépcsőkkel. Szimbolikus tér, a hiábavalóságot, kilátástalanságot rajzolja le. Magas sarkúban nehéz rajta közlekedni, a karakter szempontjából viszont jó. Például amikor Kendra kiakad és rója a köröket, ez az útvesztő segíti a játékot.
amely Guelmino Sándor rendezésében került színre a 2024/25-ös évad első nagyszínpadi bemutatójaként.
A Kendrát alakító Bartos Ágival a fiatalok pályára lépési nehézségeiről, a változó világról, a karakterformálásról és a különleges, stilizált díszletről beszélgettünk.
A történet egy New York-i lapszerkesztőségben játszódik, ahol az egymással való versengés folyamatosan konfliktusokat szül. Az a fajta státuszharc, ami itt megjelenik, mennyire vetíthető ki ránk, magyarokra?
B. Á.: Párhuzamos a mi viszonyainkkal, leginkább a fiatalok esetében. Mindenhol, a mi szakmánkban is azt látom, hogy nehéz érvényesülni, túlzottan függ a szerencsétől, hogy sikerül-e elhelyezkedni, és ha igen, olyan helyre kerül-e az ember, ahol jól is érzi magát. Kérdés az is, hogy az illető ki tudja-e magából hozni a maximumot, mert ahol csak kis feladatok várnak, az megakaszt, nem nyit, nem fejleszt, hanem bezár. A darabbéli szerkesztőségben is ez történik: a gyakornokok jelentéktelen aprómunkát kapnak, ezeket gyorsan elvégzik, a feljebb lépéshez viszont éveket kell várniuk, már ha egyáltalán. Átérzem a színpadi szerepek frusztrációját, magamból és a környezetemből kiindulva tudom, hogy a pálya elején az érvényesülési vágy milyen erős, és nem mellesleg mennyi minden fontosat háttérbe is szorít.A Gloria szereplői életük kudarcának tekintik, hogy ha 30-40 éves korukra nem futnak be komoly karriert.
B. Á.: Ez is jellemző, és világszerte az, olyannyira, hogy több film is foglalkozott vele az elmúlt években. Más a világ ritmusa, mint a szüleink idejében, így amit ők a húszas éveik közepén értek el, arra most a harmincasok is nehezen képesek. Kialakult egyfajta kettősség: látunk egy mintát – a szüleinkét –, de muszáj alkalmazkodni a folyamatos változáshoz, a jelenhez. Mindenki valamilyen meghatározott életpályamodellhez igyekszik igazodni, pedig szerintem fontosabb lenne a saját személyiségünkhöz és helyzetünkhöz illő szuverén utakat választani, mert egyre kiszámíthatatlanabbak a mostani körülmények, és nem mindegy az sem, hogy valaki mennyire bírja a fokozódó stresszt.
Az általad alakított Kendra egy magát mindenkinél többre tartó szerkesztőségi asszisztens, aki tehetséges írónak hiszi magát, emiatt aztán számos konfliktusba keveredik. Mennyire okolható ő a kialakuló feszültségért?
B. Á.: Generálja a konfliktust, hiszen szenvedésként éli meg, hogy olyan helyen van, ahol mindenkinél tehetségesebbnek és okosabbnak tartja magát. Ez heves elégedetlenséget idéz elő benne, ezért mindenkibe ott köt bele, ahol tud.
Korábban azt nyilatkoztad, hogy még sosem játszottál ennyire antipatikus karaktert. Mi jelentett kapaszkodót Kendra megformálásánál?
B. Á.: Sokat segített a szöveg, mert Kendrának olyan megszólalásai vannak, illetve olyan gyorsan törnek fel belőle a visszakézből lecsapott válaszok, hogy ez meghatároz egy sor játszandó tulajdonságot, alakítja a karaktert, az energiáit, a sebességét. Az ember keresi magában ezeket a vonásokat, és lassan, tudatosan és ösztönösen egyszerre, kialakul a figura – legyen szó akár a tartásáról, akár a beszédstílusáról. Kendra mindig hosszú monológban, körmondatokban válaszol, ez is követel egy formát, meghatározza a levegővételek és a beszéd ritmusát, a szöveg súg a színésznek, árnyalja, amit játszani kell.
Egy nagyon látványos díszletben zajlik a cselekmény, olyan, mintha óriási kartondobozok között járkálnátok. Ez a stilizált tér mennyiben befolyásolja a játékot?
B. Á.: Érdekes szituációkat szül, mert tele van gátló elemekkel, például sehova nem vezető lépcsőkkel. Szimbolikus tér, a hiábavalóságot, kilátástalanságot rajzolja le. Magas sarkúban nehéz rajta közlekedni, a karakter szempontjából viszont jó. Például amikor Kendra kiakad és rója a köröket, ez az útvesztő segíti a játékot.