Évek fordulója 2026. január 05. / Fáy Miklós Új év, új élet, ezt elmondjuk minden januárban, és beletelik néhány napba, amíg belátjuk, hogy megint nem kezdődött el az új élet, idén is olyan hitványak maradtunk, amilyenek tavaly voltunk, megkezdődik a visszaszámlálás, már csak 360 nap van hátra, amíg elkezdjük megint az új életünket, a következő naptári évet. Ha már magunkon nem segíthetünk ilyen egyszerűen, egy naptárlap áthajtásával vagy új naptár falra szö­ge­zésével, annyi feladatunk még mindig marad, hogy átnézzük, mik a kerek évfordulók. Azt hiszem, senki nem tudja, miért is vonzódunk annyira a kerek számokhoz, egyáltalán, miért nevezzük őket kerek szá­mok­nak, hacsak nem azért, mert a nulla az valóban kerekded. Ámbár semmivel sem kerekdedebb, mint a kilences. Persze az sem mellékes, hogy az ember melyik hónap melyik napján született, mert egy március 15-i születésnap szinte garancia arra, hogy nem az ünnepeltről beszélnek, hanem a forradalomról. A forradalmárok közül viszont Petőfi a legpechesebb ezzel a január 1-gyel, rögtön az év első napján lemegy az ünnep, ahogy nem is emlékszem, hogy különösebben megemlékeztünk volna három éve a kétszázadik születésnapról, január 1., rendben, kipipálva. Idén a nagy évforduló Mohács, nekünk Mohács kell, vagy nem kell, mindenesetre az van, az volt ötszáz éve. Amikor még csak négyszáz éves volt a csata, valaki azt írta, mégis különös nemzet vagyunk, ha a nagy csatavesztésekre emlékezünk. De hát hol vannak a győztesek? Kicsit, persze, csalunk, mert ha Oszmán Birodalom nincs is, Törökország azért van, de nem tudom, gondolnak-e majd a megfelelő napon az elesettekre és életben maradottakra. Mindannyian tudjuk, hogy az életben maradás is csak átmeneti siker. Ha akkor is lettek volna napilapok, talán néhány évtizeddel később megemlékeztek volna a mohácsi csata utolsó harcosáról, de ő sem élhette túl a 16. századot. Ha már az életben maradás csodájánál tartunk, tíz évvel ezelőtt (bizony, idén már ennek is tíz éve) Kocsis Zoltán ravatalánál Kurtág György mondott beszédet, körülbelül arról, hogy Zolikám, hogy van ez, nekem kellene ott feküdnöm, és neked kellene mondanod fölöttem a beszédet. Az ember szíve belesajdult, és közben eszébe jutott a Kurtág által megzenésített Bornemisza Péter-sor: virág az ember. „Mint az mezei virágok, mint az árnyékok, mint az buborék, mint az álom, csak olyak vagyunk.” De vannak ellenálló virágok, hosszú álmok. Kurtág György most is velünk van, vagy inkább mi vagyunk ővele. Februárban lesz százéves. És ha belegondolunk, hogy csak ebben az elmúlt tíz évben mennyi mindent tett, tanított, komponált, új operát írt, sőt, épp egy még újabb operát ír, nem is nagyon lehet mást csinálni, mint csodálni és tisztelni őt. Meg minden embert, aki virág.