Interjú
Hatalmas Aphrodité, avagy amikor a racionalitás csődöt mond
2017-12. szám / Jónás Ágnes
„A kihívások mindig inspirálóan hatnak rám, leginkább olyan munkát szeretek elvállalni, amilyennel korábban még nem volt dolgom, s ami izgatottsággal tölt el” – mondja Valló Péter, aki a Hatalmas Aphrodité című, 1995-ös Woody Allen-film színpadi változatát rendezi, ezúttal a Madách
Színházban. Az örökbefogadás témakörét körbejáró, időtálló és szórakoztató, antik görög motívumokat is tartalmazó előadás párkapcsolati-szerelmi bonyodalmakkal, az eleve elrendelés és a szabad akarat dilemmáival szembesít. A február 16-án debütáló vígjátékról a Kossuth- és Jászai Mari-díjas rendezővel beszélgettünk.
 Az ön ötlete volt Woody Allen filmjének színrevitele, vagy a Madách Színház igazgatója, Szirtes Tamás kereste meg önt a feladattal?
V. P.: Több mint harminc éve fut sikerrel a Vígszínházban az általam rendezett Játszd újra, Sam!, mely Woody Allen nagy sikerű romantikus vígjátékának színpadi adaptációja – talán Szirtes Tamás ebből gondolhatta, hogy van egyfajta különleges affinitásom Woody Allen világához. A Hatalmas Aphroditét ő ajánlotta nekem, én pedig örömmel vállaltam a feladatot. Nagyon szeretem ezt a filmet, bár ha rangsort kellene felállítanom, nem biztos, hogy ezt tenném az első helyre.
Miért, melyik a kedvence?
V.P.: A Broadway Danny Rose. Keserédes vígjáték egy showbizniszben dolgozó férfiról.
Woody Allen egyike korunk legsokoldalúbb zsenijeinek. Vannak, akik imádják a filmjeit, és vannak, akiket a világból ki lehet kergetni pár percnyi Annie Hall-lal.
V. P.: Ez valóban így van, de hát Goethe vagy Schiller művei sem villanyoznak fel mindenkit, különösen a kamaszokat nem. Ha jól érzékelem, Woody Allen nem is annyira filmrendezőként marad majd meg az közös emlékezetben, sokkal inkább mint egyedi történetek kiagyalója, aki nem mellesleg megalkotta a keleti parti zsidó kisember speciális világlátását. Még a gyengébb filmjei is nagy vígjátéki ötleteken alapulnak, és elegek ahhoz, hogy a nézőt egy-másfél órára elszórakoztassák.
Mi a nagyobb kihívás: egy, az ókori sorstragédia és a vígjáték határán elhelyezkedő előadást színpadra álmodni, vagy a Madách Színházban rendezni?
V. P.: Mindkettő. A Madách Színház zömében a szórakoztató előadásairól ismert, és mivel nem gyakran dolgozom ilyen miliőben, bizony kihívás lesz Kovács Krisztina dramaturggal egy általam nem túl gyakran használt nyelven „beszélni”. Legutóbb főiskolás koromban dolgoztam a színházban asszisztensként, és mindössze egyszer rendeztem itt. Sokat köszönhetek pályám alakulásában az akkori igazgatónak, Ádám Ottónak.
A Hatalmas Aphrodité az örökbefogadás témáját járja körbe. Látszólag.
V. P.: Ez egy unikális, időtálló és szórakoztató történet, mely olyan komoly kérdéseket vet fel, mint például képes-e az ember uralni a saját érzéseit, vagy mindent a görög mitológiából jól ismert végzet irányít. A film (és az előadásunk) különlegessége, hogy a jelenetek közti összekötő szövegeket az ókori görög drámák mintájára maszkot viselő kórus mondja el, megtestesítve ezzel az antik isteneket. Lenny, a főhős New York-i sportújságíró, akinek felesége gyereket akar, szülni viszont nem szeretne, így eldöntik, hogy adoptálnak egy csecsemőt. A szülők később észreveszik, hogy a gyerek rendkívül okos… | hirdetés
 |
|
Mitől mond mára érvényes dolgokat a férfi-nő kapcsolatról ennek az 1995-ben készült filmnek a színpadi adaptációja?
V. P.: Woody szerintem épp azért választotta az antik görög vonatkozást, hogy érzékeltesse: eltelt több ezer év, s hiába a modernitás, a technikai civilizációs forradalom, az ember még mindig nem a saját agyának és megfontolásainak útján halad, hanem szenvedélyétől hajtva, ösztöneire hallgatva alakít ki párkapcsolatokat. Vannak, akik úgy érzik, hogy képesek kontrollálni ösztöneiket, ilyen Lenny is – azt hiszi, hogy van ő annyira intelligens és racionális, hogy a sors vele nem babrálhat ki. És mégis.
Az eleve elrendelés és a szabad akarat kérdése gyakran megosztja az embereket. Ön melyiket tartja előbbvalónak?
V. P.: Színházban töltöttem az egész életemet, és természetesen néha bennem is felmerül, hogy mennyire sorszerű mindaz, ami eddig velem történt, de alapvetően materialista beállítottságú vagyok. A sors és a szabad akarat fogalmát egy sajátos szűrőn keresztül vizsgálom.
Milyen figura a Szente Vajk által megformált Lenny?
V. P.: Mint minden Woody-figurában, Lennyben is van egy jó adag komikum és egy olyan különleges érzelemvilág, amivel nagyon könnyű azonosulni a nézőnek. Csúnyácska férfi, aki nagy volumenű álmokat dédelget magában nőkről és karrierről, erős igazságérzettel bír, és nem mellesleg hipochonder, de valamitől mégis elképesztően vonzó és szexepiles.
A 2017-es évadban is fáradhatatlanul rendezett: a Rózsavölgyi Szalonban a Visszavonulást, a szombathelyi Weöres Sándor Színházban Mihail Ugarov Oblom-off című színművét, a Radnóti Színházban többek között a Téli regét és Tennessee Williams nagy sikerű drámáját, az Üvegfigurákat állította színpadra, hogy csak néhányat említsek. Az ön életében a rendezés egy soha nem múló szerelem?
V. P.: Az én hivatásom egyik mozgatórugója az önkifejezés, a szívből jövő beszéd, tudniillik ezen a pályán nagyon nehéz úgy boldogulni, ha az ember nem a szívéből beszél. Mindig is úgy éreztem, hogy vannak bennem olyan tartalmak, amiknek a kifejezése nem maradhat el. Aztán ott van a hivatásom polgári, megélhetési része – hiába múltam el hatvanéves, minden reggel be kell jöjjek a színházba, és el kell végezzem a feladatomat. Egy sebészprofesszort sem mindig a szíve, hanem a kötelességtudata hajtja. A kihívások mindig inspirálóan hatnak rám, leginkább olyan munkát szeretek elvállalni, amilyennel korábban még nem volt dolgom, s ami izgatottsággal tölt el. A Hatalmas Aphrodité is ilyen. A Madách Színházban valószínűleg remegő térdekkel kezdek majd rendezni, és úgy fogom magam érezni, mintha csak most kezdeném a pályámat, de szükségem van az efféle izgalomra. Ez tart frissen.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
